Aki az elmúlt egy évben azt gondolta, hogy az uniós bürokratáknak, a nemzetközi baloldali hálózatnak és a bevándorláspárti politikusoknak jottányit is változott volna a véleményük Európa jövőjéről, a multikulturális társadalmak életképességéről és úgy általában a tömeges bevándorlás kezeléséről, annak nagyot kellett csalódnia. De lehet, hogy csak rá kellett ébrednie arra, hogy (ismét) naivan szemlélte Nyugat-Európa politikusainak egy-egy retorikai fordulatát, kissé szigorúbb mondatait. Kiderült ugyanis, hogy a terrortámadások után elvárt harcias beszédek mögött a gondolkodásmód és a szándék sem változott, és ne legyen kétsége senkinek sem arról, hogy nem is fog. Amíg ők uralják a kontinenst, nem fog.
Európa politikai és gazdasági vezetőinek nagy része továbbra sem adta fel a nagy közös unió álmát. Az európai egyesült államok eszméjét. Egy olyan világot, ahol az erőszakos egyenlőségre való törekvés keveredik a birodalmi logikával. Ahol a homogenitás az elvárás. Ahol érvényesül az »egyenlők az egyenlőbbek között« elve. Ahol az egyenlőbbek a ’68-as szélsőbalos gondolatokat rágják meg újra és újra, nemzedékről nemzedékre, majd álszent módon, progressziót színlelve, hátrafordulva, takarásban köpnek rá a hagyományaink sírjára. A család és a nemzetek nyughelyére.”