Miért vagyok hálás a kommunistáknak?

2020. október 23. 13:02
Ötven évvel '56 után az érettségi jegyemet azért rontotta le a vizsgabizottsági elnök, mert kritizáltam a Kádár-kor választási szisztémáját.

„Egy pillanatra, szabad lesz?” – apró bácsika nyúl a zászlómért, a rúd hegyes alsó végét a félig feltört beton repedései közé szúrja, gyakorlott mozdulattal feszít rajta egyet, még egyet, majd még egyet, lehajol, s máris ott hever széles tenyerében két-három féltéglányi betondarab. Körülöttünk hullámzik az üvöltő tömeg, egy gyűlölt nevet kiált, egy ma még csak hazug, holnap már szemkilövető valakiét. A bácsika aprót biccent felém köszönetképpen, miközben visszaadja a zászlót, és megy előre, a tömeg élére, hogy eldobálja a betondarabokat azokra a vidéki kisrendőrökre, akiket a hatalom ágyútölteléknek iderendelt. A bácsi lehet vagy hatvanöt-hetven éves, talán egykori pesti srác – ezt talán már sosem tudom meg, de kinézem belőle.

Egykorvolt nagy nemzedékek silány másolatai vagyunk – állapítom meg magamban, közben két skandálás között cimborám fényképezőgépén nézem vissza a rosszul exponált, futtában készült képeket a tévészékházat védő rendőrökről, felborítva lángoló autóról, csattanó gumibotról, repülő beton- és aszfaltdarabokról, később a szovjet szörnycímer letépéséről, Dunába dobásáról. Töltelék vagyok csupán a nagy, skandáló masszában, bár egy kicsit mégiscsak kispolgáriasan kívül, amennyire egy tizennyolc éves, éppen érettségizett gyerek kívül maradhat mindezeken, a maga családi és személyes sérelmeivel, valamint a szent, fekete-fehér meggyőződéssel, hogy emezek a kardlapjaikkal és az okkal-ok nélkül szétgumibotozott emberekkel bizony ugyanazok, mint amazok, ötven évvel ezelőtt.

Elvégre az is sérelem, ha ötven évvel ötvenhat után

az ember történelem szóbeli érettségi jegyét azért rontja le a vizsgabizottsági elnök, mert kritizálja a Kádár-kor választási szisztémáját

(„én ott voltam, számláltam a szavazatokat!” – a mai napig visszhangzik a fejemben a hangja, ahogy az összetolt asztalokra terített műszálas abroszon könyökölve kioktat). Aprócska sérelem másokéhoz mérve, mondhatni, de épp annyival rántja le a felvételi pontjaimat, hogy ne bírjam megugrani a jogi karhoz szükséges pontszámot – persze, utólag visszagondolva inkább már hálás lehetnék ezért, pocsék jogász lennék. Ha él még az úriember vagy elvtárs, vagy minek hívatják az ilyenek most magukat, innen is üzenem: köszönöm.

Húszegynéhány évvel ötvenhat után édesanyám ült néhány összetolt asztal előtt, balszerencséjére ő is a legújabb kori tételek közül húzott egyet, ráadásul éppen ötvenhatot, az ellenforradalmat, ahogy a merevebb, a sajnálatos eseményeket, ahogy a lazább elvtársak mondani szokták. Egyféleképpen biztosan nem hívták, annak, ami valóban volt: forradalomnak. Édesanyám mégis megtette, szegény, még csak nem is dacból, hanem megszokásból: otthon így emlegették ötvenhatot, és a nagy vizsgadrukkban így csúszott ki a száján. Mondanom sem kell, neki nem csak a történelem érettségi jegye bánta a dolgot: matektól a fizikáig minden jegyét lerontották kettővel,

a róla szóló dossziéba pedig bekerült, hogy „klerikális, politikailag megbízhatatlan, pedagógusnak alkalmatlan”.

Történelemtanár szeretett volna lenni, ehelyett képesítés nélküli óvónőként kellett elkezdenie dolgozni, s csak később vették fel egyáltalán főiskolára. A húszéves érettségi találkozón, amikor a félgerinchúros üledékevőknél összetettebb erkölcsi normákkal bíró élőlényeknél szokásban van elnézést kérni azoktól, akiket bántottak, szóba került az ügy, az osztályfőnök pedig rátartian közölte, hogy ma sem csinálta volna máshogy. Figyelembe véve, hogy ma egészen máshogy fest egyik-másik tanár élete, már ami a fegyelmezési oldalt illeti, mint harminc éve, édesanyám nem biztos, hogy kiégés nélkül végig tudta volna vinni ezt a pályát. Azaz akár még hálás is lehet egy kicsit ennek a perszónának.

De a legtöbbet talán az ő édesapja, az én nagyapám köszönhet ötvenhatnak. Ő származásilag az ötvenes években „rendben” volt, bányászcsalád tehetséges gyermekeként számára a mobilitást és a felsőoktatási intézmények kapuinak kinyílását jelentette sokáig a rendszer, még a pártba is belépett; ha valaki ötvenhat október huszonkettedikén megkérdezte volna erről, akkor valószínűleg a padlássöpréseket, a kuláklistát és a számtalan egyéb gazságot megszüntető reformok szükségességéről beszélt volna, de alapjaiban nem kérdőjelezte volna meg a rendszer létjogosultságát – valahogy úgy, ahogy a klasszikus Nagy Imre-kör gondolkodott.

A helyzet akkor változott meg, amikor a forradalom napjaiban – homályos, hogy pontosan melyiken, de valószínűleg inkább az elején, tekintettel a békés előzményekre – egy belvárosi fűszeres előtt állt sorba, ki tudja már, hogy miért, amikor egy páncélozott szovjet gépkocsi megállt az utcán, a rajta lévő katonák pedig véletlenszerűen leadtak egy géppuskasorozatot az utca túloldalán lévő presszóra, amely történetesen tele volt vendégekkel. A történet folytatása nem ismert, csak az eredménye:

nagyapám hazament, fogta a párttagkönyvét, és bevágta a kályhába.

Természetesen ez a karrierje végét is jelentette. Főiskolai docensnél magasabb beosztást sosem kapott, akként is ment nyugdíjba. A párttagok hasítottak, a pártonkívüliek is elvoltak, ha nem nagyon sértették meg a Kádár-korszak tabuit, neki viszont sosem bocsátotta meg a rendszer az „árulását”, s különösen azt nem, hogy nem volt hajlandó később sem visszatérni a párt fojtva ölelő karjaiba. Egyszóval, ha valaki, ő hálás lehet a kommunistáknak: nélkülük talán maga is kommunista maradt volna, de pocsék kommunista, mert a többséggel ellentétben neki voltak erkölcsei. No, meg ez esetben valószínűleg az én nagymamámmal sem találkozott volna, aki családjának a kisemmizésével (birtokelkobzás, Recsk, disszidálások, miegymás) ekkorra már végzett a rendszer – de ez már egy másik történet.

(Kép: Fortepan / Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény)

Összesen 51 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Bezzeg a fríszefe!!! Az aztán forradalom, mártírharc!!!
Nincs szánalmasabb lény a libsiknél.

"Add meg a császárnak, ami a császáré!"
"Az én országom nem e világból való."
Ha ennyire tudatlan vagy, akkor okulj, soha nem késő elkezdeni! Ha csak szimplán a gonoszság vezérel, ennyi ésszel a sátán útján sem jutsz messzire.

1988-ban döntött. Azóta is kitart hite mellett. Na de a kommunistából kapitalistává váló, majd magukat hol vérző szívű szociáldemokratának, hol kőszívű neoliberálisnak mutató SZDSZ vezérkar, majd az őket váltó Gyurcsány-Dobrev vonal?
Vagy a kisnyilasból ÁVH-ssá vedlő Jakabék?
Elvtárs, ez nagyon magas labda!

Orbán Viktor neolibsi lett? Tudassátok már ezt brüsszeli elvtársaitokkal, mert ők még mindig illiberálisnak vélik, és folyamatosan össztűz alatt tartják!

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés