Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Megnyugtató, hogy a helyek valamilyen rejtélyes módon dolgoznak bennünk akkor is, ha végleg elhagytuk őket. Nyaraimat huszonvalahány éves koromig Balatonarácson töltöttem. Arácsot már több mint hetven éve beolvasztották Balatonfüredbe, de önálló létének emlékét őrzi a 19. század balatoni irodalma: hosszan idézhetnénk Jókait, Eötvös Károlyt és más szerzőket. 1949-ben aztán Faludy György írt verset egy Koloska-völgyi, fára mászással, szeretkezéssel, csillagok alatti evés-ivással és egyéb meghitt élményekkel egybekötött kirándulás emlékére, amelyben boldogságának ad hangot, amiért még nem változtatták „bamba népséggé, vakhit fattyává”, „ki első szóra úgy hullatja / el énjét, mint a bélsarát”. Arács ilyen referenciákkal, méltán mondható (s lenne írható akár, kissé fellengzősen, település-névtábla alá): kultúrfalu. Azt viszont csak néhány hónapja tudtam meg, hogy egykori házunk közvetlen közele is kultúrtörténeti érdekességet rejteget. Uszkve száz méterre tőlünk, a második utcában állt, illetve áll némileg átépítve ma is a híres Cholnoky család nyári lakja. Persze az ő idejükben még nagy szőlők, vincellérházak s egy-két villa jelentette a – huszadik század végére jobb-rosszabb ízlésű családi házakkal és nyaralókkal benépesült – szomszédságot.