Remek alapötlet, még jobb színészek, különös-egyedi atmoszféra és a zsánerek bátor keverése, a Vilmányi Benett főszereplésével készült Látom, amit látsz mégis kissé félresikerült film lett.
Farkas Anita írása a Mandiner hetilapban
Ki ne játszott volna már el azzal a gondolattal, milyen jó lenne néha más bőrébe bújni, és tényleg, valóságosan az ő szemével nézni a világot. Vagy olyan barátot, társat, szerelmest találni, akiben vakon megbízhat az ember egy életen át. Ez a mindannyiunkban feszülő, maradéktalanul soha nem teljesülő vágy adhatta talán a Látom, amit látsz alapötletét, és éppen ezért olyan nagy kár, hogy a megvalósítás során az egésznek az eredetisége valahogy menthetetlenül félrecsúszott. Szabó Mátyás filmje után hasonló érzésem volt, mint legutóbb a vietnámi–magyar romantikus koprodukció Az almafa virága esetében, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ott azért a színészi játékkal is akadtak jócskán gondok.
Ez esetben szerencsére szó sincs ilyesmiről. A Látom, amit látsz összes szereplője telitalálat, az meg különösen öröm, hogy végre Lukáts Andort és Nagy Marit is nézhetjük a vásznon. A tavaly a Larryvel méltán nagyot menő Vilmányi Benett tehetségéhez sem fér kétség, hasonlóan Hartai Petrához, akit sok évvel ezelőtt a tháliabeli Vidéki színházak fesztiválján láttam először a szombathelyi teátrum által színre vitt Ványa bá igen emlékezetes Szonyájaként. A végeredmény biztosan nem miattuk felemás. Sokkal inkább a lyukakkal teli forgatókönyv és a következetlen történetvezetés miatt. Pontosabban annak hiánya miatt: mindenből – sci-fi, fantasy, szociodráma, romantika, felnövés-, illetve kitöréstörténet – kapunk egy picit, de semmiből nem annyit, hogy igazán belemerülhessünk, vagy legalább egy kicsit is megérezhessük-megérthessük, ki mit miért csinál. Pedig a cselekmény viszonylag egyszerű, lehet, hogy érdemes lett volna a folyamatos széttartás helyett egyszerűen egy irányba vinni. A főszereplő Ábelt (Vilmányi Benett) különleges feladatra képezték ki: egy gép és hangminták segítségével képessé válik a „szubjektálásra”, azaz ha behunyja a szemét, és kazettáról(!) meghallgatja valakinek a hangját, pontosan azt látja, amit az illető abban a percben. A cég, amelyiknél dolgozik, vagy amelyik, mondjuk így, kiskorától bizarr módon fogva tartja, valamiért csak gyerekeken engedélyezi a módszert. De ahogyan az lenni szokott, a főhős egy váratlan lehetőséget kihasználva megszegi a szabályokat, és már kész is a kalamajka, megérkezik Vera (Hartai Petra) és vele a mindent felforgató szerelem. Innentől pedig klisé klisé hátán két különc és magányos fiatal érzékeny egymásra találásáról, aminek az ívében akadnak ugyan varázslatos-meghitt pillanatok, az erre való túlzott koncentrálás szinte teljes egészében kioltja az ígéretesen felvezetett alapsztorit. Ráadásul szép lassan eltűnik a tét is: nem kérdés, hogy a személyes boldogság fontosabb, mint a világ megmentése. Ami nem feltétlenül elvetendő gondolat, csak legalább látná az ember, milyen dilemmák és jogos vagy jogtalan indokok vezetnek egy ilyen döntés meghozataláig. Így marad a hiányérzet és a bosszúság, hogy a fene egye meg, ebből mennyivel többet ki lehetett volna hozni.
A „konvergencia-programként” elhíresült dokumentum az élet minden területére kiterjedne. A Nézőpont Intézet azt is kimutatta, hány emberre lennének hatással a Tisza megszorításai.
A Mandinernél pár éve nem járt sikerrel, amikor igyekezett „kicsit pozitívabbra hangolni” a vele készült interjút.
A Mandiner jelentős növekedést ért el az elmúlt időszakban, és most ismét szintet lép: új videós műsorstruktúrával bővíti kínálatát. Ezekről, továbbá a Mandiner őszi díjátadó gálájáról és a kárpátaljai adománygyűjtés eredményeiről tartott sajtótájékoztatót Szalai Zoltán főszerkesztő.
Valójában fogalma nincs se neki, se a csapatának arról, mit is kezdenének az országgal.
A több mint négyszáz olvasó kvízjátékon vehetett részt, meghallgathatta, mit gondol Schmidt Mária a világról és élvezhette Lotfi Begiék szenzációs koncertjét.
A férfi szinte a semmiből sétált fel a miniszterelnök mellé.
Még Ukrajnában is elismerték a szomorú tényeket.
