Az Akadémia küldetése nem változik – Freund Tamás a Mandinernek

Őry Krisztina interjúja a Mandiner hetilapban.

Készült erre a döntésre korábban? Mikor gondolta, hogy pályázni fog az elnöki posztra?

Bevallom, azt hittem, a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetből (KOKI) fogok nyugdíjba menni – ez életem fontos eredménye, szívügyem, fantasztikus csapatot sikerült összehoznom részben saját tanítványaimból. Kollégáim sorra nyernek komoly pályázatokat, egymást követik a nemzetközi sikerek. 2014 óta az MTA alelnöke is vagyok, több mint egy éve számos akadémikustársam keresett meg, hogy vállaljam el az elnökjelöltséget. Hosszas mérlegelés után mondtam igent.

Önt Vizi E. Szilveszter korábbi akadémiai elnök, a KOKI volt igazgatója hívta haza Oxfordból, hogy csatlakozzon a kutatóintézethez, 2002 óta vezeti a nemzetközi élvonalba tartozó agykutatási műhelyt. Milyen indíttatása volt a szakmai útján?

Szerintem a kulcsmomentum mindenkinél az, hogy kinek az iskolájában nevelkedett. A mesterek szempontjából rendkívül szerencsés vagyok, hiszen Szentágothai János tanítványának mondhatom magam, talán az utolsónak. Fantasztikus, szintetizáló elme, karizmatikus egyéniség volt, koncepcionális tudást, széles rálátást tanulhattam tőle. A gyakorlati kutatómunkához pedig szinte mindent Somogyi Pétertől kaptam: olyan saját fejlesztésű technikákat mutatott nekem első kézből, amilyenekért Amerikától Ausztráliáig jártak hozzá a kutatók. Neki köszönhetem, hogy már egyetemi hallgatóként eljuthattam Oxfordba nyári gyakorlatra. Az ottani munkám eredményeként a teljes ötödik évet kint tölthettem, ott folytatva elkezdett kutatásaimat, amelyekben az agykéregnek a tanulásban és a memóriában alapvető szerepet játszó idegsejthálózatait vizsgáltam. 
Egy ilyen tanulmányút életre szóló motivációt jelent.

A KOKI igazgatójaként ön is számos fiatal tehetséget csábított haza, akik ma kiváló csapatot alkotva dolgoznak az intézetnél. Mi a titka, hogy a KOKI, sőt az egész hazai agykutatás a világ élvonalába tartozik?

Vizi E. Szilveszter érdeme, hogy megtisztította a szakmai profilt: a 2000-es évek elejére tisztán idegtudományi kutatóhellyé vált az intézet. Nagy lökést adott a Nemzeti agykutatási program, melyet sikerült személyesen kilobbiznom a kormánynál. Ennek révén számos új laboratóriummal bővült a hazai neurobiológiai kutatás, és lehetővé vált, hogy több külföldön befutott kutató hazatérjen. Fontos volna ezeket a kiváló szakembereket itthon tartani, ehhez kiszámítható, tudománybarát környezet szükséges, amelyet az elmúlt egy-két év eseményei sajnálatosan veszélybe sodortak.

Az MTA tisztújítására feszültségekkel teli időszak után kerül sor, a kormány és az Akadémia közötti vitás kérdésekben ön is hallatta a hangját. A közelmúltban kiszivárogtak egy Orbán Viktornak címzett magánlevelének részletei, melyet 2018 decemberében írt az MTA tervezett átalakítása kapcsán. Mi volt e levél története?

2018 júniusában kértem találkozót a miniszterelnök úrtól az MTA kutatóhálózatának átszervezése miatt, miután Palkovics László miniszter urat nem tudtam meggyőzni arról, hogy a szükséges átalakításokat az Akadémián belül végezzük el. Személyes találkozónkon az alapkutatás jelentősége mellett érveltem, és az MTA mint felügyelő szerv alkalmasságát bizonyítottam. Azzal váltunk el, hogy bár érti az álláspontomat, ő bízik a miniszter stratégiájában, ha mégsem működne, térjünk vissza rá. Közben az Akadémia kutatóhálózatának kiszervezése megállíthatatlanul haladt tovább, amit óriási hibának tartottam. Próbáltam újra bejutni a miniszterelnökhöz, de nem sikerült. Ekkor választottam a levélírást.

Azzal ön is egyetértett, hogy a kutatóhálózat működése reformra szorul. Milyen gondokat lát, és mivel nem értett egyet?

Tény, hogy a köztestület nem mindenben volt jó gazdája a kutatóhálózatnak, nem érvényesült megfelelően a teljesítményalapú forráselosztás, az osztályok sokszor úgy működtek, mint a szakszervezetek. Ebből a szempontból igaza volt a kormánynak, igaza volt Palkovicsnak, de egy új irányítási struktúrát – a mostani Eötvös Loránd Kutatási Hálózatnak (ELKH) megfelelőt – az Akadémián belül ugyanúgy ki lehetett volna alakítani. Én egy „kétfejű sas” modellt javasoltam: a köztestület feje az elnök, ahogy most is, mellette lett volna a kutatóhálózat, élén az MTA köztestületétől független irányítási struktúrával és elnökkel.  Az Akadémia költségvetési fejezetén belül két külön alfejezet lehetett volna a köztestületé és a kutatóhálózaté, melynek költségvetését a parlament szavazta volna meg. Így az MTA elnöke a kutatóhálózat költségvetésébe nem tudott volna beleszólni, viszont az irányító testületbe delegálhatta volna a tagoknak minimum a felét. Ugyanazokat a reformokat el lehetett volna érni, de sokkal békésebben, és nem okozott volna akkora politikai felfordulást. Nem volnának máig elhúzódó viták az ingóságok és az akadémiai tulajdonban maradt, de ingyenesen használatba adott ingatanok körül. Megmaradt volna az intézetek MTA-­védjegye, amely évtizedek alatt nemzetközi presztízsűvé vált. Nagyon rossz üzenetnek tartom a tudományos világ felé, hogy az Akadémia tekintélyét az utóbbi idők vitái alaposan megtépázták.

A kormány álláspontja, hogy az ország lemaradásban van a kutatás-fejlesztés terén, a jelenlegi működés nem hatékony, ezért meg kell erősíteni az intézményrendszert és a finanszírozást. A cél, hogy több kutatás legyen több támogatásból, és minden kutatásra fordított állami pénz térüljön meg a magyar társadalom számára. Úgy látják, mindez nincs biztosítva a mostani formában.

A kormány téved. Külföldi tudóskollégák csodálkoznak, hogyan lehet ilyen kevés pénzből ennyi eredményt elérni. Számos tudományterületen, felfedező kutatásban ott vagyunk a világ élvonalában, tehát a hatékonysággal nincs baj. Az a láncszem hiányzik, amely összekapcsolja a kutatóhálózatot a fejlesztő vagy ipari kutatásokat végző szférával. Én a kiszervezés értelmetlensége és nehézsége mellett arra próbáltam rávilágítani, hogy az innovációs tárca tervei nincsenek kidolgozva, az elképzelt működési mód idegen az alapkutatásoktól. Nem lehet a bázisfinanszírozást pályázatokkal kiváltani. De a legfőbb baj a kialakult bizonytalanság: a bizalomvesztés miatt elmennek legjobbjaink, a károkozás mértéke óriási lehet. A napokban bejelentett jelentős pluszforrások ugyan remélhetőleg meggyőzik az elbizonytalanodókat, a bizalom visszaszerzése hosszabb folyamat.

Az említett levélben markáns megállapítást tesz a „kormányt folyamatosan kritizáló, gyengén teljesítő társadalomtudományi kutatócsoportok, intézetek munkatársairól”, akik „külföldön a kutyának sem kellenek”. Ahogy írja: „itt fognak maradni a nyakunkon”, s ha intézetük megszűnik, egyetemi állásaikon túlélnek majd. Mit értett ez alatt?

Levelemben arra próbáltam felhívni a figyelmet, hogy az új helyzet épp a legjobbakat üldözi el. Azok a világ élvonalába tartozó tudósok, akikért mindenhol két kézzel kapkodnak, nem bírják ezt a bizonytalanságot, és elmennek, a gyengék pedig itt maradnak. Azok, akik nemcsak híján vannak a külföldi állásajánlatoknak, de a teljesítményük tényleges nemzetközi mércével mérve elégtelen, pusztán a kormánykritika álarca mögé bújva tudnak érvényesülni. Nem ritka, hogy egy-egy gyengén teljesítő társadalomtudós publikációját neves nemzetközi folyóiratok szakmai okokból nem fogadnák be, némi kormánykritikába csomagolva viszont tárt karokkal várják. A sokat citált, szerencsétlenül fogalmazott mondat róluk szólt, és nem a kiváló, nemzetközileg is elismert társadalomtudósokról, bölcsészekről, akiket tisztelek és nagyra becsülök.

A kialakult nézeteltérés miatt kilépett a Professzorok Batthyány Köréből. Üzenetértékűnek szánta?

Rendkívül csalódott és kiábrándult voltam, hogy nem sikerült elfogadtatni a közös nyilatkozatot az MTA védelmében, így inkább a távozás mellett döntöttem. Soha nem volt politikailag annyira polarizált az Akadémia, mint most, és – bármilyen szomorú ezt kimondani – mindez a kormány politikája miatt alakult így. Ha nem lett volna a médiaössztűzzel kísért MTA-ellenes hangulatkeltés, akkor most nem a kormányhoz való viszonya alapján ítélné meg a többség az elnökjelölteket. Bárki legyen is az új elnök, remélem, megszűnik a politikailag túlfűtött közhangulat, és visszatérhet az Akadémia a szakmai vitákhoz. Attól, hogy valaki másképp látja a világot, más alapállásból indul, esetleg az egyetemes tudomány fontosabb számára, mint a magyar vonatkozásai, még nem lesz rossz tudós. Hiszek abban, hogy a sokféleség a fejlődés motorja és az ellenálló képesség záloga: az ideológiai a társadalmi fejlődésben, a genetikai pedig a biológiai evolúcióban.

Nem gondolja, hogy az MTA ügye valójában arról szól, hogy mindmáig nem történt meg a rendszerváltás az intézmény falain belül, a nagy ellenállás pedig annak tudható be, hogy a régi struktúrák lebontásához nyúlnak? Számos területen, főleg a társadalomtudományokban máig olyan kutatók a meghatározók, akik egy letűnt kor szakembereiként élnek túl.

Tény, hogy a pártállami időkben a párttagság előnyt jelentett a tudományos karrierben, sok kiváló tudós pedig nem kerülhetett be az Akadémiára politikai vagy világnézeti okokból. Ennek már harminc-harmincöt éve vége, a főtitkárt sem a párt helyezi oda. A rendszerváltás óta semmi szerepe nincs a politikai vagy ideológiai hovatartozásnak az akadémikusi választásban és a társadalomtudományok területén. Inkább arról van szó, hogy minden tudományágban vannak iskolák, melyek egy-egy korszakban dominálnak. Ezzel nincsen baj, ha nemzetközileg elismert teljesítményük alapján emelkednek ki a mezőnyből. Az egyes iskolák, ideológiai vonulatok közötti szakmai vetélkedés jót tesz az adott tudományág fejlődésének.

Maróth Miklós, az újonnan felállt ELKH elnöke úgy fogalmazott: az MTA-nak újra kell gondolnia feladatait, stratégiáját, át kell pozicionálnia magát. Történetének kétharmad részében kutatóhálózat nélkül is iránymutató testület volt, ennek kell megmaradnia.

Az Akadémia és a tudóstársadalom mindenkori küldetése nem változik, ez pedig az emberiség jólétének, fennmaradásának szolgálata, a bennünket körülvevő világ megismerése. A Magyar Tudományos Akadémiának mindezen felül nemzeti intézményként különösen a magyar társadalmat, a magyar nemzet érdekeit kell szolgálnia. Erre alapította Széchenyi István, és ezért tartja fenn ma az állam az adófizetők pénzéből. Kosáry Domokossal együtt vallom, hogy a napi és a pártpolitikán túl van egy „magasabb szintű emelete a nemzeti érdekeknek”. Az Akadémiának nem szabad erről a magasabb szintről elmozdulnia, innen kell segítenie azon törvények, rendelkezések, társadalmi viszonyrendszerek kialakulását, amelyek a nemzet érdekeit szolgálják. Mivel ezeket a törvényeket, rendelkezéseket a mindenkori Országgyűlés és kormány hozza, a Magyar Tudományos Akadémiának meg kell találnia a hozzájuk vezető kommunikációs csatornákat. Persze ezt a tudomány érdekeinek háttérbe szorítása, a politika elvtelen kiszolgálása nélkül szükséges kialakítani, és kétirányúvá kell tenni. Egyrészt folyamatosan rendelkezésre kell állnunk, ha megrendelések érkeznek a kormányzat, a parlament vagy az önkormányzatok részéről a döntés-előkészítés vagy a törvényalkotás folyamatában, másrészt a kormányzatnak is nyitottnak kell lennie, ha a kezdeményezés az Akadémia felől érkezik, legyen szó történelmi, gazdasági, politikai helyzetek, tudományos eredmények várható hatásairól.

Megválasztása esetén milyen változásokat tervez?

Az Akadémia tudásbázisa hatalmas, egyedi és teljes körű, az ország szinte valamennyi minősített kutatóját magában foglalja. Erről kevesebbet beszélünk: az MTA nemcsak a 365 akadémiai tagot, hanem a 18 ezer köztestületi tag együttesét jelenti, az összes magyarországi PhD cím birtokosát. Ezek a tudósok, kutatók, oktatók, beleértve a határon túli magyarokat is, olyan szellemi tőke, amelyet a nemzet sorsa, jövője érdekében fel kell ajánlanunk a társadalomnak. Kutatóhálózatunk nincs, így én erre a 18 ezres köztestületre és a szakbizottságokra építeném, mint derékhadra, a megújuló Akadémia legfontosabb feladatait. A tagság köréből megválasztott szakbizottsági tagok zömmel fiatal, tudományos életpályájuk zenitjén lévő kutatók, az ő tisztük katasztert készíteni a tudományterületük összes kutatóhelyéről, értékelni és évente minősíteni őket. Feladatuk a tudományos ismeretterjesztés és a tudósi hivatás népszerűsítése. A kutatói utánpótlás kérdése égető, ehhez javaslom kiépíteni az MTA-affiliált középiskolák körét – a határon túliak részvételével – és MTA-alumni klubok alapítását. Az áltudományok elleni fellépés is sürgetően fontos. A közösségi médián keresztül egyre nehezebb a megbízható információk megkülönböztetése a véleményektől, az álhírektől. Ennek kezelésében az MTA-nak kulcsszerepet kell játszania. Lehetséges csatornák a Tudomány.hu honlap, a tudománykommunikációs verseny, a FameLab, a Mindentudás egyetemének újraindítása, a „citizen science”, azaz a nem kutatók tudományos ötleteinek és kutatásainak felkarolása. Van tennivaló bőven.

Alelnöki irodájában ülünk, a falon egy Bartók Béla-emléktábla: az ő dolgozószobáját örökölte meg. Önről köztudomású zenei irányultsága, hogy fiatal kora óta klarinétozik, és máig az Ars Nova Sacra énekegyüttes tagja. Nyilván személyes érintettsége is motiválta, hogy a zenei nevelés és a tanulási folyamat közti kapcsolat neurobiológiai hátterét tanulmányozza. E témában számos előadást tart, írásait sokat idézik. Várható, hogy elnökként a művészetet is jobban behozza az Akadémia falai közé?

A tudomány művelésének alapfeltétele a kreatív gondolkodóképesség. Kutatásaim is igazolják, ehhez elengedhetetlen a művészetek által gazdagított belső világ, érzelmeink, motivációink és az emberiség több ezer éves kulturális öröksége. A zene, mint a többi művészeti ág, katarzishoz segít, ez serkenti a tanulást. Ezt Kodály mindenfajta neurobiológiai előképzettség nélkül is pontosan tudta: „a tudomány és a művészet sem lehet el egymás nélkül. A tudós annál különb, minél több van benne a művészből és viszont. Intuíció, fantázia nélkül a tudós legfeljebb téglahordója lehet tudományának. Művész pedig szoros belső rend, szerkesztő logika nélkül megreked a művészet peremén.” Missziómnak tartom, hogy erre a kodályi gondolatra felhívjam 
a figyelmet, hogy nagyobb hangsúlyt kaphasson a művészeti, vagy inkább a művészettel nevelés, az érzelemvilágot gazdagító katarzis a köznevelésben. Megválasztásom esetén talán az Akadémia elnökeként is támogatni tudom majd ezeket a törekvéseket.

Címlapkép: Földházi Árpád