Jobboldal és lokalizmus – reflexiók a Mérce cikkére

2020. május 24. 7:12

Szilvay Gergely
Mandiner
Közösség-e a nemzet? A génekről szól-e a helyi kötődés? Kirekeszt-e egy közösség?

Izgalmas cikk jelent meg a Mércén, ahol Mendly Dorottya gondolkodik az antikapitalista baloldal és a lokalizmus viszonyán épp annak apropóján, hogy a Mandiner hasábjain ismertettem nemrég az amerikai lokalisták 2018-as kiáltványát, és annak kapcsán fogalmaztam meg további gondolatokat. Jó látni, olvasni az efféle párhuzamos intellektuális utazásokat, ugyanakkor pár ponton reagálnék Mendly cikkére, részben mivel van, ahol szerintem félreérti az álláspontomat, részben pedig mert elgondolkodtató, amit ír.

Mindenekelőtt: a lokalizmus a helyi, az emberléptékű kisközösségek fontosságának hangsúlyozása. Ez magától értetődő, banális dolognak tűnhet, s az, hogy ezt hangsúlyozni kell, hogy kiáltványt írnak a védelmében, a kisközösségek előző háromszáz évben végbement erodálódásának köszönhető. 

Ez az erodálódás két okból fakadt. Az egyik az a felvilágosult gondolkodás, amely fel kívánta szabadítani az egyént a falu, a céhek, az egyház, az egyházközség, a család „uralma” alól, s ennek következtében a társadalmat nem mint „közösségek közössége” képzelte el, hanem egyének halmazaként. A másik ok, melyet kevésbé szoktunk hangsúlyozni, a technika fejlődése, ami egyáltalán

lehetővé tette nem csak a globalizációt, hanem azt, hogy mobilisabbak legyünk.

A kettő közül az első ügyében csak akarat kérdése a változtatás, a technikai fejlődés visszacsinálását viszont valószínűleg nem fogják tömegek akarni, ahogy maguk a lokalisták sem feltétlen.

Miért fontosak egyáltalán ezek a közösségek? Azért, mert az ember, ahogy közhelyszerűen mondani szoktuk, társas lény. Azonban mentális befogadóképességünk nem végtelen, a tényleg értelmes társadalmi kapcsolataink mértékét, mennyiségét valóban az a kifejezés írja le legjobban, hogy: „emberi lépték”. 

A technikai fejlődést és a globalizációt nem lehet teljesen visszacsinálni, inkább a kettő megideologizálásának elvetésére van szükség, azaz annak belátására, hogy egyik sem szükségszerű, sem nem kötelezően tovább viendő a világbéke és prosperitás érdekében. Nyilván nem tudnak megszűnni a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok, sem a mobilitás, ráadásul ezek jó dolgok is, tehát inkább

a globalizáció közösségelvű, lokalista ellensúlyozása lehet reális. 

A kortárs kontextus nélkül tehát az egész lokalizmus banális és magától értetődő dolog volna, hiszen legtöbbünk a családjában nő fel, egy adott településen, egy adott környéken, s bizonyos iskolákba jár, majd bizonyos helyeken dolgozik, melyek mind adott kisközösségek. Nincs szó tehát a kisközösségek teljes eltűnéséről, csak túlságos meggyengülésükről és háttérbe szorulásukról. 

Részemről három ügyben reagálnék Mendly Dorottya cikkére: ami a nemzet, ami a gének és ami a kapitalizmus kérdését illeti. Majd hozzátennék egy negyedik kérdést, ami Mendly nem tárgyal.

Nemzet és lokalizmus

Mendly hangsúlyozza, hogy „a nemzetnek a konkrét helyi kötődésekhez nem sok köze van”, és szerinte összefoglalásomban „a nemzeti túlbuzgóság rendszerének példáját láthatjuk”. Hozzáteszi, hogy a nemzet már maga is a közösségek erjedése idejének, a modernitás hajnalának terméke, s Benedict Anderson szavaival élve „elképzelt közösség”, azaz tagjai ténylegesen nem ismerik egymást. 

Nos, való igaz, hogy a lokalitás első körben sokkal kisebb közösségeket takar, mint a nemzet. Részemről a lokalizmussal való szimpatizálásom azt is jelenti, hogy hangsúlyozni szeretném a nemzet alatti közösségi szintek fontosságát.

A lokalizmus egyáltalán nem kizárólag a nemzeti szint hangsúlyozását jelenti,

hanem tényleg a helyi, belátható kisközösségekét.

Már csak azért is, az emberi léptéken túl, mert ez egybevág a konzervatív társadalomfelfogással (communitas communitatum), és mert például a Kárpát-medence etnikailag sokszínű vidékein is igen releváns. (Minderre ráerősít a néprajz is,amikor tájegységekről beszél.)

Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a lokalizmus számára ne lehetne, lenne fontos a nemzet is, hisz magától értetődő módon a nemzet, mint adott politikai közösség, egyben nyelv- és kultúraközösség, maga is közösségek közössége, organikus társadalomtest. Ez felvet persze számos, a társadalomtudósok számára kedves definíciós kérdést a nemzeten belüli eltérésekkel, a nemzet határaival és más fogós felvetésekkel kapcsolatban, de ezek még nem jelentik azt, hogy ne léteznének nemzetek. A nemzeti szuverenitás pedig az általam idézett lokalisták számára is igen fontos dolog. 

Benedict Anderson Mendly által is említett, divatos elmélete a nemzetről, mint „elképzelt közösségről” szerintem egyoldalú. Mindenekelőtt viszont azt hangsúlyoznám, hogy Anderson maga erről szóló művében egyáltalán nem ellenséges a nemzetekkel szemben, sőt kifejezetten megértő és szimpatizáló, minden tudósi távolságtartás és marxizáló beütés ellenére is. 

S azért azon is érdemes elgondolkodnia a baloldalnak, hogy

ha a nemzet elképzelt közösség, akkor az emberiség még inkább az.

Márpedig a baloldal, gondolom, nem akar semmi mást kevésbé, mint hogy az emberiséget fikciónak nyilvánítsuk.

Ezzel együtt szerintem téves volna a nemzetet pusztán valamiféle elnyomó vagy hamis fikciónak elkönyvelni. Egyrészt szerintem igaza van Anthony D. Smith professzornak, amikor rámutat, hogy a modern nemzetek nem előzmények nélkül jöttek létre, és a világtörténelemben az ókortól kezdve számos hasonló politikai közösséget találunk, egyben a modern nemzeteknek mégiscsak van egy „etnikai magja” (The Ethnic Origins of Nations, 1986; The Antiquity of Nations, 2004; de ajánlanám még tőle a 2000-res The Nation in History-t és a 2009-es Ethno-symbolism and Nationalism: A Cultural Approach-t is). 

Szóval azokat nem a modernitás, nem a francia forradalom és nem az Anderson-féle „printkapitalizmus” homogenizáló hatása találta fel, habár az kétségtelen, hogy a nemzeti ébredés újkori időszaka volt az, amikor a nemzeti mivolt vált elsődleges identitássá. De erről a kérdésről már vitáztam a Mérce szerzőivel. Mindenesetre nemzetek vannak, nyelvi és kulturális közösségi mivoltuk vitathatatlan (azazhogy hazánkban jól eltájékozódunk, idegenek közt is, egy másik nemzet világában viszont idegenül érezzük magunkat, nem ismerjük annak szokásait, jogait, hagyományait, stb.), s kár volna tagadnia a baloldalnak azt is, hogy a nemzet egyszerűen fontos az embereknek. Az etnikumtól, mint közösségképző tényezőtől a hideg leli ki a baloldalt, pedig az egyik legtermészetesebb közösségalap. 

Tehát még egyszer: a lokalitás nem egyenlő a nemzettel, és magam sem állítottam ezt, habár a nemzet is egy magasabb szintű és fontos lokalitás, pláne a globalizációval szemben. 

Gének és születési jog

Másik pont, amit Mendly szóvá tesz, a „születési jog” hangúlyozása, mondván, itt összekeverem a „gyökerek szociológiailag jól értelmezhető fogalmát” a génekkel. 

Őszintén szólva nem értem, ezt hogy sikerült kiolvasni cikkemből. Talán ennek oka az, hogy Katherine Dalton írónak a kiáltványban megjelent esszéjében, melynek címe Birthright, tehát „Születési jog”, szerepel az az általam is idézett mondat, miszerint „nem választhatod meg jobban a gyökereidet, mint a génjeidet. Ahonnan származol, onnan származol. Senki nem lesz bostoni attól, hogy Bostonba költözik”. Ez azonban pusztán egy metafora, melyet meg is magyaráz a szerző: „ha költözöl, elölről kell kezdened”. Dalton mindezt annak kapcsán fogalmazza meg, hogy milyen idegenül érezte magát a közép-amerikai Kentucky állam szülötteként az északkeleti Bostonban. 

Dalton tehát nem a közösségben bent lévők kifogását fogalmazza meg az újonnan érkezőkkel szemben; hanem az újonnan érkezők gyökértelenségének érzését igyekszik szavakba önteni. Ő például el se ment szavazni helyi ügyekről Bostonban. Nem azért, mert nem szó szerinti bostoni vér csörgedezik az ereiben, vagy mert nincsenek bostoni génjei, hanem azon pofon egyszerű oknál fogva, hogy nem ismerte a helyi ügyek előzményeit, múltját, és mert addig nem volt tagja az ottani közösségnek, és így nem akart belekontárkodni a dolgokba. 

Ennek az érzésnek nem az az oka, hogy a helyiek nem befogadóak, lehetnek ugyanis bármilyen befogadóak, szeretetteljesek, ilyen helyzetben a kívülállóság érzése így is, úgy is sok ideig megmarad, épp azért, mert az ember nem ott nőtt fel, és mert átplántálni magát máshová egyszerűen nehéz ügy. Dalton írhatott volna gének helyett családot vagy bármi mást, amit nem választunk, s akkor Mendly sem értette volna félre a hasonlatot, s nem várna el szociológiai nyelvezetet egy poetikus-esszéisztikus gondolatmenettől. 

A „születési jog” daltoni fogalma tehát nem géneket (azaz a baloldali gondolkodás szerint rasszizmust) jelent, nem is valamiféle ilyesmi jog tételes, formális kodifikálásának igényét, hanem

egyszerűen „helyi kötődést”, vagy a helyi közösség elsőségét.

Annak, hogy nehéz átgyökeresedni máshová, és hogy speciális módon kötődünk ahhoz a helyhez, ahol felnőttünk, szerintem nem sok köze van a génekhez. Ahogy annak sincs sok köze a génekhez, hogy a helyi közösségek rendszerint még jó ideig jöttmentnek tekintik a beköltözőket, akiknek általában jelentős erőfeszítésekbe kerül, mire informálisan is befogadják őket. Ez az élet velejárója, és ezen semmiféle jogkiterjesztés, felvilágosítás és érzékenyítés nem segít.

Viszont mindez érthetővé teszi, hogy az athéniek miért csak a beköltözők harmadik nemzedékének adtak szavazati jogot: úgy gondolták, ők azok, akik teljes mértékben athéninek mondhatóak, már születésüktől és neveltetésüktől fogva a politikai közösség részei. 

Kapitalizmus, de miféle?

A harmadik dolog, amivel nem igazán tudok mit kezdeni, az a baloldal kapitalizmus-fixációja. Persze értem, hogy enélkül talán nincs is baloldal, de Mendly is leszögezi, hogy míg a globális kapitalizmus konzervatív bírálóinak többnyire nem magával a kapitalizmussal van bajuk, hanem annak egyes neoliberális fajtáival, addig a kortárs radikális baloldali gondolkodás visszatért ahhoz az eredeti baloldali elképzeléshez, ami a kapitalizmust úgy, ahogy van, elveti és rossznak tartja. (Bár felhívnám a figyelmet eme, a kapitalizmus konzervatív kritikáiról szóló kötetre.)

Csak azt nem tudom, mi lehetne élhető és reális alternatíva. Illetve egy ötletem van, ugyanis a baloldali kapitalizmus-kritikákból rendszerint kirajzolódik egy kép, aminek láttán az szoktam mondani baloldali ismerőseimnek:

ti bizony a feudális agrárvilághoz térnétek vissza.

Amúgy nekem nincs bajom a feudalizmussal, sem az agrárvilággal, elvégre ezer évig egész jól elműködött, de gyanítom, Mendly és társai nem pontosan erre gondolnak megfelelő alternatívaként. 

Emellett viszont a másik lehetőség valamiféle egyenlőségelvű tervgazdaság a la létező szocializmus, akár állami, akár globális szinten, világkormány segítségével. A tervgazdaságok viszont elég rövid idő alatt megbuktak, amikor pedig mégis sikerült őket ideiglenesen megmenteni, az rendszerint kapitalista megoldások visszaszivárogtatásával sikerült. Azaz az egalitárius tervgazdálkodás nem csak az egyenlősítés etikailag problémás kérdését veti fel, hanem egyszerűen a gyakorlatban azon bukik meg, hogy emberileg kivitelezhetetlen. Azaz az emberi elme képtelen előre kiszámítani a gazdaságot úgy, hogy ne bukjon bele. 

Azon is el szoktam gondolkodni ilyenkor, vajon hogy hívnánk egy olyan gazdasági rendszert, ami nem mai értelemben vett kapitalizmus, de ami tiszteli a magántulajdont, és egyben piac-gazdaság, azaz az emberek szabadon kereskedhetnek egymás közt a portékájukkal, legyen szó dinnyét áruló néniről vagy a termékét áruló cégről? Csak mert szerintem mióta világ a világ,

minden normális és emberi gazdaságnak része volt a magántulajdon és a piacolás,

kereskedés szabadsága, még a feudalizmusnak is, szóval ezeket nem a kapitalizmus találta fel. (Sőt, még tőke is volt a feudalizmusban, mondjuk viszont pénzgazdaság nem nagyon.)

Nem nagyon tudok elképzelni olyan, működő és prosperáló gazdasági rendszert, amiben nincs magántulajdon és szabad kereskedés, hívjuk azt a rendszert akárhogy. És amúgy nem vagyok ellensége sem bizonyos sűrűségű szociális hálóknak, sem a mérsékelt protekcionizmusnak. Az emberi gyarlóságot, a visszaélés lehetőségét pedig semmilyen gazdasági rendszerből nem lehet kiküszöbölni, mivel az nem rendszerhiba, hanem emberhiba. 

Egyén és közösség

A lokalizmus és közösségelvűségének a baloldaliakat és liberálisokat nyilvánvalóan irritáló velejárója az egyének szabadságának korlátozása, hisz a kisközösségek potenciális elnyomók és kirekesztők. Valóban létezik közösségi erőszak, kétségtelen. Ugyanakkor közösség nélkül egyéni jogok és azok garanciái sincsenek, hiszen a közösség kényszeríti ki az egyéni jogok betartását, a politikai közösségnek vannak bíróságai, igazságügyi rendszere és erőszakszervezetei. 

A kisközösség és a politikai közösség tehát inkább az egyéni jogok hordozói és kereteinek megadói, mintsem ellenségei.

Amíg pedig egynél több ember él a Földön, addig a legglobálisabb és legelvontabb emberiségkormány is visszaélhetne az egyéni jogokkal, és vannak közösségi szokások, amelyekkel szemben bárkinek támadhatnak averziói.

A kisközösségek és az egyéni jogok, individuális szabadság közti potenciális súrlódási felület nem szüntethető meg. Ha következetesen csak a közösségnek adunk elsőséget mindenben, elcsúszunk a totalitarianizmus felé; ha mindenben az egyén első, szétesik az egyént hordozó közösség. A gyakorlatban nem látom, hogy ez folyamatosan nagy konfliktusokat okozna, de kétségkívül előfordulhat olyan háborús helyzet vagy bármilyen más szituáció, amikor erőteljesen a közösség kerül az első helyre. Teoretikusan nem tudok sorrendet felállítani, hiszen a közösség a tagjaiért van, a tagok pedig egymásért és a közösségért. De korunkban talán túlságosan az egyénen van a hangsúly. 

Ugyanakkor ironikusnak tartom épp olyanok részéről kritizálni az egyéni jogok közösségek általi, potenciális korlátozását (nem tudom, Mendly közéjük tartozik-e), akik gyakran az egyének szabadságának létét is tagadják, sőt akár az egyének létét is, mondván, csak interakciók termékei  vagyunk, struktúrák hoznak minket létre és nincs emberi természet. Ha nincs emberi természet, akkor ugyanis nincs ember, és így nincsenek emberi jogok sem. Ha pedig csak interakciók termékei vagyunk (amely interakciókat a közösség produkálja), akkor nincs szabadság, amit korlátozzon a közösség. 

Közösség és kirekesztés

Abban természetesen igazat adok Mendlynek, hogy a lokalizmushoz nem szükséges konzervatívnak lenni, ahogy „keresztény humanistának” sem – az általam ismertetett és kiegészített lokalista kiáltvány szerzői tartják magukat annak. Az ugyanakkor tény, és a Mérce szerzője is rámutat, hogy a baloldalnak mindig ambivalens volt a viszonya a helyi kisközösségekkel, lokalitásokkal szemben, épp azért, mert az egyén felszabadítására koncentrál; másrészt pedig mert potenciálisan felvilágosulatlan, rasszista enklávékat lát a közösségekben. 

Tény és való, hogy

bármilyen közösség léte eleve kirekesztő: kirekeszti azokat, akik nem tagjai.

Ennek megoldása ugyanakkor csak az lehetne, ha az egyetlen létező közösség az emberiség lenne – a baloldalnak valahol egyébként épp ez a célja, és lássuk be, akárhogy küzd a globalizmus és kapitalizmus ellen, a világkormányra és nemzetek, lokális közösségek nélküli emberiség-közösségre vonatkozó, időről-időre felbukkanó elképzelései maguk a megvalósult globalizmusok. 

Annak idején Tóth István Olivér például ezt írta a Mércére reagálva a Reflektoron: „Egy valódi baloldali program csak a minden csoportidentitások kritikája lehet. Ebben nincs különbség a nemzeti, vallási, pártalapú, filozófiai vagy akár szubkulturális csoportidentitások között. Egy valódi baloldali program csak a belépési küszöböt nélkülöző csoportidentitásokat fogadhatja el, amelyek tagadják az érdem és a jutalom logikáját, amelyek mindenkit megvigasztalnak.”

Nos, ez egyrészt éles ellentéte a baloldalon ma divatozó identitáspolitikának, hiszen a kisebbségi etnikai és életmód-közösségekbe is „belépési küszöb” az adott etnikum, bőrszín vagy életmód. Másrészt irreális, egyben diabolikus dolog kizárni az érdem és jutalom logikáját a csoporttagságoknál. Ezen logika alapján a Mérce egy kirekesztő közösség, hiszen belépési küszöb a Mérce közösségebe a hasonló gondolkodás.

Harmadrészt: nincs az emberiség mindent tagja felé ugyanolyan felelősségünk. A szeretet rendje (ordo caritatis) szerint

a hozzánk legközelebb állók felé vannak elsődleges kötelességeink,

azaz míg a családunknak nincs betevő falat az asztalán, objektíve vétek hajléktalanoknak adakozni. Miközben Tóth István Olivér cikkének címe az volt, hogy Nemzet helyett mindenkit megvigasztalni, aközben a szeretet rendjének logikája épp ezzel ellentétes. Tóth István Olivér javaslata ráadásul emberileg is megvalósíthatatlan.

A közösségek puszta léte egyszerűen kizárja a tagsággal nem rendelkezőket, és kész. Ez mindig így volt, mindig így lesz, és ez nem jogi kategória, ugyanis senki nem kötelezhető arra, hogy kedveljen valakit, hogy időt töltsön együtt valakivel, és hogy meghívjon bárkit is sütögetni a hátsó kertjébe. Márpedig minden hátsókerti sütögetés kirekeszti azokat, akiket nem hívtak meg, az emberiség többségét. Ezt mérséklendő a baloldal akkor már a választott közösségeket hangsúlyozza, de mégis az élet kiküszöbölhetetlen velejárója, hogy egyszerűen születésünktől fogva tagjai vagyunk nem választott közösségeknek, melyek felé mégis vannak kötelességeink. (És igen, a Mérce közössége is egy hátsókerti sütögetés.) 

A lokalizmushoz nem kell feltétlen konzervatívnak és jobboldalinak lenni, de tény, hogy a lokalizmus különösen is jól passzol a konzervatív világlátáshoz. Mégpedig azért, mert a konzervativizmus ezen alapszik. A konzervatívok által hangsúlyozott hagyományok, szokások, tekintélyek, intézmények, rend és stabilitás hordozója ugyanis a közösség. A közösségnek van hagyománya, szokásai, tekintélyei, történelme, intézményei, rendje és a közösség tud stabilitást biztosítani. A konzervatívok ugyanis az ember tökéletlenségéből és közösségigényéből, valamint a már létező közösségekből indulnak ki, többi elvük ebből fakad. A konzervatív gondolkodás eleve a társadalom, mint „közösségek közössége” védelmében jött létre,

szemben a felszabadított, random egyének halmazaként értelmezett tömegtársadalommal – ami baloldali termék. 

Ezzel együtt örvendetes, ha a baloldalon is vannak szimpatizánsai a lokalizmusnak és az azzal járó környezetvédelemnek, így legalább eseti jelleggel lehetséges az egyetértés, habár az egyéb koncepcionális eltérések (LMBTQ-jogok, egyenlőség, emberi természet és más ügyek tekintetében) oly mértékűek – s ebben igaza van Mendly Dorottyának –, hogy összefogás és koalíció nem lehetséges a globalizmus jobb- és baloldali kritikusai között. 

Összesen 152 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A Cion bölcseinek jegyzőkönyve egy hamisítvány. De akárhonnan is nézem, ami benne van, annak a megvalósítása folyik...

Ez tévedés. Azért nem szereted a fideszt, mert az hangsúlyosan nemzetben gondolkodik. Az a különbség, hogy te zárod ki magad a nemzetből és a fideszre fogod. Ezzel akartok ti balliberális közösséget alkotni, ezért utáljátok a sportot az olimpiát, a vallást, mert az mind közösséget teremt. Ezért képtelen a baloldal mozgósítani, mert csak a Székely himnusz, a Nélküled a focicsapat elutasítására futja nektek! De pozitív összetartozásotok nincs, mert erről szól az egész balliberalizmus, védtelenné és kiszolgáltatottá tenni az egyént. Mindenki látja, hogy az iszlám térhódítása egy programozott gyilkosság a fehér ember ellen, csak titeket ez nem érdekel! A saját fogyatékosságotok és bűneiteket akarjátok értékké tenni!

Úgy tűnik, a jövő a lokális területek ertekazonos régiójának fog kedvezni.
Lehet, hogy az EU nem esik szét, viszont több régiónak a mostaninál lazább szövetsége lehet.
Ez ellen persze lazadozni fogtok:-)

Én ebben reménykedem. Ez lenne a legjobb opció.J elek vannak ebben az irányban.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés