Az újságírás és a kulturális marxizmus

2020. október 7. 18:12

Koskovics Zoltán-Párkányi Eszter
Alapjogokért Központ
A szélsőbal tíz árnyalata – harmadik rész.

Makacsul tartja magát a „független, objektív” újságírás mítosza. Azonban szögezzük le még az elején, hogy ilyen nincs, és soha nem is volt. Első kiemelkedő hazai újságírónkat Kossuth Lajosnak hívták, és bár kevesen vagyunk, akik ne süvegelnénk meg hosszú pályafutását, „objektív” sosem volt. Amerikában sem a valóság bemutatása a sajtó feladata – gondoljunk a nem létező orosz hackerekre. Természetesen korábban a marxisták, és manapság a kulturális marxisták is tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a tömegtájékoztatás egy olyan eszköz, amelyet, ha megkaparintanak, akkor az kiválóan alkalmas a kapitalizmuson alapuló polgári demokratikus rend megdöntésére. Ennek szellemében mindent meg is tettek azért, hogy az Egyesült Államokban beszivárogjanak a hagyományos sajtó hírszobáiba, és az a tény, hogy jelentős sikereket értek el, nagyban hozzájárult a jelenlegi káoszhoz.

A neomarxizmus célja a polgári rend megdöntése, eszköze pedig a bomlasztás a társadalom és a kultúra minden területén. A kritikai elméletek rámutatnak a különböző identitáscsoportok vélt, vagy valós „elnyomására”, és ezáltal konfliktusokat generálnak ott, ahol korábban társadalmi béke honolt. Eközben a posztmodern filozófiai irányzatok minden téren igyekeznek a szubjektív élettapasztalat primátusát hangsúlyozni az objektív valósággal szemben, valamint „dekonstruálni”, magyarul leépíteni minden olyan objektív, vagy társadalmi korlátot, mely az egyén vágyai megvalósulásának gátat szabhat.

Az amerikai társadalmat széles körben megfertőzte ez a gondolkodás, hol több, hol még több sikerrel terjesztve a neomarxista befolyást. Az újságírás volt az a terület, ahol szinte semmilyen ellenállásba nem ütközött ez az ideológia. Sok oka van ennek. Nem utolsósorban az, hogy szemben a Hollywood által oly előszeretettel mutatott képpel, az amerikai újságírók túlnyomó részének soha nem voltak erkölcsi aggályaik vagy elveik, és eszük ágában sem volt azzal foglalkozni, hogy mi az igazság. Tisztelet a ritka kivételnek. Egy gerinces riporter már az amerikai újságírás hajnalán sem boldogult volna könnyedén a szakmában, mert egész egyszerűen nem volt rá kereslet. Az összes amerikai sajtótermék kivétel nélkül egy célt szolgált, és szolgál ma is: a tulajdonos profitmaximalizálását. Ez még önmagában nem is volna baj, de fontos megérteni, hogy az elsőszámú cél a részvényesek érdekeinek a szolgálata. Bizonyos esetekben ez azt jelenti, hogy minél több tartalmat szeretnének eladni a fogyasztónak, így az eredmény a médium elbulvárosodása. Idővel azonban egyre gyakrabban kisegítő eszközként tekintettek a tulajdonosok a sajtótermékre, és a cél az volt, hogy a közönségük szokásait manipulálva arra sarkalják őket, hogy egyre többet fogyasszanak azon termékekből és szolgáltatásokból, melyeket a lapot birtokló cégcsoport előállít, illetve, hogy olyan politikusokra szavazzanak, akik majd a tulajdonos számára előnyösen alakítják a szabályozási keretrendszert. Egy ilyen környezetben teljesen fölösleges „az igazság bajnokait” keresni. Ez a merőben kapitalista hozzáállás nagyon sokban segítette a kulturális marxizmus térnyerését a médiában. Nem hiába mondta Lenin: „a kapitalisták eladják nekünk a kötelet, amivel fellógatjuk őket”.

A kulturális marxizmus két sarkalatos eleme, nevezetesen az „elnyomottak” felemelése és az egyéni élettapasztalat fetisizálása kiválóan illeszkedett a hagyományos amerikai médiaprofilba, hiszen remek sztorikat lehetett egymás után gyártani, ahol vagy győzedelmeskedett az elnyomott csoport, lásd többek között Afganisztán példáját, vagy pedig szívszorító drámákat lehetett előadni kegyetlen sorsú hősökről, lásd a „demokratikus” felkelőket Szíriában. Az utóbbiak egész egyszerűen nem léteztek, Afganisztán pedig ma is mélyszegénységben él, és egyik maffiakormány váltja a másikat, békéről pedig szó sincs – igaz ez még akkor is, ha természetesen a magyar nemzeti érdeknek nagyon is megfelelt a Tálibok elmozdítása a hatalomból. Persze a két fenti példa következményei az USA-n kívül nyilvánultak meg, így sokkal kevésbé járultak hozzá a súlyos amerikai belpolitikai válsághoz, mint az újságírók hazai témákban kifejtett „áldásos” munkája.

Több olyan nagy téma is van, ahol az amerikai progresszív sajtó látványosan, előre megfontolt szándékkal állt neki a hagyományos társadalom bomlasztásának. A teljesség igénye nélkül nézzünk meg hármat. Az amerikai lét alkotmányban rögzített, sarkalatos eleme a szabad fegyvertartás. Minden állampolgárnak joga, hogy saját védelmére fegyvert tartson. Hiába van mindez benne feketén-fehéren az alkotmányban, és hiába képezi ez a hagyományos amerikai identitás egyik alapját, a baloldali és centrista fősodorba tartozó sajtó már több mint két évtizede hihetetlen vehemenciával támadja a fegyvertartás intézményét. Odáig jutottak, hogy amikor San Francisco városi tanácsa a fegyvertartók érdekérvédő szervezetét, az NRA-t nemes egyszerűséggel terrorszervezetnek bélyegezte, a baloldali sajtó egyként állt ki az abszurd helyzetben a város oldalán.

Az élet szentsége minden gondolkodni tudó ember számára magától értetődő, mint ilyen az amerikai társadalmi rend egyik alapja, és természetesen a Függetlenségi nyilatkozatban is előkelő helyen szerepel. Valamiért ez mégsem gátolja a tengerentúli baloldali újságírókat abban, hogy az abortusz legelfogultabb támogatói legyenek. A női egyenjogúság, a „hímsoviniszta elnyomás” felszámolása, és az önrendelkezés jegyében olyan brutális beavatkozásokat hajtanak végre, amikor teljesen egészséges, orvosi segítség nélkül (!) is életképes csecsemőket „vetetnek el” - ölnek meg. A tengerentúli sajtómunkások szemrebbenés nélkül titulálják szélsőjobboldali radikálisnak azokat az életvédőket, akik az abortuszklinikák bezárását követelik.

Az Egyesült Államok születése óta etnikailag és kulturálisan sokszínű ország, és a 20. század második felétől megteremtődött a törvény előtti egyenlőség ezzel pedig a társadalmi béke (még akkor is, ha nem ritkán feszült békéről volt szó). Vitathatatlan tény az, hogy az ország történelmében még soha nem indult olyan jó eséllyel az életben egy fekete, latino, vagy bármely más kisebbséghez tartozó fiatal, mint manapság. A jog szempontjából mindenki egyenlő és erre világos alkotmányos garanciák vannak. Teljes esélyegyenlőség továbbra sincs, de egy fekete fiatal, ha tehetsége és szorgalma megengedi, egyetemre tud járni és minden esélye megvan arra, hogy olyan munkát találjon, melyben ki tud teljesedni. Ennek csak súlyos jellembeli hiányosságok vagy tragikus balsors állhatja útját. Nem a társadalom. Minderre fittyet hányva a modern amerikai baloldali sajtómunkás naphosszat szajkózza, hogy a kisebbségeknek sanyarú sorsuk van, és mindezért a többszáz éves fehér elnyomás a felelős, ideértve a teljes amerikai politikai, alkotmányos rendszert, melyet a fehérek építettek fel. 

Sok más példa van még arra, hogyan ássa alá az amerikai baloldali sajtó neomarxista ihletésre a saját hazájának tartópilléreit a folyamatos háborús uszítástól kezdve a LMBTQ propagandáig, de a fentiek is kiválóan szemléltetik mindezt. A cél ugyanis egyértelmű: az USA társadalmának atomizálása, és az amerikaiak egymás ellen fordítása, végső soron pedig a hagyományos politikai rend megdöntése. Végül is ez egy tisztességes marxista feladata, nem?
 

Összesen 13 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés