Az „urbánus transzilvanista”: könyv született Ligeti Ernőről

Ligeti Ernő egyike azon erdélyi magyar íróknak, akinek neve ismert volt életében a magyar nyelvterületen, a szocializmust és a rendszerváltást követően azonban munkássága – kisebb fellángolásoktól, egy-két kiadástól és a mérsékelt kutatói érdeklődéstől eltekintve – nagyrészt feledésbe merült.

Születésének századik évfordulóján, 1991-ben Filep Tamás Gusztáv művelődéstörténész, jelenleg a Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet munkatársa írt cikket a Magyar Nemzetbe: mint itt tisztázta,

ugyanis nem lehetett a munkásmozgalomhoz nyomorítani őket, s így nem foglalkoztak velük. Akkor Filep arra jutott, hogy Ligeti munkássága még feldolgozatlan: „Ma, amikor át kell értékelnünk a korabeli Erdély szellemi hagyatékát, ez is a feladatok közé tartozik”.

A munkát a művelődéstörténész 29 év alatt elvégezte, eredményeit pedig Ligeti Ernő. Egy urbánus transzilvanista című könyvében (MMA Kiadó, 2019) olvashatjuk. A munka gazdagon adatolt, olvasmányos szöveg, tíz fejezetben mutatja be Ligeti munkásságát, életét, és értékelését (utóbbit mindjárt a második fejezetbe előrehozva). Ligeti 1891-ben született Kolozsváron, zsidó családban. Munkásságában az erdélyi magyar kultúra megőrzése ötvöződött a zsidó identitás és a progresszív eszmék melletti kiállással, erre is utal Filep találó alcíme,

Mint a szerző írja, „Ligeti a magyar kisebbség politikai egységében és teljességében programszerűen a városos magyarság, a polgárság képviseletében keresi helyét, annak tudatosításával, hogy a vármegyei politizálás kora lejárt”. (76.). Ligeti ilyen értelemben nem számít asszimiláns szerzőnek, hiszen családja már régen asszimilálódott. Pozitív példaként Kecskeméti Lipót nagyváradi rabbit idézte, aki – mikor állítólag nemzetváltásra biztatták – így felelt: „Nem köphetek abba a kútba, melynek vizéből egy életen keresztül ittam”.

Ennek kapcsán érdemes idézni Ligeti konfliktusát a korabeli zsidó nemzeti ébredés erdélyi képviselőivel. A domináns magyar kultúrából hirtelen kiszakított erdélyi zsidóság számos neves képviselője a disszimiláció irányába fordult, amit a korabeli román kormány készséggel támogatott. A legkevésbé sem filoszemita román hatalom megfontolása úgy summázható, hogy ha a zsidók cionisták lesznek és kivándorolnak Paleszinába,

Ligeti így fakadt ki erről 1922-es könyvében: „A zsidóságot Románia el akarja választani a magyarságtól… a román állam vagy-vagy elé állított: »Légy őszinte: ha nem akarsz máról holnapra román lenni, akkor légy zsidó. Ha ilyen alapokon helyezkedsz nálunk [ti. cionista leszel], kiváltságos helyzetbe kerülsz. Megmentheted magad és szabadon élheted ki nemzeti ambícióidat«”. (Erdély vallatása).

Ennek ellenére a korabeli zsidó közéletet nehéz lenne „hazafias” és „disszimiláns cionista” elválasztás mentén felosztani. Bár Ligeti kritikusan viszonyult az állami hátszéllel támogatott cionistákhoz, cionista kulturális rendezvényeket igenis látogatott, mint ahogyan az általa méltatott Kecskeméti rabbi is, bár a disszimilációt elvetette, a palesztinai zsidó országépítést – azaz lényegében a cionizmust – támogató mozgalmi adományokat maga is fizette. A korabeli közélet tehát összetett és árnyalt volt, és

A szerző alapos kutatást végzett, a részletes – és online messze nem mind elérhető! – sajtóforrások, illetve a szakirodalmi hivatkozások mellett a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményeivel is találkozunk. A kötet a tudományos igényesség kritériumainak maradéktalan teljesítése mellett továbbá nehezen letehető, a változatos és tragikus életutat annak színeivel és fordulataival tárgyaló munka. Filep könyve igazán büszkesége lehet az Magyar Művészeti Akadémia kiadójának, és elengedhetetlen szakkönyve az erdélyi magyar – és zsidó – irodalom kutatóinak. Mindössze a kutatás további irányaira mutatva érdemes megjegyezni, hogy a jövőben meg lehet vizsgálni például az Új Kelet erdélyi cionista újság korabeli számait, mely több száz cikkben írt Ligeti előadásairól, beszédeiről, stb.

Filep 1991-es cikkében még azt írta, hogy „nem szerették Ligeti Ernőt a diktatúrák. Az egyik elpusztította” – Ligeti 1945-ben nyilas sortűz előtt vesztette életét –, „a másik arra ügyelt, hogy eszméi maradjanak némák”. 2020-ig kellett tehát várni, hogy munkássága alapos és objektív feldolgozás témája lehessen Magyarországon.

Filep Tamás Gusztáv: Ligeti Ernő. Egy urbánus transzilvanista

MMA Kiadó, 2019