Mi lenne, ha az adóztatást adakozásra cserélnénk?

2020. február 21. 22:03
Jean Vilbert
Szabad Társadalom
Tényleg az államosítás az egyetlen vagy a legjobb módja annak, hogy ezeket a szolgáltatásokhoz a szegények hozzáférése biztosított legyen?

„Egészségügyi ellátás. Oktatás. Egyebek mellett ezeket a szolgáltatásokat tartják általában olyan fontosnak, hogy a legtöbb mai állam nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy olyan embereknek is nyújtsa azokat, akik jövedelme alacsony. Természetesen őrültség volna kétségbe vonni e javak fontosságát.

Egy 2016-os felmérésében az indianapolisi Indiana Egyetem-Purdue Egyetem azt mérte meg, hogy milyen a közbizalom a gazdagok adakozása iránt. Azt kérték az emberektől, hogy válasszák ki azokat a közpolitikai ügyeket, amelyek a legfontosabbak számukra. A két első helyezett az egészségügy és az oktatás lett.

Ugyanakkor: tényleg az államosítás az egyetlen vagy a legjobb módja annak, hogy ezeket a szolgáltatásokhoz a szegények hozzáférése biztosított legyen? Vannak alternatívái? Mi van a jótékonysággal? Felválthatja az adakozás az adóztatást? Igen – mégpedig komoly előnyök mellett.

Négy fő oka van annak, hogy miért van ez így: morális, politikai, pénzügyi és lélektani.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 35 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Igen. Az állami fenntartás helyett az adakozásból működést propagálja, de azért annak is megvannak hátrányai:
"Egy ... amerikai egyetemi tanár, aki Peter Sacks néven publikál, hogy saját egyetemén bajba ne kerüljön a diákok gondolatrendőrségénél és a hozzájuk igazodó egyetemi adminisztrációnál, X nemzedék az egyetemen című könyvében beszámol tapasztalatairól, melyeknek lényege: az egyetemi oktatást óvodai szórakozássá degradálták Amerikában. Sacks majdnem elvesztette katedráját, mert a diákok feljelentették a meg nem nevezett egyetem rektoránál, hogy túl sokat követel, ugyanis tanulásra buzdítja őket! Csak úgy tudott segíteni magán, hogy feladta igényét a minőségi oktatásra, tanítás helyett mulattatja diákjait, és ezzel elérte, hogy azok a fakultás „értékes tagjává” léptették elő jelentéseikben. Állásának jogilag biztosított véglegesítésével éppen azt semmisítette meg, aminek elérése egykor az egyetemi oktatás célja volt.
A helyzet annyira elfajult, hogy az egyetemi hallgatók rossz néven veszik, ha tanárjuk megpróbálja őket rábírni a tantervben előírt tananyaggal való foglalkozásra. Kötelességének teljesítésével a tanár állását veszélyezteti. Mark Edmundson, a Virginiai Egyetem professzora megerősíti, hogy a tanárok szakmai jövője a diákok „kiértékelő jelentéseitől” függ. „Az amerikai kultúra lényege egyre inkább a szórakozás” – állapítja meg. Akit szülei beíratnak egy jó hírű egyetemre, és fizetik az évi harmincezer dolláros vagy még annál is magasabb tandíjat, elvárják, hogy gyermekük ezért az összegért diplomát kapjon, akkor is, ha semmit sem tanult. A diákokat megdöbbenti, ha tanárjuk nem hízeleg nekik. „Beszélj arról, ami a diákokat vonzza – ha nem: leléphetsz” – írja Edmundson.
Az egyetemi adminisztrátorok nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy intellektuális igényekkel „rossz hírbe hozzák” a felsőfokú tanintézeteket, és elveszítsék a tehetős polgárok anyagi támogatását..."
https://www.kortarsfolyoirat.h..

A gazdag cigányok segítik a szegény cigányokat. :) (nem adóznak)

Mi lenne? Nagyon hamar államcsőd lenne...

Az a helyzet, hogy az oktatás tipikusan olyan terület, amely sehogyan sem gyömöszölhető be az üzleti logikába. Mégpedig leginkább azért nem, mert a legtöbb területen teljesen bizonytalan, hogy kit is kellene a tudás (az oktatásáru) vevőjének tekinteni.

Mivel mindenki volt vagy lesz beteg, a probléma megvilágítására jó példa lehet az orvosképzés, amelynél a tudás vevőjének azonosítására a következő alternatíva (vevői lánc) kínálkozik: (1) az orvostanhallgató, azaz a leendő orvos; (2) az orvos munkaadói; (3) az orvos páciensei. Ezen, a közfigyelem középpontjában álló (és szó szerint életbevágóan fontos) területen nyilvánvaló, hogy az említett láncban az igazi végfelhasználó a páciens, vagyis az ő szempontjából kell az orvosképzés minőségét megítélni. Mivel egyszer még az orvosprofesszorok is lehetnek a volt hallgatóik betegei, az orvosképzés az a ritka kivétel, amely még valamennyire tartja is magát ehhez az elvhez. (Talán éppen ez magyarázza, hogy a fejlett nyugat egyre vészesebben szorul a keleti perifériákból importált orvosokra.)

Azonban más (kevésbé éltebevágó fontosságú) szakterületek esetében az oktatás szinte semmilyen érintkezésben nem áll az oktatásáru tényleges vevőjével, a végfelhasználóval, helyette csak a vevői lánc első szemével, a hallgatóval áll kapcsolatban, így arra kényszerül hogy a hallgatót tekintse az oktatásáru vevőjének. Ilyen módon az oktatás színvonala egyre jobban igazodik ahhoz a körülményhez, hogy a hallgatók többsége a fárasztó erőfeszítéssel megszerezhető valódi tudás HELYETT csa a tudást adminisztratívan igazoló diplomára hajt, és azt minimális ráfordítással szeretné megszerezni.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában