„Macron beszéde első hallásra megdöbbentheti az embert. Először is azért, mivel nyílt és őszinte, ami egy figyelemre méltó fejlemény egy olyan országban, amely évtizedekig tagadásban élt és amelyben a politikai és kulturális elit felháborodott vádaskodással némította Franciaország elégedetlenségét a rasszizmusra és idegengyűlöletre hivatkozva. Mindazonáltal Macron diagnózisa egy bejelentett öngyilkosság krónikája, egy olyan összetört nemzet baljós portréja, amelyet évekig tartó nemtörődömség és ideológiai vakság szakított szét. A Territoires perdus de la République (a Köztársaság elvesztett területei, az egyik első könyvnek a címe, amely 2002-ben megkongatta a vészharangot) és a hozzá hasonló írások nem a jobboldali szélsőségesek hallucinációi vagy egy idegengyűlölő összeesküvések. Nem, ezek nem mások, mint a puszta realitás, amelyet több ezer tanár, polgármester, orvos és nővér mondott el, és amelyet a hatóságok és a tömegmédia figyelmen kívül hagy.
Mi következik most? Képes lesz Franciaország megfordítani ezt a trendet, megváltoztatni integrációs szoftverét és visszahódítani ezeket az elveszett területeket? Ki fogja sikeresen írtani a radikális iszlámot, amely ideológia már több száz külvárost meghódított?