Harminc éve én vagyok Micimackó – Mikó István a Mandinernek

2020. július 30. 13:20
Írta: Sal Endre
Sűrűn megesik, hogy apukák és anyukák mutatnak felé az utcán: nézzétek gyerekek, ott megy Micimackó! És ő egyáltalán nem bánja. Mikó István a Kalákáról, Svejkről, Kabos Gyuláról és a kedves kis mackóról is mesél, és még egy Walt Disney-casting is szóba került.

Tizenkét évesen már igazi nagyágyúkkal énekelhetett, például Bilicsi Tivadarral. Milyen volt közelről a mindig mosolygós Bilicsi?

Kisgyerekként, otthon Kisvárdán mindig a nagymamám Orion-rádióján csüngtem, rádiójátékokat, zenés színdarabokat, regényfeldolgozásokat hallgattam naphosszat. A színészeket a hangjuk alapján tudtam beazonosítani, hiszen nem láttam őket. Aztán amikor találkozhattam velük élőben, hát az egy csoda volt. Bilicsit is a hangja alapján ismertem fel.

A zene honnan jött az életébe? Hiszen tudni lehet, hogy kiskorától hegedült.

A nagypapám akkor halt meg amikor én születtem, talán tovább adta a muzikalitást. Kerékgyártó volt, szép hanggal és nem csak szeretett, tudott is énekelni. Tőle örökölhettem a vonzalmat, bár a másik nagyapám is énekelt, hiszen kántor és tanító volt Kisvárdán, amely a második otthonom Budapest mellett. A zene felé végül a nagynénémnek köszönhetően indultam, neki tűnt fel, hogy a gyerek – mármint jómagam – ötévesen klasszikus zenét hallgat nagy átéléssel a rádióban, mellette pedig vezényel. Ötévesen így elvittek egy kisvárdai hegedűtanár bácsihoz és később így kerültem a zenei általánosba is már Budapesten.

Magányos kisgyerek volt? Már csak azért kérdezem, mert naphosszat egyedül hallgatta a rádiót.

Ugyan egyke voltam, de imádtam egyedül lenni. Mellette viszont Kisvárdán sokszor játszottam színházasat az unokatestvéreimmel, a szomszédoknak előadást tartottunk, a János vitézt vittük színre, persze a hatéves gyerekek komolyságával. Azt is mondják a családban, hogy kiskoromban mesélni is szerettem. Késő délután megfejték a tehenet a háznál, aztán volt, aki csak este jött tejért. Én adtam oda, s közben meséltem.

Kiskorában a rádió előtt vezényelt, hegedűn játszott, játszik, miért nem ment komolyzenei pályára?

Ahhoz még több gyakorlásra lett volna szükség, én viszont azt annyira nem szerettem. Pasaréten voltam gyerek, ott ahol ma is élek. Egy pasaréti gyerek pedig ha szerette a focit, kijárt a Pénzügyőr meccseire. Én is mentem volna, de a hegedű nem engedett, gyakorolnom kellett.

A lakásban kinyitottam az ablakot, pont a félpályáig láttam, de legalább hegedülés közben élvezhettem valamit a meccsből.

Mindamellett hálás vagyok a szüleimnek, hogy beírattak a Lorántffy Zsuzsanna ének-zenei általánosba.  Később különböző iskolákban járva valahol le is érettségiztem. Megesett, hogy az egyik iskolából azért kellett eljönnöm, mert túl jól parodizáltam a tanárokat.  

Ez már előjele lehetett a színészetnek…

Én is így érzem, de csak ötödikre vettek fel a színművészetire. Amikor először kirúgtak a felvételiről, akkor éppen ofszet fényképészetet tanultam a nyomdaipari szakmunkásképzőben. A fényképészetet aztán abbahagytam, utáltam, hogy állandóan gumikesztyűben kell matatni a vegyszerekben. Akkor szólt egy osztálytársam, hogy menjek el dolgozni a Malév-hoz, mert azt hallotta, onnan nem viszik el az embert katonának, csak egy hónapra. Jelentkeztem, felvettek, a jegyértékesítési osztályra kerültem a Váci utcai irodába. És tényleg csak egy hónapra vittek el katonának.

Kik utaztak akkoriban?

Főleg cégek, egészen más volt az utasforgalom. Egyébként akkor már zenéltünk a Kalákával. Úgy tudtam megoldani, hogy ráérjek a fellépésekre, hogy a hölgy kolléganők helyett vállaltam ügyeletet, amiért két szabadnap járt.

Ha már Kaláka. Az Ádám söröző bejáratánál ma is ott van egy márványtábla, amely azt hirdeti, itt alakult meg a legendás együttes. Önök tették ki?

Dehogy! Nekem is meglepetés volt az emléktábla. Egyszer pont arra sétáltam, erre láttam, hogy ott egy tábla, rajta a Gryllus névvel. Aztán az enyémet is felfedeztem. Furcsa volt még életben márványtáblára kerülni.

Ötvenegy éve létezik Kaláka. Mi a titka?

Szerintem a sokszínűség. 1969-en a már említett Ádám sörözőben találtuk ki a Kalákát Gryllus Danival, Vili csatlakozott hozzánk.  Dani felettem, Vili alattam járt a zenei általánosban.

Az titok, hogy a név honnan jött?

Egyszer apám adott a kezembe egy népdalgyűjteményes füzetecskét, abban volt egy pecsét: Kaláka könyvtár.

Megtetszett a kaláka szó, ráadásul kifejezett minket: ugyanaz az iskola, egy közeg, együtt találtuk ki, együtt hangszereltük, igazi közös munka eredménye. A Kaláka nagyon fontos pont az életemben. A Vízivárosi pinceklubban fantasztikus estéink voltak. Igazi intellektuális hellyé nőtte ki magát. Művészek, írók, költök jöttek le, Weöres Sándortól Nagy Lászlóig. Nagyon inspiráló közeg volt.  

Nem akarok ünneprontó lenni, de a Kaláka kétszeres Kossuth-díjas együttes, az alapító Mikó István viszont mindkétszer kimaradt.

Nem baj, nem foglalkozom vele.

Az sem zavarja, hogy színészként sem kapott még Kossuth-díjat?

Annyi jó dolog ért a pályámon, annyi a teendőm, hogy ez sem számít az életemben.

A legendás rendezővel, Kazimir Károllyal, akire talán mentorként is tekintett, hol ismerkedett meg?

Ő is lejött egyszer a Vízivárosi pinceklubba.  Megismerkedünk, letegeződtünk. Aztán az ötödik felvételin megismert, azt kérdezte:

te mit keresel még itt, még nem vettünk fel?

Aztán felvettek, a felvételin a vers helyet gitároztam.   

És itt talán el is dőlt, a zene kontra színészet kérdés.

A főiskolán szigorúan vették, hogy két évig nem léphetnek színpadra a tanulók, így el is dőlt a sorsom. Mindamellett a zene ugyanúgy része az életemnek, végig kísérte a pályámat. Meg aztán ott van a Mindhalálig Beatles produkció, amit szerencsére évtizedek óta sokan szeretnek.  

Van kedvenc színésze?

Imádom például Kabos Gyulát is, elképesztő tehetség volt, aki a háború előtt Amerikába ment, de ott sajnos megtört a pályája és elszegényedve, megkeseredve halt meg. New Yorkban temették el s én is ott voltam abban a csapatban, amely szorgalmazta és megszervezte, hogy itthon legyen a végleges nyughelye. 

Pasaréten él, ahol sok legendás színész lakott korábban. Találkozott velük?

Itt lakott például Kovács Károly – sokan a Le a cipővel! című filmből emlékezhetnek rá, ahol ő volt Gazsi bácsi – sokat találkoztam vele. De itt élt egy ideig Latinovits Zoltán is a környéken, sokszor láttam őt is.

A lakás, ahol most is élek, anno még Dajka Margitnak lett kiutalva, de végül nem költözött ide.

Itt volt a legendás Hunnia Filmgyár telephelye, amely később Mafilm lett, itt aztán tényleg sűrűn megfordultak a legendás színészek.  

A legtöbben a tévés komikus szerepei alapján ismerik, no meg a legendás szinkronok miatt. Zavarja?

Egyáltalán nem, sőt, hálás vagyok, hogy a nyolcvanas években sokat foglalkoztatott a Magyar Televízió. Most délelőtt is bementem a gyógyszertárba. Alig látszódtam ki a maszk mögül, mégis úgy szólítottak meg, hogy miben segíthetek művész úr. Ezt a televíziónak köszönhetem.

Volt, van szerepálma?

Csak egy volt, de az végül megvalósult. Volt egy legendás Svejk-előadás, Peti Sándorral. A Thália Színház valamiért nem tűzte műsorra a Svejket, amikor ott voltam. Imádtam a könyvet, eleve a cseh irodalmat, féltem tőle, ha nem kapom meg, elmegy mellettem a szerep örökre. Végül magam vittem színre, az én változatomban. Nem a kronológia volt a lényeg, hanem a kisember maga, akinek mindig, mindenről van véleménye. 1986 óta vagyok Svejk.

Hitte volna, hogy a Micimackó szinkronja teszi majd végképp halhatatlanná?  

Eszembe sem jutott mikor jelentkeztem a válogatóra, de örülök, hogy én kaptam meg a szerepet.

Kinek köszönheti?

Azt nem tudom, hogy pontosan kinek, hiszen ez egy Walt Disney-casting volt. Azt sem tudom, hány jelentkező közül választottak ki. A lényeg viszont:

harminc éve én vagyok Micimackó.

Mulatságos, amikor anyukák és apukák rám mutatnak az utcán és mosolyogva mondják a pici gyerekeiknek: nézzétek, ott megy Micimackó! Szegények meg néznek és nem értik, lehet, hogy a hetvenéves vénember mögé bújt a maci?  

Hosszú évtizedekig szinkronizálta Robin Williamset. Szerette?

Igen és csak a halála után tudatosult bennem, hogy egyidősek voltunk. A szinkron alatt valahogy úgy éreztem, hogy idősebb nálam. Szerettem őt is, bár egy esetben az Aladdin szinkronjánál megszenvedtem vele, annyiféle karakterre és hanghordozásra volt képes ez a zseniális színész, hogy feladta a leckét. De ugyanúgy szerettem a Muppet-showt is, ahol Breki voltam, Malacka pedig Hacser Józsa, akivel színpadon is sokszor játszottam együtt. Jó barátságban voltunk.   

És akkor még nem beszéltünk A nagy ho-ho-horgászról.

Az nem volt nehéz, ugyanis előbb volt meg a hang és utána készítették el hozzá a rajzfilmet. Ebben az esetben a rajzolóknak volt nehezebb dolga.

A színész és zenész Mikó Istvánt ismerjük, a magánéletéről viszont keveset tudunk. Tudatos?

Igen, mert az az én magánéletem, az enyém. Egyébként

két felnőtt fiam van, egyikük sem színházi vonalon dolgozik.

A nagyobbik újságírással, fordítással, angol nyelvvel foglalkozik, a kisebbik pedig a nagypapa munkáját vitte tovább, a saját asztalos cégét vezeti.  

Idén lesz hetven esztendős. Sok?

Relatív. Egy biztos, a külső igen, de a belső nálam nem változik. Ha reggel belenézek a tükörbe, furcsa a látvány, mert belül ugyanaz vagyok, mint az a kisfiú, aki a nagymamánál az Orion rádión hallgatta a zenés rádiójátékokat.    

Fotók: Földházi Árpád

Összesen 28 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A BME mellett volt a KFKI (?) klubja. Oda vitt el egy évfolyamtársam, hogy nem fogom megbánni. A nagyon korai Kaláka játszott ( nem gyerekdalokat, ínkább Villont) és az énekes-gitáros egy szuggesztív, kitünő hangú srác volt, Mikó István. Nem felejtem el, még szék sem jutott, így a padlón feküdtünk, de nagyon jó volt.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés