Tanulhat egymástól Európa és Afrika – elefántcsontparti pap a Mandinernek

2019. december 3. 10:59
„Kölcsönösen van mit tanulnia egymástól az európaiaknak és az afrikaiaknak” – vallja Serge-Faustin Yomi elefántcsontparti katolikus pap. Tübingenben beszélgettünk vele az európai és az afrikai keresztények helyzetéről, a társadalmi és a hozzáállásbeli különbségekről. A pap hangsúlyozza: „Az idősek tisztelete, a kultúrák értékeinek tisztelete, az élet tisztelete, ezek olyan dolgok, amik különösen fontosak nekünk Afrikában”.

Serge-Faustin Yomit egy tübingeni kurzuson ismertem meg, másodszorra ebédeltünk együtt, amikor kiderült róla, hogy katolikus pap. Elefántcsontparton szentelték 2008-ban, Németországban 2016 óta tanul, doktori disszertációját az inkulturáció témájában írja. Hazájáról, az elefántcsontparti keresztényekről, a német katolikus egyházról és az európai kereszténység jövőjéről beszélgettünk.

*** 

Ön Afrikából, Côte d'Ivoire-ból, vagyis Elefántcsontpartról érkezett Európába. Nekünk, magyaroknak nem gyakran adódik lehetőségünk a világnak e szegletéből jött emberrel beszélgetni.

Elefántcsontpart Nyugat-Afrikában található, ez egy kis ország, nagyjából Franciaország területének felét teszi ki. Egykori francia gyarmat vagyunk, 1970 óta vagyunk függetlenek. Érdekesség, hogy itt található a világ legnagyobb bazilikája. Igen, még a római Szent Péternél is nagyobb.

Miasszonyunk, a béke királynője bazilika, Yamoussoukro

 

Milyen a keresztények helyzete Elefántcsontparton?

Az ország nagyjából harminc százaléka keresztény, a keresztények kétharmada katolikus. A muszlimok nagyjából harmincnégy százalékot tesznek ki, a népesség egy része pedig a természeti vallások követője. A mi országunk nem nevezhető úgy keresztény országnak, mint amilyenek az európaiak. De a katolikus egyház erős. Ez az arány állandóan változik. Sokan térnek meg és lesznek keresztények.

Mi még az evangelizáció állapotában vagyunk, ez folyamatban van.

Hogyan alakul a kapcsolat a muszlimokkal?

A keresztények és a muszlimok között béke honol, van példa az együttműködésre is. Szívesen látjuk a muszlimokat, párbeszédet folytatunk velük. Azok, akik rászorulnak, segítséget kapnak a Karitásztól is.

Afrikában sok helyen üldözik a keresztényeket, önök mit tapasztalnak meg ebből?

Hála Istennek eddig nem kellett üldözést szenvednünk. A keresztények magas aránya miatt ezt nehéz is lenne elképzelni.

Hatezer kilométer távolságból, a Tübingeni Egyetem klubhelyiségének kertjében ücsörögve beszélgetünk a szülőhazájáról. Hogyan került ilyen messze, Németországba?

Egy német család támogatott a papi szemináriumi képzés alatt. Ez a család szerette volna, ha a képzés befejezése után ellátogatnék Németországba is. Ez három évvel a pappá szentelésem után sikerült is.

Az volt álmom, hogy Tübingenben doktorálhassak, ahol a mentorom is tanult.

És Isten meg is adta a lehetőséget erre. Visszatértem, négy éve vagyok már Németországban, és 2018-ban bele is fogtam a doktori értekezésem megírásába.

De nem csak tanul itt, hanem papként is szolgál.

Igen, A Rottenburg-Stuttgarti egyházmegye alkalmazottjaként félállásban – hogy a doktorimat is írhassam – egy egyházközségnél helyeztek el, most már három éve. Elsősorban német fiatalokkal foglalkozom, de természetesen gyóntatok, misézek, végzem az egyéb papi teendőket is.  

Mivel foglalkozik a doktori értekezésében?

A doktori munkám az inkulturációról szól. A hit és a kultúra találkozásáról. Hogy ma mit tudunk ezzel kezdeni. Úgy gondolom, hogy sokat beszélünk erről, de most már át kellene ültetnünk a gyakorlatba. A kreatív inkulturációról beszélek. Elefántcsontpart egy adott területén vizsgálom, hogy a helyi embereknek miért olyan fontosak az ősi rítusaik, hogy mi rejtőzik ezek mögött a rítusok mögött, és hogy miként egyeztethetőek ezek össze a teológiával. Elmentem a helyszínre, kutatást végeztem, leírtam, amit láttam, és most teológusként, teológiai szemszögből igyekszem értelmezni és megmagyarázni. Szeretnék párbeszédet kialakítani a nép és az egyház között, hogy legyen egy csatorna, ahol beszélni lehet ezekről a rítusokról. Azt vizsgálom, hogy ezeknek a rítusóknak az értékeit, a teológiai jelentését hogyan lehetséges szintézisbe hozni a hittel, és azt a gyakorlatban alkalmazni azért, hogy később ezek a rítusok a hely liturgia részévé válhassanak. Tehát nem csak belekeverni a rítusokat a liturgiába, hanem strukturálisan is beépíteni, amivel keresztény szertartásunk lesz, de a helyi szokásoknak megfelelően. Ma ugyanúgy néz ki a szertartás, a liturgia, ahogyan Rómában. Ezt lehetne egy kicsit máskép csinálni, közelebb hozni az emberekhez. Ferenc pápa is erről beszél, hogy

az emberek mindennapi valóságából kell kiindulni,

és így megtalálni az utat.

Ahogy ez az Amazonas-medence esetében is történt.

Igen, ahogy az amazonasi keresztények példája is mutatja. Ez arról szól, hogy az ember könnyebben megértse az előttünk álló és ránk váró Istent. Hogy megismerhesse, és a saját nyelvén szólíthassa meg őt.

Úgy tűnik, hogy mi Európában ezt a nyelvet lassan elveszítjük. Egyre kevesebben járnak templomba, kevesebben hisznek Istenben.

Ezt én nem teljesen így látom, itt különbséget kell tenni a templomba járók és azok között, akik hisznek Istenben. Számomra világos, hogy

az emberek még mindig hisznek Istenben, de eltávolodtak az egyháztól.

És hogy miért? Az egyház a visszaélések, a botrányok miatt sokak számára már nem hiteles. Miért követnék azt, aki ellenkezőképp cselekszik, mint amit mond? De ez nem jelenti azt, hogy az emberek már nem hisznek Istenben. Igenis hisznek.

Mit tehetne akkor az egyház Európában?

Mit tehetne? Nekem nincsen szabványmegoldásom a kérdésre, csak azt tudom elmondani, amit tapasztalok. A német egyház azon van, hogy visszanyerje a szavahihetőségét. Erre szolgál a szinódus is, ami most, advent első vasárnapján kezdődött meg (a szinódus „a hatalmi visszaélések”, „a szexuális erkölcsök”, „a cölibátus”, és „a nők szerepe” témaköreiben kíván újításokat elérni a német egyházban, erről itt írtunk bővebben – a szerk.). De én ahhoz tartom magam, amit Ferenc pápa a német püspököknek írt: a válságot nem lehet szervezeti reformokkal megoldani. A megoldás az, ha visszatalálunk az evangélium tanításához, arra tesszük fel az életünk. Ha meg tudunk fordulni és az evangélium szerint élni az életünket, akkor történhet valami. A változás ereje az evangéliumban van. Ha követjük az evangéliumot, az megváltoztatja az életünk, és ez kisugárzik másokra is. Az embereknek arra van szüksége, hogy hitelesek maradjunk. Csak saját példánkkal hathatunk az emberekre. Egy valódi, hiteles kapcsolatot kell velük kialakítani. Így történhet valami. Szerintem Istenre kell tekintenünk, hiszen ő tudja legjobban, mit kell tennünk ahhoz, hogy a jelenlegi állapot megváltozzon. Nem arról kell beszélni, hogy felforgatjuk az egész meglévő rendszert, a változást itt kell elkezdeni, a saját szívünkben. Csak azok, akik maguk is hagyták magukat Isten által megérinteni, tudnak másokat megszólítani. Istennek ez a fajta megtapasztalása teszi lehetővé azt, hogy az egyházon belül is változás legyen.  Úgy gondolom, hogy ez lenne a fő lehetőség. Hogy a változtatást magunknál kezdjük.

Mi a különbség az afrikai és az európai keresztények közötti hozzáállásban, beállítottságban?

Úgy gondolom, hogy

kölcsönösen van mit tanulnia egymástól az európaiaknak és az afrikaiaknak.

Azt tapasztalom azokból a találkozásokból, amiket itt megélek, hogy nem tanulunk egymástól eleget. Örülnék, ha az emberek tőlem is tanulhatnának valamit. A hozzáállásomból, hogy olyannak élem meg az életet, amilyen az valójában. Hogy nem helyezek magamra nagy nyomást, nem stresszelek, tudom, hogy minden bajra lesz megoldás. Az itteni emberek rengeteget aggódnak, nincs idejük, hogy élvezzék az életet, Isten ajándékát olyannak, amilyen. A fejekben mindig csak az zakatol, hogy mi az, amit még meg kell csinálni… De az ember hibázhat, kudarcot vallhat, nem kell, hogy minden elsőre sikerüljön. Vannak dolgok, amikhez az embernek szüksége van egy apára, egy anyára, egy testvérre, egy barátra vagy egy barátnőre. Igen, mi így lettünk teremtve. Szükségünk van egymásra. Nem tudunk mindent egyedül megoldani. Nem szabad ennyire befelé fordulni, rengeteg szép dolog van körülöttünk. Ezt tanulhatnák tőlem az emberek, ha szeretnék. Soha nem tudnám elképzelni az életemet Isten nélkül. És ez segít, akármi is jön szembe. Mindig van valaki, aki rám gondol, aki hazakísér. Egy hang belül folyton mondja: veled vagyok. És bátorít, ha kihívással nézek szembe. Ez egy erősség. Hogy nem csak magamra számíthatok. És ezt megélve lehet az ember igazán szabad. Nem csak mondani, hogy szabad vagyok, hanem valóban megélni azt. És az ember idővel rájön, hogy ő maga is ajándék. És ez sok mindent megváltoztat. Az idősek tisztelete, a kultúrák értékeinek tisztelete, az élet tisztelete, ezek olyan dolgok, amik különösen fontosak nekünk Afrikában.

Mik a tervei a jövőre nézve, ha visszatér majd Afrikába?

Még nem rendelkezem valódi tervekkel, először itt kell befejeznem, amibe belefogtam. Amit el tudok képzelni, és amit a püspököm is javasolt, szívesen folytatnám a kutatást. Nálunk rengeteg elvégzendő munka van még, mind teológiai, mind más területeken. Szívesen részt vennék az újak képzésében, hogy Isten kegyelméből mi is el tudjuk vinni a változást a szívekbe.

Összesen 47 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

"...nincs keresztényüldözés." - ott.

Marxista alapokat? El akarják venni önmaguktól az egyházi vagyont?

Szerencsétlen néger papocska még nem jött rá, hogy azért hozták Németországba tanulni, hogy hazatérve hazájába a modernista eretnekséget képviselje. Ha valaki ismeri Hans Küngöt a tübingeni teológiai fakultásról, valamint Walter Kasper bíborost, hajdani stuttgart-rottenburgi püspököt, az tudja, hogy mindkét hely a liberalizmus és modernizmus fellegvára német földön. Az ifjú titán disszertációjának témájáról is ordít, hogy már sikeresen irányba állították a szegény szerecsent: ugyanazt a leckét büfögi az inkulturációról, mint amit a hamis próféta Luciferenc, az Amazonas-zsinati Pachamama-imádók és magukból kifordult jezsuiták mantrázva hirdetnek.

Nem értek mindennel egyet. Nem derül ki az sem, hogy mi az, amit az afrikaiak tanulhatnának
tőlünk. A cikkíró pedig jobban figyelhetne az alanyi és tárgyas ragozás használatára.

Válaszok:
Zalailáma | 2019. december 3. 12:27

Egyetértek. Maradjunk annyiban, ez egy kezdő írásocskája. Sikeres szakmai fejlődést kívánunk neki.

Fejezd be gondolatot: a keresztények magas számaránya miatt. Azaz amint ez változik, megjelenik az iszlám másik arca.

Te írod a Bibliát?
Nem árt leszögezni, hogy zoofil vagy.

Támogatom. A pride idejére jöhetne 100 kiképzett muszlim harcos. Akik aztán valamennyi tettükre felmentést kapnának a kulturális különbözőségből fakadó félreértés, és az integrációs nehézségek okán.

Miért is ne? Így került be a karácsony, így alakultak ki a szentek ünnepei. Ezek szerves részei a katolikus vallásnak. Az már más kérdés, hogy a protestáns egyházak egy része vitatja, na ők meg pont nem katolikusok.

1. Ne ítélj, hogy ne ítéltess!
2. Elég mélyreható ismeretekkel érvelsz úton-útfélen, így felteszem a kérdést (szigorúan a Te általad felvázolt kereken belül maradva): Te mely jóléti államból jöttél ide a nyomorba betölteni a missziód?

Ott bukik el a törekvésed, hogy a józan többségre (normalitásra) ragasztott libsi fasiszta, rasszista stb. jelző valóságtartalmát te el is hiszed. Így aztán ugrálsz körülöttünk mint egy majom ocsmányságokat dobálva, és semmi reakciót nem kapsz. Nehéz sors a provokátoré, pláne, ha ostoba is.

Hiába írtam le, hogy senki nem ugrik erre, mégis ragaszkodsz hozzá. Mint a majom a markába szorított sóhoz.
Szövegértési nehézségeid vannak, vagy a kiadott guide line-tól ennyire nem szabad eltérni?

A lassítás, a személyes kapcsolatok tartalommal való feltöltése, megélése, a pillanat értékelése.

Hűha. Bocsánat, hogy megelőlegeztem egy gimnáziumi szintű szövegértést.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés