A migráció mindenre megoldás?

2020. január 2.
Janik Szabolcs | Tóth Norbert | Vargha Márk
A Migrációkutató Intézet munkatársai tavaly novemberben szakmai terepkutatáson jártak a bevándorlás szempontjából egyszerre kibocsátó, tranzit- és célországnak számító Marokkóban és a Spanyolországhoz tartozó Ceutában. Útinapló a bevándorlók által elképzelt földi paradicsom kapujából.

NOVEMBER 25.: UNHCR, UNICEF (RABAT)

Cirka negyvenen ülnek egy félig nyitott konténerszerű helyiségben, kisebb csoportokat alkotva, csendesen beszélgetnek. Csaknem mind férfiak. Rabatban vagyunk, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának (UNHCR) marokkói irodájában, ahol a klasszikus igazgatási és elemzői feladatok mellett a menedékkérelmek rutinszerű benyújtása és feldolgozása is zajlik. Jöttünkre a sorsukra várakozó és feltehetőleg többségében valamelyik szubszaharai államból érkező leendő menedékkérők izgatottan súgnak össze. Talán azt találgatják, hogy az idegen öltönyösök felbukkanásának lehet-e bármilyen jelentősége saját ügyük szempontjából. A helyzetet nem érezzük komfortosnak, és bár igyekszünk a lehetőségekhez képest természetesen viselkedni, egyre kínosabbá váló feszengésünket csak az UNHCR helyi munkatársainak rögtönzött előadása oldja valamelyest.

Meleg van, és az orrunk hamar ismeretlen és kellemetlen szagokkal telik meg, az egyszerre kíváncsi és reménykedő szempárok kereszttüzében idegenül hatnak az egyébként megdöbbentő angol és francia nyelvű adatsorok. Ezekből kiderül, hogy az előző két évben folyamatosan emelkedett a Marokkóba érkező migránsok száma, mégpedig minden évben nagyjából huszonöt százalékkal. Az érkezők körülbelül egyharmada menekült, ők zömmel Szíriából, Dél-Szudánból és Jemenből jöttek. A menekültstátust megkapó külföldiek többsége nem akar továbbmenni az országból, és általában gond nélkül integrálódik a helyi társadalomba. Főként a szíriaiak találják meg könnyen a számításukat a marokkói munkaerőpiacon. Erről a gyakorlatban mi is meggyőződhettünk, ugyanis Rabat egyik – nem ok nélkül – felkapott éttermét például szíriai menekültek üzemeltetik.

Ezzel szemben a gazdasági okokból bevándorlók többsége a szubszaharai térségből érkezik, és kilencven százalékuk Európába szeretne eljutni. Marokkó ugyanis hármas minőségben is érintettje a nemzetközi migrációnak, lévén egyszerre kibocsátó, tranzit- és célország. Az előbbit illetően elmondható, hogy körülbelül ötmillió marokkói él külföldön, jórészt Nyugat-Európában (főként Franciaországban, Spanyolországban, Németországban és Olaszországban). Minden második külhoni marokkói rendelkezik új hazája állampolgárságával is. Egyes felmérések szerint Marokkóé a világ tizedik legnagyobb diaszpórája, és nem elhanyagolható szempont az sem, hogy az ország GDP-jének hat-hét százalékát teszik ki a külföldi marokkóiak hazautalásai (hétmilliárd dollár). Ez százalékosan – és természetesen Marokkó nézőpontjából – jelentős, de világviszonylatban a középmezőnyhöz is csak alig-alig elegendő.

Ahol nem öregszik el a társadalom: az óceán partján futballozó fiatalok Rabatban.<br>Fotó: Vargha Márk
MAROKKÓ
Az 1956-ban függetlenné váló Marokkói Királyság lakossága 36 millió fő, amely 2050-re várhatóan 46 millióra emelkedik. A lakosság 27 százaléka 14 év alatti, a munkanélküliség 9,3 százalékos, a fiatalok körében viszont 18 százalékos. A lakosság körülbelül 3,7 százaléka (1,3 millió ember) tervezi, hogy a következő tizenkét hónapban tartósan külföldre költözik. Afrika egyik legbiztonságosabb és legstabilabb országa, az egy főre jutó GDP ötöde a magyarnak, amellyel a kontinens államai között a 14. helyen áll. Legfontosabb kereskedelmi partnerei a volt gyarmattartók, Spanyolország és Franciaország.
Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés