Patchwork

2020. május 7.

Győrffy Ákos, Klementisz Réka és Muray Gábor írása a Mandiner hetilapban. 

A világháború poklából kitántorgó társadalom panorámája
| Győrffy Ákos |


Áprilisban volt tíz éve, hogy elhunyt Rubin Szilárd író. Valószínűleg kevesen ismerik annak ellenére, hogy a 20. századi magyar irodalom egyik legerősebb regénye fűződik a nevéhez. Ez a regény a Csirkejáték. A könyv először 1963-ban jelent meg, akkoriban nem volt különösebb visszhangja, egyebek között épp a társtalansága, a kor irodalmával való radikális szembefordulása miatt. Persze már akkoriban is voltak olyanok – nem is akárkik, Szentkuthy Miklós és Pilinszky János –, akik meglátták a Csirkejáték rendhagyó különlegességét, döbbenetes nyelvi erejét. A könyv egy szerelem története, de ha csak ebből indulunk ki, alig valamit árulunk el a történetről. A sváb patikuslány és a félzsidó fiú kapcsolata minden, csak nem „klasszikus” szerelmi történet, sokkal inkább ámokfutás és kíméletlen életgyónás keveréke. Olyan mélységekbe ás le, ami szinte páratlan a magyar irodalomban. A Csirkejáték egyúttal kendőzetlen látlelet is, a második világháború poklából kitántorgó magyar társadalom panorámája, ahol a kibontakozó kommunista diktatúra árnyéka már mindenre rávetül. Rubin Szilárd – némi túlzással – egykönyves író maradt, bár megjelent még egy regénye és néhány kisprózája, a Csirkejáték egyértelműen a fő művének tekinthető. A magyar irodalom számtalan ködlovagjainak egyike volt, aki életében kevés elismerést kapott, és aki képes volt szembenézni életének dicstelen momentumaival is. A Csirkejáték emlékezetes, letaglózó regény, első kiadásából a cenzúra törölt néhány oldalt, az új kiadásokban viszont már a teljes, hiánytalan művet kapjuk kézhez. Megrendítő pokoljárás, amelyet soha nem felejtünk el.

(Rubin Szilárd: Csirkejáték. Magvető Kiadó, 2010)
Fotó: Fortepan
Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak!
| Klementisz Réka |


Letöltöttem az állomásbemondó hangok gyűjtőoldaláról (igen, van ilyen), ahogyan Thoma István búgó hangon még a kilencvenes évek elején azt mondja: „Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak! A Moszkva tér következik.” Miközben a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum 50 éves a „piros metró” című friss virtuális kiállítását böngészem, lemegy párszor, aztán mivel ráakadok YouTube-on az összes bemondására egyben az Örstől a Déliig, ráadásul képekkel fűszerezve, muszáj megnézni azt is. Ettől a hangtól ugyanis azonnal beindul az emlékcunami, érzem a régi metrókocsik szagát, látom magamat pár éveket ugró snittekben, ahogyan végigmetrózom a kilencvenes éveken. Ez van a metróval. Amikor muszáj mások kávés-cigis szájszagába zsúfolódva beérni reggel nyolcra, a pokolba kívánod, aztán amint nincs, mert jobb mellőzni, cefetül hiányzik. A budapestiek személyes történetének része. 1970. április 2-án adták át az első, Örs vezér tere és Deák tér közötti szakaszát a mai Puskás Ferenc Stadion állomásnál. Az 1950-ben megkezdett építkezés az ország második legnagyobb beruházása volt Sztálinváros (a mai Dunaújváros) felépítése után. Több mint ötezer ember dolgozott a mélyben vagy a tervezőasztaloknál. A múzeum virtuális tárlatán beleshetünk abba a meglepően magas építészeti, művészi színvonalon kivitelezett tervezői munkába, amely az állomások felszíni és felszín alatti csarnokait tervező öt építészt – Czeglédi István, Máriáss László, Miskolczy László, Murányi Sándor és Székely László – jellemezte. A Fortepanon persze eddig is voltak fényképek, de a múzeum gyűjteményébe tartozó fotók és tervrajzok jelentős részét most először láthatja a szélesebb közönség. Kattintgatás közben kicsit mindenki olyan lesz, mint a filmbeli Zazie, a metrózni vágyó francia vidéki kislány. Ad absurdum hiányolni kezdi a Blahát.

(50 éves a „piros metró”. Virtualiskiallitas.kozlekedesimuzeum.hu)
Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés