Újratervezés a világrendetlenségben – ez volt Trump külpolitikája

2020. október 29.
A világ állapota nagyon is magán viseli a Donald Trump-féle külpolitika tevékenységének nyomait. Kísérletek Kína megregulázására, fagyos pillantások Európa felé, közel-keleti stabilizáció, kapcsolatépítés Dél- és Kelet-Ázsiában, észak-koreai látogatás – áttekintettük a Trump-diplomáciát. Elemzésünk a Mandiner hetilapból!

Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban

 

„Amit Wagner zenéjéről mondtak, az érvényes Trump külpolitikai hagyatékára is: jobb, mint amilyennek hangzik” – így értékeli a trumpiánus külpolitika négy évét Joseph Bosco Ázsia-szakértő, a Pentagon volt Kína-felelőse. S valóban: bármilyen belpolitikai ámokfutással vádolják is az Egyesült Államok 45. elnökét, tagadhatatlan, hogy a világ mostani rendje nagyon is magán viseli Donald Trump és a republikánus külpolitikai élcsapat keze nyomát. Kínától Izraelig, Irántól Szaúd-Arábiáig, Németországtól Kongóig mindenhol csavart egyet Trump az ügyek folyásán – mégpedig körülbelül ebben a fontossági sorrendben.

Kína: az új ellenség és minden gondok anyja

A politikus 2016-os választási kampányának központi eleme volt az elszegényedő iparvárosok gyári dolgozóinak problémahalmaza: Kína évtizedek óta folyamatosan aláígér bér- és megélhetési költségekben az Egyesült Államok középső részének. Az USA-ból így elszivárog a jól fizető állásokat kínáló gyáripar, munkások százezrei elől veszik el a 
kínaiak azokat a munkahelyeket, ahol apáik és nagyapáik is dolgoztak, az amerikai–kínai kereskedelmi mérleg pedig masszívan deficites. Az amerikai munkásosztály azokat a termékeket veszi meg Kínából és máshonnan, amelyeket néhány évtizeddel korábban még saját maga gyártott. Eközben az ázsiai ország akkorát lépett előre technológiai, gazdasági, katonai és geopolitikai fronton, hogy leváltotta Oroszországot Amerika első számú riválisaként.

Ivanka Trump a jeruzsálemi nagykövetség megnyitóján.<br>Fotó: MTI / EPA / Abir Szultan

Az elnök még hivatalba lépésének hónapjában otthagyta a Transz-csendes-óceáni Partnerség (TPP) nevű, a csendes­óceáni térség tizenkét országával kötött szabadkereskedelmi megállapodást – amelyet egyébként Hillary Clinton is ellenzett. 2018 márciusában elkezdte az amerikai–kínai kereskedelmi háborút: vámot vetett ki a külföldi acélra és alumíniumra, amelyet az Egyesült Államok főleg Kínából, Kanadából és az Európai Unióból szerez be – utóbbi kettő viszont nagy felhorgadás és intenzív tárgyalások után kikerült a vám hatálya alól, így az új sáp megmaradt annak, aminek indult: egyértelmű Kína-ellenes lépésnek. Peking természetesen nem maradt Washington adósa, már a következő hónapban bosszúvámokat vezetett be az ország közepén található, Trump-szimpatizáns államok mezőgazdasági termékeire. A felek egymásra licitáltak, csupán 2018 végén, a Buenos Aires-i G20-csúcstalálkozón sikerült tűzszünetet letárgyalni Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkárral. A két ország gazdasága fellélegezhetett – egészen 2019 májusáig, amikor is az Egyesült Államok 10-ről 25 százalékosra emelte 200 milliárd dollárnyi kínai importáru vámtételét.

Az amerikai külügy geopolitikai fronton is keményen nekiment az ázsiai nagyhatalomnak: a Dél-kínai-tengeren megszüntette azt a Barack Obama által hagyott hajózási szabályozást, amely hallgatólagosan elismerte Peking területi igényeit a térségben, és szövetségre lépett a Kínával rivalizáló regionális hatalmakkal, Japánnal, Ausztráliával és Indiával. Trump alatt a Kína szemét igencsak szúró amerikai–tajvani kapcsolatok olyannyira megerősödtek, hogy fegyverszállításra is sor került. A State Department nem spórolt a szankciókkal sem: a nemzetközi közvéleményt is foglalkoztató ujgur koncentrációs táborok kérdése, valamint az új hongkongi nemzetbiztonsági törvény és az az ellen folyó tüntetések kapcsán is feketelistára kerültek kínai vezetők, ugrott Hongkong kedvezményezett kereskedelmi partneri státusa, és kiebrudalták az Egyesült Államokból Kína houstoni konzulátusát, ami a csengdui amerikai képviselet bezáratását vonta maga után.

Donald Trump és Hszi Csin-ping kézfogása a 2019-es G20-csúcson.<br>Fotó: REUTERS / Kevin Lamarque,

A Trump-kormány Kína-politikájának leginkább hosszú távú elemét azonban a soft power, Kína nemzetközi befolyásának és hírnevének szisztematikus aláásása jelenti. Kiváltképp a CIA-igazgatóból külügyminiszterré avanzsált Mike Pompeo hivatali idejét jellemzi, hogy az amerikai diplomácia vezetője minden külföldi tárgyalásán és sajtótájékoztatóján tematizálja a kínai orientáció veszélyességét. Trumpék kezdeményezésére gondolkodott el a világ nagy része a Kína által jelentett kiberbiztonsági kockázaton, ami a Huawei és egyéb fontos kínai techcégek nemzetközi internethálózat-építési projektekből való kizárását vonta maga után. A külföldre juttatott segélyek elosztását versenyképessé tették a kínaiak nemzetközi nyomulásával. Az Egyesült Államok elnöke nem mulasztotta el lépten-nyomon hangsúlyozni, hogy a covid-19-et, a „kínai vírust” a világ a kommunista Kína felelőtlenségének köszönheti. Látványos lépés volt, hogy Donald Trump bejelentette: 2021 júliusában országa kilép az Egészségügyi Világszervezetből, és felhagy a finanszírozásával is, mert a szervezet Peking nyomására sok tekintetben félreinformálta a világot a járvány első hulláma során.

A konzekvensen keményvonalas Kína-politika eredményei mind otthon, mind a nemzetközi térben láthatók: Trump megválasztásakor egy felmérés szerint csak az amerikaiak 55 százaléka volt Kína-ellenes, ma már ez az arány rekordmagas, 72 százalékos. Az USA Nagy-Britanniában, Franciaországban és Vietnámban fontos szövetségesekre talált a Kína kordában tartására irányuló törekvésében, egy kis csendes-óceáni szigetország, a Fülöp-szigetekhez közeli Palau pedig idén szeptemberben felajánlotta Amerikának: telepítsen a területére katonai egységeket. Nem jelentéktelen ez az ajánlat: ha van hely, ahol Kína nem szeretne amerikai katonákat látni, az épp a Csendes-óceán.

Macron és Merkel Trump mögött a 2019. decemberi NATO-csúcson.<br>Fotó: REUTERS / Christian Hartmann

Izrael: egy régi barátság új gyümölcsei

Miközben a Black Lives Matter mozgalom Palesztinát élteti, és elnyomó, erőszakos telepesállamnak nevezi Izraelt, a republikánus külügyérek – pártjuk népes zsidó adományozói táborának nem kis örömére – hatalmas szimbolikus és gyakorlati támogatást nyújtottak a zsidó államnak az eltelt négy év során. 2017. december 6-án az Egyesült Államok minden eddigi hagyománnyal szakítva elismerte Jeruzsálemet Izrael fővárosaként, 2018 májusára pedig odaköltözött a nagykövetség. Ugyanezen év júniusában Nikki Haley ENSZ-nagykövet bejelentette, hogy az USA elhagyja az ENSZ Emberi Jogi Tanácsát, arra hivatkozva, hogy a szervezet elfogult Izraellel szemben, és közben nem tesz lépéseket folyamatos jogsértéseket elkövető tagállamai, a Kínai Népköztársaság és Venezuela ellen. 2020 januárjában mutatták be a „Trump-béketervet”, amely – természetesen a zsidó állam számára rendkívül előnyös módon – rendezné a konfliktust Palesztina és Izrael között. A terv megosztotta Európát, és végül nem fogadták el, de világossá tette: a teljesen autonóm palesztin állam mögött már nincs ott az évtizedekig fennálló washingtoni támogatás.

Szeptemberi fejlemény, hogy amerikai közvetítéssel megállapodás jött létre Izrael és két szunnita arab állam, az Egyesült Arab Emírségek és Bahrein között a diplomáciai kapcsolatok normalizálásáról, nagykövetségek kölcsönös létrehozásáról és a légi forgalom elindításáról – Jordánia után most először veszik fel arab országok a kapcsolatot a soha el nem ismert, vallási ősellenségként számontartott zsidó állammal. Az „Ábrahám-egyezmény” segít az Egyesült Államoknak Irán további elszigetelésében, nem mellesleg pedig hatalmas presztízsgyőzelem a kimondottan rossz pr-ű Trumpnak: az amerikai elnök idén két jelölést is kapott a Nobel-békedíjra – az egyiket épp ezért a megállapodásért.

Hatalmas támogatást nyújtottak a zsidó államnak az elmúlt négy év során”

Trump olyasmiket mert Izraellel kapcsolatban meglépni, amiktől mérsékeltebb elnökök az elvi egyetértés dacára is féltek – és szerencsés volt neki a lapjárás. A beígért palesztin válaszlépések gyakorlatilag elmaradtak, és ma már oly mértékű a konszenzus Amerikában az Izrael-politikával kapcsolatban, hogy Joe Biden demokrata elnökjelölt is bejelentette: megválasztása esetén esze ágában sincs bárhova áttelepíteni a jeruzsálemi nagykövetséget.

Putyin és Trump találkozója a G20-csúcson 2019-ben.<br>Fotó: REUTERS / Kevin Lamarque,

Irán: az elmaradt harmadik világháború

Egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy a Trump-adminisztráció külügyérei kenyértörésre vitték a dolgot az évtizedek óta amerikai ősellenségként számontartott Iránnal. A síita állam gyengítését nemcsak a vele hadilábon álló Izrael támogatása szolgálta, hanem számos célirányos csapás is: 2018 májusában Trumpék megelégelték azt, hogy Teherán sorozatosan megsérti az Obama alatt letárgyalt amerikai–iráni atomalku feltételeit, és felmondták az egyezményt. Bár a megállapodás többi aláírója továbbra is küld megfigyelőket Iránba, Amerika nélkül a dokumentum halott, a gyengélkedő gazdaságú perzsa állam pedig újabb és újabb washingtoni szankciók célkeresztjébe került.

2019. június 20-án aztán fizikailag is érzékelhető jelei mutatkoztak az egyre élesedő szembenállásnak: a perzsa állam lelőtt egy amerikai drónt, Trump pedig engedélyt adott iráni célpontok elleni katonai műveletekre. Egyes elemzők szerint belátható közelségbe került a harmadik világháború, de az elnök az utolsó pillanatban visszakozott. Miután azonban ugyanazon év októberében Szaúd-Arábia olajkitermelő üzemeit Iránnak tulajdonított támadás érte, Rijád háromezer amerikai katonát, vadászrepülőgépeket kapott, és amerikai rakétarendszert telepített Irán közvetlen szomszédságába. 2020 januárjában amerikai drón végzett Kászem Szolejmáni iráni tábornokkal, a Forradalmi Gárda Jeruzsálem-erők (Niruje Kodsz) nevű különleges egységének parancsnokával, aki tevékeny részt vállalt az Iszlám Állam elleni harcban. A támadás láthatóan váratlanul érte Iránt, amely visszaütött, de korántsem a várt mértékben: az amerikai katonáknak is szállást adó iraki laktanyák elleni bombatámadásban – talán a tervek szerint – senki nem veszítette életét, cserébe Teherán nyakába vehetett egy újabb szankciós csomagot. Szolejmáni utódja egy jóval mérsékeltebb múltú tábornok lett.

Fotó: AFP / MANDEL NGAN

Trumpék maximálisnyomás-stratégiája kifárasztotta Iránt az elmúlt négy évben, és minden valószínűség szerint a perzsa állam a legnagyobb szurkolója Joe Bidennek, aki szeretne visszatérni az ő részvételével letárgyalt atommegállapodáshoz. Szíria és Afganisztán: jöttek, öltek, győztek, mentek 2014-ben az Iszlám Állam Szíria és Irak területéből 106 ezer négyzetkilométeren hétmilliós lakosság felett gyakorolta rémuralmát, menekültáradatot zúdítva Európára. Donald Trump Szíria helyzetének rendezését egy kilenc muszlim országra érvényes beutazási tilalom kihirdetésével kezdte, aminek következtében leállt a szíriai menekültek – és a köztük megbújó szélsőséges iszlamisták – befogadása is. Ezután a NATO európai hatalmaival karöltve folyamatos légibombázások következtek, amelyek eredményeképpen 2019 februárjára gyakorlatilag megszűnt a „kalifátus”, nem állt számottevő terület az Iszlám Állam irányítása alatt. Ugyanezen év októberében amerikai katonák végeztek a terrorszervezet vezetőjével, Abu Bakr al-Bagdádival és kijelölt utódjával. Közben megkezdődött az amerikai katonák kivonulása a kurdok felügyelete alatt álló észak-szíriai területekről.

Afganisztánban a tálibokkal 2019 szeptemberében befagyott tárgyalások folytatásaként idén februárra megszületett a megállapodás: bő egy éven belül kivonulnak az amerikai katonák, cserébe a tálibok párbeszédet kezdeményeznek a megválasztott afgán vezetéssel, és megakadályozzák, hogy az országot bárki bázisként használhassa az Egyesült Államok ellen irányuló terrorcselekmény megvalósításához. Bár a kivonulás eldöntésekor sem Szíria, sem Afganisztán helyzete nem volt rendezve, a Közel-Kelet 2020 októberében kevésbé kaotikus hely, mint Trump hatalomra kerülésekor – mindez pedig az amerikai katonai büdzsét nem jobban, hanem kevésbé terheli meg, mint 2016 előtt.

Európa és Oroszország: futottunk még

Kína, a Közel-Kelet és Észak-Korea mellett a világ minden egyéb régiójának marginális szerep jutott a trumpi külpolitikában. Az Egyesült Államok európai szövetségesei zsörtölődve vették tudomásul, hogy az amerikai elnök komolyan beszél akkor, amikor azt követeli, hogy a NATO tagállamai fizessék meg a szerződés szerint rájuk eső részt a katonai kiadásokból. Donald Trump folyamatosan hangoztatott pénzügyi követelései mellett az Egyesült Államok szuverenitásának és gazdasági érdekeinek sérülésére hivatkozva 2017. június 1-jén bejelentette: a maga részéről felmondja a 2015-ös párizsi klímamegállapodást.

Trump kellemetlenkedései azonban nem verték szét a NATO-t, a Közel-Keleten a blokk nagy szereplői egységesen léptek fel. Jens Stoltenberg főtitkár még meg is köszönte az amerikai elnöknek a katonai költések emelésének szorgalmazását, mert annak szerinte „valóban hatása van”, a szövetségesek most már többet költenek honvédelemre. Hasonló a helyzet a szintén amerikai katonai védőernyő alatt élő Dél-Koreával is.

Tizenhat alkalommal vetett ki az Egyesült Államok új szankciókat Oroszországra”

Európához ezenkívül egy komoly külpolitikai eredménye kötődik a Trump-kurzusnak: amerikai közvetítéssel sikerült elérni, hogy Koszovó és Szerbia normalizálja gazdasági viszonyát, valamint Izraellel is felvegye a diplomáciai kapcsolatot a muszlim többségű balkáni állam – Donald Trump ezért kapta második jelölését a Nobel-békedíjra. Mindemellett azért jól jelzi Európa súlyát az amerikai külpolitikában, hogy jelenleg sem az EU-nagyköveti, sem a berlini misszióvezetői pozíció nincs betöltve. Főleg a demokrata oldalon várták sokan, hogy Donald Trump megválasztása Moszkva és Washington közeledését hozza majd – nekik azonban csalódniuk kellett. Bár Trump néhányszor megpendítette annak lehetőségét, hogy Oroszországot visszavegyék a G7-be, a gyakorlatban folytatódott az Obama alatti külpolitika. Folyamatos volt a katonai támogatás Ukrajnának, tizenhat alkalommal vetett ki az Egyesült Államok új szankciókat Oroszországra, 2018 januárjában oligarchalistát hozott nyilvánosságra a külügy Vlagyimir Putyin orosz elnökhöz közeli politikusok és üzletemberek nevével. Ugyanazon év áprilisában pedig a briteknek való kémkedéssel vádolt orosz exkatona, Szergej Szkripal megmérgezésére adott válaszként negyvennyolc orosz titkosszolgálati munkatársat tessékeltek ki Washingtonból, valamint felszámolták a seattle-i orosz konzulátust.

Latin-Amerika és Afrika: belpolitikai célok, egy lépés távolság

Venezuela kivételével, ahol az USA 2019 januárjában világossá tette, hogy Nicolás Maduro ellenében az ellenzéki Juan Guaidót ismeri el legitim elnöknek, a szomszédos térség, Latin-Amerika is főleg belpolitikai célok tükrében volt érdekes a washingtoni külpolitikának. Guatemala, Honduras és El Salvador biztonságos harmadik országgá nyilvánítását követően szigorodtak a latin-amerikai menekültek befogadásának szabályai, és nagy port kavart az amerikai–mexikói határfal megépítésének megosztó gondolata. A szomszédos országokkal emellett – az amerikai gazdasági érdekek védelmének jegyében – 2018 szeptemberére újratárgyalták az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt (NAFTA).

Donald Trump négy évét koncentrált külpolitika jellemezte, kifejezetten sok figyelem és szakértelem jutott a legsürgősebb tűzoltást igénylő régiókra – ezeken kívül azonban alig volt látható Washington külügyi ténykedése.Jól szemlélteti ezt, hogy az elmúlt négy év Afrika-politikájának legérdekesebb fejleménye egy bizonyos Tibor P. Nagy Jr. – 1956-os emigráns honfitársunk – kinevezése Afrikáért felelős külügyminiszter-helyettessé. Ezenkívül gyakorlatilag csak humanitárius segítségnyújtás történt, illetve Nikki Haley ENSZ-nagykövet játszott még fontos szerepet Joseph Kabilának, a Kongói Demokratikus Köztársaság diktátorának a lemondatásában. Nagy és Haley szimbolikus szereplők: a trumpi külpolitika számos sikere a régi, hetvenes éveikben járó republikánus külügyérek és a fiatalabb, tehetséges politikusok összefogásának köszönhető. November 3-án, a „választókedden” ők az apróbetű a szavazólapon – egy kipróbált, sikeres, nagy dolgokra képes csapat, amelyet túszul ejtett a mocsaras belpolitika.

Határátlépés: Donald Trump és Kim Dzsongun az észak-koreai határvonalon.<br>
Észak-Korea: A történelmi találkozástól a nukleáris zsákutcáig

Minden túlzás nélkül kijelenthető, hogy Donald Trump két ízben is történelmet írt az 
amerikai–észak-koreai kapcsolatokban: 2018. június 12-én Szingapúrban – némi diplomáciai közjáték és három amerikai hadifogoly szabadon bocsátása után – létrejött a történelem első találkozója az Egyesült Államok és Észak-Korea vezetői között. Hatalmas szenzációnak számító megállapodás született a Koreai-félsziget teljes denuklearizációjáról, azonban a nagy szavakat nem támasztják alá sem írott konkrétumok, sem Kim Dzsongun koreai diktátor cselekedetei. 2019 februárjában az amerikai elnök előrelépés híján félbeszakította a Vietnámban megrendezett második Trump–Kim-csúcstalálkozót, majd ugyanazon év júniusában Kimmel karöltve átsétált a két Korea határán kiépített demilitarizált övezetből Észak-Korea területére – ilyet egyetlen hivatali elődje sem tett. A tárgyalások azonban itt is elakadtak, és azóta sem történt előrelépés, hacsak az nem mondható annak, hogy Észak-Korea idén rekordmennyiségű nukleárisrakéta-tesztet hajtott végre.

Címlapkép: AFP / Brendan Smialowski

Összesen 11 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés