Hegyibeszéd

2020. január 30.

Hegyi Zoltán
Feljegyzések a jegyzetek könyvéből (3. fejezet).

Düh felügyelő Michelangelo lakásában, félig leeresztett redőnyök mögött, olvasólámpa (legyen állólámpa) fényénél egy jegyzetfüzetet lapozgatott. A füzet borítója mélykék volt, pontosan olyan színű, mint a friss víz, amelyet a szél és az áramlat hoz be a Ston-csatornába a nyílt tengerről, miközben a levegő is felfrissül kissé. Fedlapján a Rolling Stones heraldikai szempontból is tökéletes címere, a híres nyelv volt látható arany kivitelben, a fogak kerítése hófehér, mintha rendszeresen sikálták volna fekete, káros anyagoktól szigorúan mentes, százszázalékosan bió, aktív szenes fogporral, amely pontosan úgy néz ki, mintha az imént söpörték volna bele egy tehervagon aljáról egy csinos kis dobozba, és természetesen nem ehető (ennyiben hasonlatos például egy szekrényhez is), viszont rohadt drága. És itt nem felejtkezhetünk el a hozzá tökéletesen illő bambusz fogkeféről sem. A füzetet egy gatyamadzagra emlékeztető bordó gumi fogta össze, és egy régi iskolai irkákhoz használt vignettát ragasztottak a fedlapra, amelyre azt írták nagy nyomtatott betűkkel, hogy JEGYZETEK. Düh felügyelő először átpörgette az ujjai között a lapokat, érzékelte, hogy tele vannak újságokból kivágott cikkekkel és fotókkal, amitől az összkép kollázsszerűnek tűnt. Aztán kinyitotta az első oldalon, az első bejegyzésnél. A kézírás kimunkált, dülöngélő betűk sehol, a sorok egyenesek, áthúzás, javítás nincs. Düh felügyelő olvasni kezdte Michelangelo naplóját.

„Az egyik internetes portálon olvasom, hogy a napokban lekapcsoltak egy fiatalkorúakból álló bandát, és a tagokat több rablással is meggyanúsították. Lőfegyverük is volt, amelyet, ha rendesen bekokainoztak, nem haboztak használni. Az egyikük ugyan kicsit túltolta, és az egyik akció során saját magát is lábon lőtte. Kretén. Ennek ellenére elég veszélyesek voltak, és mint a nyomozás során kiderült, jól szituált középosztálybeli szülők unatkozó csemetéi. Tehát nem arról van szó, hogy parizerre kellett a lóvé, és csavarhúzóval hadonásztak, miután beszedtek valami szemetet a Hős utca sarkán. Unatkoztak. Eleinte megrugdostak néhány hajléktalant, aztán komolyabbra fordultak a dolgok. Anyátokat. Persze az is van, hogy kamaszkorában nagyjából mindenki a bűn határán sasszézik, és néha nüanszokon múlik, hogy sitt lesz-e a vége, vagy beilleszkedés a társadalomba. Ki tudja, hogy a karma mit akar ma? Ki nem lopott gyerekként trafikból? Mindenesetre nem tudom, hogyan viselkednék, ha valaki a buszon rám szegezne egy stukkert.”

A százados egy pillanatra szünetet tartott az olvasásban. „Ezt nem hiszem el, a csávó bevonzotta a saját halálát” – gondolta. Emlékezett az esetre, ők is megkapták az anyagot a fővárosiaktól. Az elkövetők nem tanúsítottak semmiféle megbánást. Innen folytatta. „Ma vettem egy tükröt. Felszereltem és belenéztem. Homályosan láttam magamat. Kéne egy szemüveg. Ugyanakkor azt vettem észre magamon, hogy kezdek hasonlítani Leninhez. Nem külsőleg, de abban bizonyosan, hogy minden művészetek közül legfontosabb számomra a film. Falom őket. A Jokert nagyon bírtam.” Aha, hát ezért ez a teleragasztgatott füzet – mélázott el a mondaton Düh.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés