Kulturális marxizmus Hollywoodban

2020. október 2. 15:46

Koskovics Zoltán-Párkányi Eszter
Alapjogokért Központ
Mi köze Hollywoodnak a frankfurti iskolához? A szélsőbal tíz árnyalata – második rész. Az Alapjogokért Központ elemzéssorozata.

Az USA-ban kulturális polgárháború zajlik. Ez a jelenség nem újkeletű, most az erőszakhullám közepette mégis több jelentőséggel bír, mint eddig valaha.  Az egyik frontvonal ebben a kultúrharcban a filmművészet, amelyet mára elvitathatatlanul a liberálisok uralnak, akik tulajdonképpen a kulturális marxisták hagyatékát gondozzák Hollywoodban. Ha Olvasóink közül valaki látta Stanley Kubrick Mechanikus narancs című megrázó kultfilmjét, emlékezhet azokra a jelenetekre, melyekben a főszereplőt átnevelési célzattal kipeckelt szemekkel kényszerítik arra, hogy erőszakos jeleneteket nézzen. Nos, az erőszak elemét kivéve a képletből tulajdonképpen megállapítható, hogy ma önként vetjük magunkat alá az ideológiai agymosásnak. Erről szól az amerikai társadalmat (is) aláásó kulturális marxizmusról szóló sorozatunk második része.  

Donald Trump elnöksége egyik legfontosabb beszédét mondta el a Rushmore-hegy lábánál 2020. július 4-én, egy olyan időszakban, amikor a társadalmi és faji igazságosság nevében városokat égettek le a magukat tüntetőknek tartó vandálok. Bár az elnök nem ejtette ki a száján a „kulturális marxizmus” kifejezést, hangot adott aggodalmának, hogy a baloldali kulturális forradalom célja az amerikai társadalom, és az általa elért eredmények lerombolása. Kifejtette, hogy ez az erőszakhullám „éveken át tartó szélsőséges agymosás és előítéletek eredménye az oktatás, az újságírás és a kulturális intézmények terén”. 

Trump egy nagyon fontos dologra tapintott rá beszédében, mégpedig a kulturális forradalom jelenségére. Marx követői csalódottak voltak, hogy a várakozásokkal ellentétben nem történt meg a proletárforradalom, sőt, a munkásosztály Nyugat-Európában beolvadt a kapitalista világrendbe, élvezve a fogyasztói társadalom vívmányait. Ezért elvetették a gazdasági tételeket, hogy azokat szociológiával, pszichológiával és más társadalomtudományokkal helyettesítve megalkossák a kulturális marxizmus elméletét. A cél, hogy a baloldal magához tudja ragadni a politikai és a gazdasági hatalmat, ám egy erőszakos forradalom helyett ennek útját a kulturális forradalomban látták. 

A végrehajtás módjának alapját Antonio Gramsci olasz kommunista adta meg a kulturális hegemónia fogalmának megalkotásával. A marxista forradalom legfőbb korlátja Gramsci szerint a nyugati, zsidó-keresztény alapokon nyugvó civilizáció. Ahhoz pedig, hogy ezt az akadályt legyűrjék, szépen lassan, évtizedes munkával, az „intézményeken keresztüli hosszú meneteléssel” akarták lerombolni civilizációnk alapjait és értékeit. Bár nem érték még el teljesen ezt a célt, sok területen diadalmaskodtak. Későbbi írásainkban ezekre is kitérünk majd, most azonban azzal foglalkozunk, hogyan vette át a baloldal az irányítást a kultúra területén, és hogyan lett annak programadója. 

A Frankfurti Iskola kulturális marxista filozófusai eleinte, az 1930-as és 1940-es években a kultúripar „termékeit” inkább a kultúra egyszerű áruvá silányításának vélték, semmint művészetnek. Theodore Adorno és Max Horkheimer közösen írt művükben, A felvilágosodás dialektikájában egy egész fejezetet szenteltek a kultúriparnak, amely szerintük a pszichológiai kontroll eszköze, és mély megvetéssel tekintettek rá annak tömegkultúra jellege miatt. Egy jóbarátjuk és kollégájuk, Walter Benjamin azonban mégis meg tudta győzni őket arról, hogy a kulturális marxisták eszköztárában hasznos lenne a rádió, a film és a televízió, hogy pszichológiailag kondicionálhassák a társadalmat. Horkheimer és Adorno a második világháború éveit ezért Hollywoodban töltötték. Mint azt ma láthatjuk, nem eredménytelenül…

A probléma tehát nem újkeletű. Walt Disney már 1944-ben szervezetet alapított Mozgóképes Szövetség az Amerikai Ideálok Megőrzéséért névvel, melynek egy 1947-es kiadványa szerint a hollywoodi kommunisták célja elsősorban nem a kommunizmus nyílt terjesztése, hanem az ideológiától és politikától mentes filmek átpolitizálása, és így az amerikai életfilozófia tönkretétele. Disney és Ronald Reagan, későbbi amerikai elnök, akkoriban a Filmszínészek Céhének elnöke, részt vettek egy meghallgatáson az amerikai Képviselőházban, ahol az Amerika-ellenes Tevékenységek Bizottsága előtt beszéltek a kommunisták beszivárgásáról Hollywoodba. A meghallgatás eredményeként létrejött egy feketelista olyan filmművészeti szereplőkkel, akik támogatták a kommunista ideológiát. Manapság már nem tudunk arról, hogy létezne ilyen, sőt: sokkal inkább a konzervatív művészek érezhetik magukat sarokba szorítva a filmgyártás központjában. 

A hollywoodi filmprodukciók és a különböző streaming szolgáltatók saját gyártású filmjei és sorozatai ma már a nyugati világ minden háztartásába eljutnak, így ezúton lehet legegyszerűbben megváltoztatni a társadalom percepcióját bizonyos kérdéseben. Vegyük példaként a családok bemutatását: sokáig teljesen természetes és magától értetődő volt, hogy egy filmben szereplő család édesapából, édesanyából és gyermekeikből áll. Mára eljutottunk oda, hogy szinte minden alkotásban szerepeltetni kell egy homoszexuális párt és örökbefogadott, lehetőleg tőlük eltérő etnikumú gyermeküket, mint a Modern család című sorozatban. Maga a cím is azt sugallja, hogy ez a modern, ezt a példát kell követni. A filmekben szinte kötelező beépíteni olyan közhelyeket, mint a maradi, konzervatív, meg nem értő szülő, a kereszténység támadása, illetve a történet előrehaladása szempontjából teljesen jelentéktelen homoszexuális szál. A közönség pedig szivacsként szívja magába a korszellemnek megfelelő, a naiv néző számára fel sem tűnő ideológiai agymosást. 

A cél a nyugati kultúra alapjainak felülírása, a kulturális és erkölcsi alapvetések megingatása és lebontása, a homoszexualitás, a szexuális szabadosság és egyes devianciák (drogfogyasztás, mértéktelen alkoholfogyasztás stb.) iránti érzékenyítés. A média, a filmipar és a popkultúra kiváló platform az új „ige” terjesztésére, és olyan magatartások és ötletek normalizálására, amelyeket hagyományosan abnormálisnak tartottak az emberek. A folyamat általában az amerikai társadalomban és kultúrában kezdődik, mintegy az amerikai közönséget kísérleti nyúlként használva, hogy aztán onnan a globalizációnak „köszönhetően” átszivárogjon a világ más tájaira is. A progresszió hollywoodi követei a sztárok, celebek, akikre sajnos sokan szinte félistenekként tekintenek, ami kiváló lehetőséget teremt nekik a baloldali propaganda terjesztésére zenéiken és filmjeiken keresztül. Így válnak a kulturális marxizmus szócsöveivé, milliónyi fiatal pedig rajongásból vakon követi őket.

Az USA-ban miután a homoszexuális házasságot már elérték és „kipipálhatják” a listáról, most a transzneműség elfogadtatása a következő állomás, de szépen lassan, ahogy az kulturális marxistákhoz illik, elkezdték a pedofília normalizálását is. Nagy vihart kavart a francia készítésű „Cukorfalatok” (Cuties) című film, amely 11 éves kislányokról szól, akik egy tánccsoportot alkotva finoman szólva provokatív táncmozdulatokkal akarnak megnyerni egy versenyt. A filmet a Netflix sugározza, közleményük szerint az egy társadalmi kritika a gyermekek szexualizációja ellen. Ha valóban ez az üzenet, amit közvetíteni szerettek volna, akkor valószínűleg nem a legjobb módot választották erre, a film ugyanis hosszasan mutatja az, ahogy a gyereklányok sztriptízbárba illő mozdulatokkal vonaglanak a színpadon. A „mű” egyébként a Sundance Filmfesztiválon elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat. 

Mint tudjuk, 2024-től nem kaphatja meg többé az Oscar-díjat az, aki alkotásában nem mutat be, illetve nem alkalmaz a filmkészítés háttérben olyanokat, akik valamely „elnyomott” kisebbség tagjai. A South Park című animációs szatíra sorozat sok szempontból profetikusnak számít a progresszív trendekkel kapcsolatban, sajnálatos módon azonban a jövendölései, melyeket viccnek szántak, megvalósulni látszanak napjainkban. Ilyen az egyik mellékszereplő, Token Black esete, aki az egyetlen színesbőrű kisfiú South Park általános iskolájában. A neve cseppet sem titkolt utalás a „tokenizmusra”, amikor a cselekmény szempontjából lényegtelen kisebbségi csoportból származó szereplőt helyeznek a történetbe, hogy megfeleljenek a politikai korrektség uralkodó kurzusának. A sorozat készítői ezt a jelenséget akarták kifigurázni, ám mint láthatjuk, az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia túl komolyan vette. Ezzel beérett a kulturális marxisták identitáspolitizálásának gyümölcse.

Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán megnézzük-e ezeket a filmeket? Fizessünk-e olyan szolgáltatónak, amely tudatosan gyártja és sugározza a progresszív, egyre provokatívabb tartalmakat? Talán elég az, ha kritikusan állunk hozzájuk, néhányan megnézzük, és a többieket figyelmeztetjük a társadalmi struktúrák megváltoztatására, a devianciák normalizálására és kultúránk aláásására törekvő alkotásokra. Egyelőre a bojkotton és ezen kívül többet nem tehetünk, de érdemes lenne megkezdeni a „hosszú menetelést” visszafelé.
 

Összesen 9 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés