Kultúra napi kalendárium

2021. január 22. 11:38

Muray Gábor
Mandiner
A kultúra: levegőből mintázott titok. Ha hagyjuk magunkat beavatni, az örökkévalóságot ízleljük általa.

A cikk eredetileg a Mandiner hetilapban jelent meg

Kölcsey krisztusi korba lép, és elvonul az Olajfák hegyére, Csekére. Önként választott remeteség: az irodalmi élet után vágyódó íróból falusi gazda lesz. Művel és művelődik. Amikor 1823. január 22-én felkiáltójelet tesz a  Himnusz tisztázatának végére, nem lehet róla fogalma, miért is lenne, hogy ez a pillanat maga az öröklét, mint ahogy arról sem, hogy három héttel korábban, újév hajnalán Kiskőrösön (Szabadszálláson…) megszületett Petrovics Sándor. A vagabund, költő és polgári punk, Petőfi. 1989 óta minden év elején erről a kulturális szempontból mindenképpen mozgalmas januárról emlékezünk meg. Pirkadt. A reformkor hajnala volt. (Tetszettek volna? Tetszettek.)

A Himnusz kéziratának befejezési dátuma bő harminc éve a nemzeti egység megszületésének ünnepe. Kölcsey műve előtt, a magyar nép zivataros századaiban a nemzet fogalma mást jelentett. A felekezetiség fontosabb volt, ünnepekkor a katolikus magyarság a Boldogasszony anyánkat, a reformátusok a Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű zsoltárt énekelték, vagy mindnyájan, közösen és titokban a Rákóczi-nótát.

Kölcsey költeményét a magyarok közmegegyezése hamarosan nemzeti imádsággá emelte,

a vers bekerült a zsoltáros- és imádságoskönyvekbe. A folyamatot senki sem szervezte, irányította, finanszírozta – a nép helyezte a nemzeti identitást ezzel a felekezetiség mellé és fölé. Kölcsey már nem érheti meg, amikor Erkel Ferenc megnyeri a Himnusz megzenésítésére kiírt pályázatot, és 1844. július 2-án bemutatják a művet a Pesti Magyar Színházban, vagy amikor 1844. augusztus 10-én először adják elő rendeltetésszerűen a Széchenyi gőzhajó avatásán. A huszonegy éves Petőfi ekkor éppen Pesten időzik, tehát akár jelen is lehet a Himnusz dallamainak első felcsendülésekor. Nem biztos, hogy tudja: egyidős a nemzeti fohásszal, a magyar kultúra szimbólumával.

A kultúra szó etimológiájáról (jelentése a latin művelni, művelődni szóból ered – a magyar ugyanazt a szót használja a föld és az ember művelésére) eszembe jut korunk egyik legfontosabb magyar parasztregénye, A rög gyermekei. Oravecz Imre trendtagadó, monumentális trilógiájáról kevés szó esik, pedig az elmúlt húsz év egyik legfontosabb „kulturális produktuma”, az alázatos küzdelem, a természetszeretet és a földművelés szívhez szóló himnusza, amely a 21. században hordozza magában a nemzeti egységet. 

A kultúrát, amely nem szétválaszt, hanem meg- és összetart.

Az influenszerkor olvasójának beavatás ez a regény, kérges lesz tőle a tenyere, de megnyílik a lelke.

Oravecz három generáció életét meséli el A rög gyermekeiben csendes szemlélődéssel, precíz aprólékossággal, mérnöki távolságtartással és a magyar nyelv iránti olyan tisztelettel, amelyről nehéz elfogódottság nélkül beszélni. A száz évet felölelő családregény az 1850-es évekkel, a paraszti önállósodással kezdődik, majd a középső generáció amerikai kivándorlásával folytatódik, és a harmadik, az újhazában született nemzedék hazatérésével ér(ne) célegyenesbe, amikor végül a földműves önbecsülését beszántja a Magyar Népköztársaság.

Nagyjából ekkortájt, 1943. január 22-én megszületik Budapesten Cseh Tamás. Pesti bárd, bakonyi indián. 1988-ban Csengey Dénessel közös lemezén csavar egyet a Boldogasszony anyánk kezdetű, korai himnuszunkon: „Én meg öledbe fúrt arccal, / káromkodó kedvben, / utoljára mondom, / utolsó percemben, / hogy Magyarországról, romlott hazánkról, / ne feledkezzél meg szegény magyarokról!” Repedeznek a falak. Még ugyanabban az évben a Hazafias Népfront Országos Tanácsa határoz a magyar kultúra napjának megtartásáról, amelynek legelső alkalmán, 1989. január 22-én meghal Weöres Sándor. Bóbita és galagonya. Ember, kobold és angyal. Előtte még leírja nekünk: „Mit málló kőre nem bizol: / mintázd meg levegőből. / Van néha olyan pillanat / mely kilóg az időből, / mit kő nem óv, megőrzi ő, / bezárva kincses öklét, / jövője nincs és multja sincs, / ő maga az öröklét. / Mint fürdőző combját ha hal / súrolta s tovalibbent – / így néha megérezheted / önnönmagadban Istent: / félemlék a jelenben is, / és később, mint az álom. / S az öröklétet ízleled / még innen a halálon.”

Bartis Attila, aki nem máskor, mint 1968. január 22-én született, írja frissen megjelent könyvében: „Ha Isten valóban az időtlenségből és teljességében látja a világot, akkor valami olyasminek láthatja azt, mint mi egy olyan fényképet, amin rajta van minden pillanatunk, meg nagyapáink és unokáink minden pillanata.”

Különös találkozások, titokzatos egybeesések, időtlenség és teljesség. A kultúra: levegőből mintázott titok. Ha hagyjuk magunkat beavatni, az örökkévalóságot ízleljük általa. 

Összesen 17 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés