Temetők ideje

I. évfolyam 10. szám | Meta - Jegyzet
2019. november 14.

Győrffy Ákos
A természetes idő, a világ „normális” ritmusa nem tűnt el, csak száműzve lett. Visszaszorult a temetőkbe, a templomokba, az erdők mélyére, a hegyek csúcsaira.

Sokáig kerestem nagyszüleim sírját a nagymarosi temetőben. Szégyenszemre, mondhatnám, és tényleg szégyelltem magam a gyerekeim előtt, hogy nem találtam meg azonnal. Pedig emlékeztem, hol van, mégsem találtam, amit viszont nem értettem. Hol lehet, ha egyszer itt kell lennie?

Miután harmadszor is elsétáltunk előtte, rájöttem, miért nem találtam. Anyám két tuját ültetett a sírra, viszont annyira benőtték a sírkövet, hogy eltakarták a feliratokat. A temetőbe is labdával jöttünk, mert a helyi focipályára is kilátogattunk.  A fiúk egyszerűen nem bírják ki, ha egy napig nem focizhatnak. A sír előtt állva eszembe jutott, mennyit fociztam nagyanyámmal, amikor annyi idős voltam, mint most a kisebbik fiam. Két agyvérzés után is beállt a kertben összeütött kapuba, noha fél oldalára bénultan nem nagyon tudott már mit kezdeni a labdával.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés