Tegnap késő este összeakadtam egy tiszás úrral

„Tegnap késő este összeakadtam egy tiszás úrral. A Rigoletto után készültem hazamenni, amikor a keskeny és csendes Dalszínház utca túloldaláról minősíthetetlen szavak körvonalai hallatszottak hozzám. Bár nem szokásom, a második alkalom után átszóltam én is, jöjjön közelebb, ha már ilyen bátor. A jól öltözött úr nem habozott, levált hölgypartneréről és ott termett az Operaház fala mellett, ahol pakolásztam.

Kezet fogtunk, bemutatkozott, zavartan mosolygott, és mintegy magyarázatképp elmondta, hogy nem tehet róla, de ki nem állhatja az összes fideszest. Jeleztem, hogy minimum a fél országot nem lehet utálni, milliókat lehetetlen egy kalap alá venni. Ezzel ő is egyetértett, a felfokozott helyzetet okolva mindezért. 

Ott álltunk az Ybl palota tövében, mutattam, hogy idebenn végülis másfélezer ember dolgozik együtt, és bár rólam közszereplőként bárki tudhatja, hova szavazok, én viszont idebenn senkiről sem tudom, nem is tudhatnám, nem is érdekel. 

Ugyanis együttműködésre vagyunk kötelezve. Ha ilyen ügyelő nem állítja le a vasfüggönyt, az olyan énekesnek leszedi a lábát. Ha az emilyen muzsikus nem követi az amolyan szólamvezetőjét, szétesik a hangzás. Hovatovább ha ukrán táncosunk ugrik és az orosz nem kapja el (vagy fordítva), ott nemcsak az előadás ér véget, hanem egy pálya is. És még több: annak illúziója, hogy a pártpolitikai meggyőződés a számlálóban van, annak része, míg a nevezőben azok a közös alapértékek kell legyenek, mint emberiesség, hivatástudat, jogkövetés, demokrácia, magyarság, családszeretet, kultúra.

Ha ott, az utcán elgázolná valaki a tiszás urat, talán nem hívnék mentőt, nem segítenék? Vagy fordítva: ha ő az ügyeletes, nem kezelné az infarktusomat? 

Csak pár mondatot beszélgettünk, nem lett volna illő sokáig váratni a feleségét. A jóarcú, a mérgező közélettől felzaklatott úr még egyszer elnézést kért és elköszönt. Mosolyogtunk, mint Fekete István Rorátéjának végén a kőszentek. Meghívtam operába, remélem, jelentkezik. Mert mi ebben tudunk segíteni: a lelkek míves lenyugtatásában.

S hogy mindezt miért írtam le? Mert ugyan nem tudhatom, de józanul sejtenem kell, hogy százezerszám keletkezhetnek most ilyen helyzetek az országban, amelyeket kezelni kellene.

Sosem titkoltam, hogy amint lehetett, azonnal beléptem a veszprémi Fideszbe. 1988-ban történt, akkor érettségiztem. Azóta ott vagyok, bár már rég nem tagként, de abban az értékközösségben, ha esik, ha fúj. Első főigazgatói pályázatom a Fidesz alatt lett sikertelen (2001), az OPERA igazgatóságának tagja a szocialisták alatt lettem (2003). Bonyolultabb az élet annál, hogy milliószám kötegelve minősítsük egymást.

De nem agitálok, a rám bízott óriási intézményben viszont elvárom minden munkatársamtól ugyanúgy, hogy hagyja kívül a politikát, van benn dolgunk elég és eléggé felelősségteljes.

Április 12-e után is együtt kell élnünk, és ezért ma kinyitjuk az aznap esti opciós előadást. Saját szememmel akarom és fogom látni, hogy az érkező ilyen-olyan eredmények dacára sem foszlik szét a Mascagni-opera előadása és közönsége sem.”

Nyitókép: Ferenc ISZA / AFP