Don Egérió a teraszon feküdt. Hanyatt. Mellső lábainak tökéletes ízületeit (macskatérdek) enyhén behajlította, magukat a lábakat pedig az égbolt felé emelte. Hátsó végtagok kinyújtva, farkinca elegánsan alájuk kanyarítva. Mélyen aludt. Biztonság és bizalom, ezeket sugározta a pozitív energiák mellé. A napokban elhunyt Donald Sutherland jutott a kertember eszébe, aki így vagy úgy, de végigkísérte az életét. A Cirmos a terasz szélén ült, akár a helyzet ura, illetve hát úrnője, és a kertet fürkészte némán. A csend, ami körülvette, ezúttal nem annak szólt (a csend is szól néha, időnként akár hangosan is), hogy a fia iránt tanúsított feltétlen szeretettől áthatva nehogy megzavarja a Don pihenését, a Cirmos valami felső légúti fertőzés következtében időlegesen és ideiglenesen egyszerűen megnémult. Néha tátogott csupán, akár egy hal, legfeljebb berregett egy bánatosat, mint amikor a madarakat figyelte egyfajta révületben. A kertember a macskáit nézte, miközben gyönyörűséges csüngő tölcsérjázminok omlottak lefelé a fejük felett. Arra a napra gondolt, amikor elkezdett japán macskakönyveket gyűjteni. Nem szakmunkák voltak azok a könyvek, amik arról szólnak, hogy mit tegyünk a macskák egészségéért és jólétéért, meg ilyesmik, irodalom inkább, ráadásul előzmény is akadt, ha nem is japán, inkább angol. James Norbury A macska, aki zent tanított című meséje adta meg némiképp váratlanul a kezdőlökést, amelyben egy a tanokban járatos macska hírét veszi, hogy a juharerdő mélyén áll egy ezeréves, magányos fenyőfa, és a bölcsességet az alatt a fa alatt lehet megtalálni, ezért aztán útnak is indul menten. A haverja egyébként egy patkány, ami ugyan szöges ellentétben állt a kertember tapasztalataival, ugyanis a Cirmos és impozáns ivadéka, Don Egérió a küszöbére menetrendszerűen érkező, viseltes állapotban lévő egértranszportokba rendszeresen becsempészett néhány patkányt is. Ennek ellenére elfogadta a meseszövés ilyetén alakulását, annál inkább is, mert a szerző hét macskával él együtt, és mivel a hét több mint a kettő, előfordulhat, hogy némelyikük életre szóló barátságot köt egy patkánnyal, és akkor máris akad egy alap, a realitás talaja – amiről viszont el lehet és el is kell rugaszkodni néha, mint egy talajtornász, mert az élet mit sem ér akrobatikus mozdulatok nélkül. Az egy ideig bizonyosnak tűnő dolgok hirtelen kétségbevonásának szükségszerűségéről már nem is beszélve. Nem is beszél róla a kertember, gondolja csupán ezen a ponton. Az események aztán Mocsidzuki Mai A telihold kávézó című regényének olvasása közben vettek határozott irányt, vagy szabadultak el, esetleg keltek önálló, új életre, akár a drogok a Las Vegas felé vezető úton. A japánok macskákhoz fűződő szoros és alkalmanként mitikus magasságokba emelkedő viszonya köztudomású. Tudják, hogy az egerészés csupán melléküzemág, megtévesztés és merőben másról van szó. A kertember is vágja ezt remekül, azt viszont mind ez idáig nem tudta, hogy a japánok úgy tartják, hogy ha gondoskodsz egy macskáról, az egy napon meghálálja, ha pedig a megfelelő macskának leszel a pártfogója, még az is előfordulhat, hogy meghívást kapsz egy titokzatos kávézóba. A kertember most félbeszakítja magát (a most az most), a macskáira pillant, látja, hogy a helyzet mit sem változott, tehát talán jár majd a dupla karmapont a végelszámolásnál. Na de a kávézónál tartottunk. Nem afféle, egyébként kiváló stresszoldóként működő macskasimogató ez a kávéház, ahol lusta macskák heverésznek szerteszét, és ettől a kedves vendég is lenyugszik kissé, ez egy másik hely. Nincs állandó helye, sem nyitvatartási ideje, viszont beszélő macskák szolgálják fel a teát, a kávét és a süteményt, ráadásul asztrológiai tanácsokkal látják el a rászorulókat. Legyen az illető bánatos forgatókönyvíró, válságba került filmrendező, fodrász vagy akár technológiai kihívásokkal küszködő weboldaltervező. A macskák elmondják nekik szépen, hogy mikor hagyta el az életük a megfelelő ösvényt. „Na ez az – mondta ki hangosan a kertember, miközben átmenetileg letette a könyvet, nyújtózott egyet, és kicsippentett néhány elhervadt részletet az egyik, magát bokornak képzelő petúniából –, macskakocsma, azt fogunk nyitni.” Majd a macskák felé fordult, valahogy így: „Nos?” A Don egy másodpercre kinyitotta a jobb szemét, majd becsukta. A Cirmos meg ugye éppen néma volt.
A programprospektusokban nem szerepel, és a bejárat körül sem hívja fel rá semmi a figyelmet, hogy odabent filmeket vetítenek. Ide csak betévedni lehet, ahogyan az álmaimban tévedek be, mindig meglepetten, mindig örvendezve, hogy vannak még ilyen helyek.
Hat szívmelengető történetet ígér Adalbert Stifter magyarul idén kiadott elbeszéléskötetének alcíme.
Azt jól tudjuk az iskolából, hogy Petőfi még diákkorában vándorszínésznek állt, de Arany János hasonló, 1836-os kalandjáról nemigen esik szó.
A Lepattanó egyik fő érdeme, hogy akár egy jó Coen-filmben, egymást váltják a furábbnál furább figurák.
Ha egy perzsa származású, de magát magyarnak tartó zenész mond ilyeneket, az talán még erősebb és elgondolkodtatóbb.
Korábban a magyar diplomácia vezetője is hasonló jelzőkkel illette.
Az Európai Bizottságot elmeszelte az Európai Bíróság.
