Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
|Kéri Gáspár|
Hosszan lehetne taglalni, hogy miként alakult koszorús költőnk, Petőfi Sándor kultusza a halála óta eltelt egy és háromnegyed évszázadban. Egy azonban bizonyos: már a dualizmus időszakában utcák, terek és intézmények kezdték viselni a nevét. A szertartásos tisztelet a két világháború között folytatódott, de igazán az 1945 utáni évtizedekben járatták csúcsra a költő emlékezetét nemcsak közterületek, de laktanyák, kultúrotthonok és mezőgazdasági termelőszövetkezetek nem feltétlenül fantáziadús névadásakor. A rendszerváltozás időszakának közterület-visszanevezési és -átnevezési hullámát csont nélkül úszták meg a Petőfi utcák szerte az országban, a Kun Bélák, Asztalos Jánosok és Szamuely Tiborok értelemszerűen mentek a levesbe, ezzel a jótékony feledés homályába.
Határon innen és túl 2800 közterület viseli a költő nevét, s ha egymás után illesztenénk az összes Petőfi utcát, eljutnánk az Atlanti-óceán partjáig. A dokumentarista fotósokat tömörítő Pictorial Collective kilenc tagja – Bácsi Róbert László, Bődey János, Hirling Bálint, Mohai Balázs, a nemrég tragikusan fiatalon elhunyt Móricz-Sabján Simon, valamint Pályi Zsófia, Stiller Ákos, Urbán Ádám és Végh László – másfél évet szánt arra, hogy végigjárják a Magyarországon és a határon túl található Petőfi utcákat, s kamerájukkal rögzítsék az ott élőket. A közel kétszáz válogatott fotóból és két videómunkából kiállítás nyílt a Capa-központban Petőfi utcák népe címen, látleletet adva a mai magyar társadalomról. A felvételek friss formanyelvi eszközökkel és a dokumentarista fotó kortárs stílus- és műfajbeli sokszínűségével tartanak elénk tükröt, mely hol kissé kényelmetlenül őszinte, hol pedig szerethetően otthonos, s közben lényegi kérdésekben kivétel nélkül a valóságot tárják elénk.