Szabadkán mindig volt rizses csoki – az én Trianonom

2020. június 3. 19:55

Almási B. Csaba
Mandiner
Fél évszázad alatt a bunyevác májkómtól a temerini utcai bunyóig.

A Mandiner szerzőinek Trianon-cikksorozata a 100. évfordulón

 

Négy-öt évesen, a hatvanas évek közepén csak az tűnt fel, hogy nem értem, ahogy a nagymamám beszél az ő anyjával, az én dédimmel, akit én májkónak hívtam. Próbálták nekem elmagyarázni, hogy bár Magyarországon élünk, Bácsalmáson, de ők bunyevácok, ők ezen a nyelven beszélnek egymással, és sok rokonunk, barátunk él „Jugóban”.

Tíz-tizenkét évesen

nehezen fogtuk fel a barátaimmal, hogy a falu szélén miért nem mehetünk el egészen a jegenyefasorig,

miért járőröznek ott marcona katonák, miért van határátkelő Tompánál, és Szabadka miért jugoszláviai város, miért írják Suboticának, ha egyszer ott is magyarok élnek, ott is magyarul beszélnek.

Tizenöt-tizenhat évesen az nem volt világos, hogy a vajdasági falvak, városok miért szebbek, tisztábbak, ott miért lehet venni rizses csokit, Jethro Tull-kazettát, Adidas cipőt, Super rifle farmernadrágot, Napoleon konyakot, miért játszanak jobb filmeket az újvidéki tévében, miért tol jobb zenét a szabadkai rádió, mint a Petőfi.

Egyetemistaként azt próbáltuk megfejteni, hogy a második világháború után Magyarország előtt nem állt-e nyitva az a harmadik utas (el nem kötelezett) politika, mint Jugoszláviának, amellyel a vérkommunista Tito le tudott válni a Szovjetunióról, és viszonylagos szabadságot, jólétet, függetlenséget teremtett népének, országának.

A kilencvenes évek elején képtelenek voltunk racionális magyarázatot találni arra, hogy a nacionalista elvakultság, a hatalmi téboly hogyan uralkodhatott el a jugoszláviai politikusokban annyira, hogy elkezdték egymást gyilkolni az addig többnyire békésen egymás mellett élő horvátok, szerbek, bosnyákok,

s aminek ártatlan elszenvedői voltak a magyarok is.

A délszláv háború befejezése után arra kerestem a választ a lerongyolódott, szegénységszagú, de eleganciáját mégis megőrző Szabadkán, hogy hova tűntek a magyarok, miért nem akarnak, mernek magyarul megszólalni azok, akik mégis maradtak, kik és honnan jöttek, mit akarnak azok a távoli vidékekről érkezett idegenek, akiket a helyükre költöztettek.

Néhány éve azon döbbentem meg, honnan van annyi erő, életkedv a temerini magyarokban, hogy önfeledten mulassanak védőszentjük, Illés napján, holott jelentős kisebbségbe szorultak, kezdték őket kiszorítani minden fontos pozícióból, s a fiataljaik rendszeres hétvégi programja az volt, hogy vérre menő utcai harcot folytattak a szerbekkel.

Mára számos kérdésemre választ kaptam, a legfontosabbra azonban nem, s nem is fogok.

Hogyan alakult volna az életünk nekünk, a határ innenső oldalán élőknek, s több rokonunknak, ismerősünknek a túloldalon, ha száz évvel ezelőtt a térkép átrajzolójának kissé megbicsaklik a keze, s pár centivel délebbre húzza meg azt a bizonyos vonalat.

Összesen 18 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés