Ne gondoljuk, hogy mi vagyunk a világ közepe! – Bartis Attila a Mandinernek

2019. november 3. 9:04
„A mai napig azt gondoljuk, hogy mi vagyunk a világ közepe és körülöttünk csupa  »alemberek« élnek. Nagyon el vagyunk tévedve.” Bartis Attila író és fotográfus néhány éve az ideje nagy részét a Távol-Keleten tölti. A nyugati és a keleti ember életminőségéről, értékrendjeik különbözőségéről, a távol-keleti mindennapok valóságáról – no és irodalomról és fotográfiáról beszélgettünk a művésszel. „Nyugaton elképesztő csodák és értékek vannak. Esztelen, aki ezt elvitatja. Csak épp egyensúly nincs” – vallja.

Bartis Attila író, fotográfus Marosvásárhelyen született 1968-ban, 1984 óta Magyarországon él. A többek között József Attila-díjjal, lovagkereszttel és Babérkoszorúval kitüntett alkotónak néhány éve életének egyik meghatározó helyszínévé vált Indonézia. Ottani benyomásairól és tapasztalatairól, valamint a nemrég megjelent Az eltűnt idő nyoma című kötetéről beszélgettünk vele.

**

Hogyan került Jávára?

Ezek mindig több szálon futó történetek. Az első olyan pillanat, amikor eldőlt, hogy szeretnék hosszabb időt a Távol-Keleten tölteni – itt a Távol-Keletből a távol fontosabb, mint a Kelet –, 2010-ben volt, amikor A nyugalom megjelent Kínában és kihívtak egy kéthónapos ösztöndíjjal. Az a két hónap nagyon meghatározó volt.

Milyen értelemben?

Két hónap nagyjából a határán van annak, amikor kiesel a turista vagy a sima utazó szerepéből. Akkor már a sarki néni is ismer, akinél eszed a gombócodat, megvan a teabolt, ahová bejársz, amikor szakadni kezd az eső. Ez a két hónap gyakorlatilag kettévágta az életem, Kína előttire és Kína utánira. Az ottani Írószövetség hívott meg ugyan, de több gyárlátogatáson vettem részt, mint hajdan Kádár elvtárs két hónap alatt. Egészen döbbenetes gyárlátogatások voltak. Elvittek például a repülőgépgyárba, ahol az Airbusokat rakják össze. A mi fejünkben azért a mai napig az él Kínáról, hogy szerencsétlen, hét-nyolc éves gyerekek dohos pincékben rakják össze a Barbie babákat. Biztos, hogy van ilyen is, de hogy Kína ma nem ettől Kína, az is egészen biztos. Bemész egy repülőgépgyárba, ahol két váltásban 75-75 ember dolgozik összesen úgy, hogy hetente lejön egy Airbus a futószalagról. Vagy elvisznek egy városba, amit frissen építettek nagyjából hatmillió ember számára, de amikor megérkezel a városba, még kevesebb, mint egymillióan lakják, tehát gyakorlatilag egy szellemváros.

egy olyan szellemváros, aminek akkor fejezik be az antik főterét.

Említette, hogy az életét szinte kettévágta a Kína-élmény. Mitől volt ez ennyire megrázó?

Mert először az életben tapasztaltam meg egy olyan létformát, ami a mi számunkra elképzelhetetlen. Ha hazajövök a Közel-Keletről, el tudom mesélni; ha hazajövök Amerikából, el tudom mesélni – mert vannak közös pontok, kapaszkodási pontok. Azt tudom mondani, hogy „olyan mint”. Visszajövök Kínából és azzal szembesülök, hogy nem tudom elmesélni. Olyan, mint amikor Armstrong hazajön a Holdról és kérdezik, hogy milyen volt. Menj fel, nézd meg, nem tudom elmondani. Esélyem sincs rá, hogy elmondjam.

Megéltem valamit, ami elég nagy változásokat idézett elő bennem.

Amikor hazajöttem, a környezetem tapasztalta ezeket a változásokat, de nem tudtak vele mit kezdeni és én sem nagyon tudtam elmagyarázni.

Milyen változások voltak ezek?

Volt egy időszak, amikor a körülöttem megjelenő legbrutálisabb agressziót is mérhetetlen biztonságérzettel tudtam kezelni. Amikor tudod, hogy szinte bármit meg tudsz oldani egyetlen gesztussal vagy mondattal. És hogy ez valami olyasmiből táplálkozik, ami nem a sajátod. Ajándékba kaptad egy rövid időre. El fog illanni. Még ezt is tudod róla. Pekingből vonattal mentem Sanghajba. Ez körülbelül ezer kilométer. Nagyjából annyi idő alatt teszi meg a vonat, mintha Budapestről utaznék Gyergyószentmiklósra.

Tizenhárom órát fél lábon is kibírok, gondoltam.

Amikor Pekingben felültem a vonatra, azt gondoltam, nincs az az isten, hogy én ezt ne bírjam ki. Elég hamar kiderült, hogy a helyiek évek óta nem láttak fehér embert a fapados harmadosztályon utazni. Nem is értették, hogy kerültem oda. Másfél-két óra után azt gondoltam, hogy megbolondulok. Hogy nem érkezem meg élve Sanghajba.

Miért?

Amikor először életedben megtapasztalod azt, hogy szó szerint be vagy zárva egy konzervesdobozba, és ennek soha az életben nem lesz vége, akkor kicsúszik alólad a talaj. Valaki fekszik a lábad alatt, a másik a válladra hajtja a fejét, a harmadik az öledből eszi a rizskásáját. Kicsit giccses elektronikus zenére üres szobában meditálni nagyon szép dolog. Amikor kiülsz az autópálya kellős közepére és ott tudod kikapcsolni magad, az az igazi kunszt. Ezen a vonatúton azzal szembesültem, hog

ezek az emberek valamit tudnak, ha itt ötezer év alatt nem bolondultak meg.

És egyszer csak valami átkattant. Eltelt másfél-két óra úgy, hogy azt hittem, tényleg nem érkezek meg élve, aztán ez az érzés egyik pillanatról a másikra elmúlt, és hirtelen valami mérhetetlen nyugalom fogott el. Mint amikor egy nagy fizikai fájdalom szűnik meg hirtelen. Ez egy elég fontos tapasztalat volt.

Aztán hogyan lett Kínából Jáva?

Mondom, Kínában eldőlt, hogy egyszer szeretnék hosszabb időt valahol a Távol-Keleten tölteni. Volt egy egyéves alkotói ösztöndíjam Berlinben, abból sikerült annyit bespájzolnom, hogy abból el lehetett már menni hosszabb időre a Távol-Keletre. Az, hogy végül Indonézia lett belőle, tulajdonképpen nevezhető praktikus döntésnek is. Szívesebben mentem volna egy buddhista országba, mint a világ legnagyobb muszlim közösségének kellős közepére. De a buddhista országokban éppen öltek. Mindenütt fortyogott a levegő, Mianmarban is, Thaiföldön is. Vagy ott van Kambodzsa, ahová például turistaként simán elmehetsz, de fehér emberként a kambodzsai korrupcióval megküzdeni embert próbáló feladat. Amikor egy ilyen vidékre érkezel azzal a szándékkal, hogy legalább egy évet szeretnél eltölteni ott, mindent a nulláról kell elkezdened. Van egy indonéz állami ösztöndíj, amivel ki lehet menni nyelvet tanulni. Az oda készülők persze előre érdeklődnek, hogy mi lesz ezzel, mi lesz azzal, mire számíthatnak. Erre nincs válasz. Az egyetlen hiteles válaszod az lehet, hogy ne aggódj, minden megoldódik majd, de semmi sem úgy, mint ahogy azt itthon elképzelted vagy megtanultad. Elég sok időbe telik, mire az ottani szabályrendszert valamelyest elkezded átlátni. Indonéziában, Dzsogdzsában voltak akkor már hosszabb ideje barátaim, ezért esett rá a választás; és az első év után nyilvánvaló is lett, hogy ez nem ennyi. Azok a magyar ismerőseim, akik rövidebb-hosszabb időt eltöltöttek ott, később szinte egytől egyig visszamentek. Más odamenni úgy, hogy elmész egy hétre Baliba hülye turistának, és más úgy menni, hogy zajlik a mindennapi életed és tényleg szembesülsz azzal, hogy létezik a miénknél valamennyivel természetesebb létforma.

Mi a mai napig azt gondoljuk, hogy mi vagyunk a világ közepe és körülöttünk csupa „alemberek” élnek.

Nagyon el vagyunk tévedve, azt  gondolom. Arról nem is beszélve, hogy ha elkezdünk számolni, rájövünk, hogy egy kisebbséget képviselünk. Először egy évet töltöttem kint. Már ott nem volt kérdés, hogy vissza fogok menni. Ez 2014-15-ben volt. Aztán hazajöttem egy évre, aztán megint egy évre kimentem, megint hazajöttem, megint kimentem. Most októberben kezdem ott a negyedik esztendőmet.

(Fotó: Bartis Attila)

 

Ez azt jelenti, hogy van már ott egy állandó bázisa?

Egy házat bérlek Dzsogdzsában. Ez Közép-Jáva déli részén egy szultanátus, sokan hajlamosak összekeverni a fővárossal, Jakartával. A mostani szultán apja volt a hollandok elleni szabadságharc egyik fő alakja, és az iránta való tiszteletből meghagyták Dzsogdzsát speciális területnek. Tulajdonképpen Indonézia kulturális fővárosa. Egy négymilliós kisváros egy magyar megyényi területen. Tényleg kisvárosnak számít, mert Jakarta lélekszáma már meghaladja Romániáét. Dzsogdzsában több mint ötven egyetem van. Itt van Délkelet-Ázsia legnagyobb művészeti egyeteme, valamint a Gadjah Mada University a maga százötvenezer hallgatójával. Ennek ellenére ez egy kis falvakból összeálló város.

Mintha a Rákóczi út és az Andrássy út között rizsföldek lennének kis falvacskákkal, kecskével, tyúkkal.

Ezeket a kampungok. Sok kampungnak megvan a maga specialitása. Ahol lakom, az egy cserepesfalu, kicsit úgy kell elképzelni, mint mondjuk Korondot. A lakosság 90 százaléka abból él, hogy itt készítik azokat a Buddha szobrokat, amelyeket aztán Budapesten vagy New Yorkban megvásárolnak. Eddig minden évben máshol laktam, most találtam egy olyan házat, amit hosszabb távra kibéreltem. Ez egy olyan ház, ahonnan nagyon-nagyon fájna kiköltöznöm.

Hogyan képzeljük el ezt a házat?

Van egy száz négyzetméteres szobám. Ez egy jávai típusú ház, ami azt jelenti, hogy nem plafon van fölöttem, hanem a tetőcserép. Középen négy tikfa oszlop tartja a tetőszerkezetet. Nagyapám simán azt mondta volna, hogy ez egy istálló, drága unokám. De nem, ez a hagyományos jávai építészet. A szobából paravánnal le van választva két hálófülke. Az egyik raktár, a másik vendégszoba. Van egy ágyam, van egy íróasztalom, van egy székem, van egy függőágyam, van egy szőnyegem hat párnával, ahová le tudnak ülni a vendégek. Van két fényképezőgépem, egy töltőtollam, egy füzetem, egy e-bookom, egy laptopom és egy viszonylag jó minőségű hangfalam, amivel zenét tudok hallgatni. Mostanában lett egy hűtőszekrényem is. És van egy motorkerékpárom, mert másképp ott nem lehet közlekedni, nincs tömegközlekedés. Ott vagy van motorod, vagy otthon ülsz. Van angolvécém, ami arrafelé ritkaság, de miután két évet guggoltam, ehhez ragaszkodtam.

Van egy udvarom, három papayafám, egy mangófám, pár banán, mindez a folyóparton,

mellette a bambuszerdő és a rizsföldek, körülöttem a műhelyek, ahol még mindig a szabad ég alatt rakják a máglyákat és úgy égetik ki az edényeket. Mindez motorral tíz percre a város szívétől, a szultáni palotától. Egy vad, falusi környezet, de mégis bent vagy a városban. Ezt a házat bérlem évi kilencszáz euróért.

Évi kilencszáz euróért? Nincs is több kérdésem.

Az van, hogy amikor itthon bemegyek egy közértbe, akkor nem azt érzem, hogy drága, hanem felháborodom. Aljasság. Isten bocsássa meg nekem, de tudom, mennyibe kerül egy tál rizs, tudom, mi a valóságos ára és tudom, hogy mi az, amit itt még rápakolnak. A valóságos árra rápakolt haszon arról szól, hogy fenntartsa ezt a rendszert. Ott ez még nagyon nem így van. Ott bármelyik utcasarki étkezdébe beülök enni, degeszre zabálom magam, ittam még limonádét is vagy teát, és ha egy picit puccosabb helyre mentem, akkor fizetek az egészért körülbelül egy eurót. És akkor madurai kacsasültet ettem... Azt gondolom, ez lenne a normális. A luxust ott is megfizettetik az emberrel, ugyanúgy, mint itt, vagy még annál is jobban. Egy használt autó ott szinte annyiba kerül, mint itt egy új. Számomra a legdöbbenetesebb az ottlétben az, hogy

látom azt a mérhetetlen szegénységet, ami körülvesz, de nem látok sehol nyomort.

A nyugati társadalmakban tízből kilenc ember azonnal a padlásra menne, hogy felkösse magát a mestergerendára, ha azon az anyagi színvonalon kellene élnie, mint ott millióknak. De ott nem azt élik meg, hogy senkik, nullák, leköpöttek, kitaszítottak. A szegénység okán nem hullsz ki a társadalomból. A legszegényebb ember is meg tudja őrizni a méltóságát, a derűjét.

Sárkány, Parangtritis, Jáva, 2016 (Fotó: Bartis Attila)

 

Mit nyújt ez a tapasztalat önnek?

Ez elképesztően nagy felszabadító erő a számomra. Az a kultúrsokk, amikor onnan hazaérkezem Budapestre és körülnézek, nem az, amikor oda kimegyek. Az ottani léthez minden szegényességével együtt pillanatok alatt tudok akklimatizálódni. Ilyen szempontból mindegy, hogy visszaérkezve Párizsban landolok-e, vagy Budapesten. Mondok egy példát. Hazajövök egy olyan létformából, ahol naponta fel vagy készülve arra, hogy ott a kígyó a házadban, földrengés van, a kulcsot éjszakára az ajtóban tartod, hogy ha gond van, egy pillanat alatt ki tudj rohanni. Ott a házadtól harminc kilométerre a világ egyik legaktívabb vulkánja, a másik irányban harminc kilométerre egy part, ahol nem kell cunami ahhoz, hogy egy nyolc-kilenc méteres hullám egyetlen éjszaka alatt lesöpörjön mindent a partról, és utána másnap kezdhessék újraépítgetni a bambuszkunyhókat anélkül, hogy nekik ott bármiféle biztosító fizetne. Napról napra megtapasztalod, hogy minden szegénység, vagy akár a mi mércénkkel mérve: igénytelenség ellenére

sok szempontból sokkal élhetőbb, emberszabásúbb társadalmat tartanak fenn, mint mi a már-már pofátlan jólétben.

Lehet, hogy mezítláb futkos minden gyerek, lehet, hogy nem nevezhető biztonságos, EU-kompatibilis játszótérnek a koszos folyó, amiben kergetik a halakat, de három év alatt egyszer sem láttam olyat, hogy egy szülő üvöltözzön a gyerekével, vagy hogy megpofozná. Az is igaz, hogy ott a közösségi lét a meghatározó. Ami azt jelenti, hogy egy gyerek nevelése nem a két szülőre terhelődik, hanem a teljes környezete részt vesz benne. Az egyik megtörli a gyerek seggét, ha az bekakil; a másik ad neki egy tál rizst, ha éhes, a harmadiktól kap egy limonádét, ha szomjas, és az anyjának vagy az apjának épp dolga van. És érdekes módon ezek a gyerekek túlélik a gyerekkorukat. Ahogy én is túléltem a gyerekkorom, annak ellenére, hogy a pékségben az eladónő csupasz kézzel fogta meg a kenyeret, már ha épp volt kenyér.

Milyen abból a világból ide visszatérni?

Megérkezem Pestre ebből a világból, nincs tévém, nem vagyok a Facebookon, van egy darab rádióm, ami a Kossuthra van állítva, abból mindent megtud az ember, ha egy kicsit figyel. Szóval megérkezem ebből a világból, bekapcsolom a rádiót, és mit tesz Isten, éppen arról van szó, hogy most készülnek beadni egy törvényjavaslatot arról, hogy legyen egy külön sáv a járdán azoknak, akik mobiltelefonoznak, mert mennyire balesetveszélyes az, hogy telefonozás közben esetleg lelépnek a járdáról. Azt hittem, sírva fakadok. Ez agyrém. Néha tényleg azt hiszem, hogy

büntetni kellene, aki a biztonság, jólét, szociális érzékenység, igazságosság satöbbi nevében kitalálta ezt a falansztert,

ami itt kiépülőben van. Tényleg agyrém.

Bár már részben válaszolt rá, mégis megkérdezem: milyennek látszik onnan Európa?

Erre egész életemben csak részválaszaim és részigazságaim lesznek, mint bárkinek. Itt,

Nyugaton elképesztő csodák és értékek vannak. Esztelen, aki ezt elvitatja. Csak épp egyensúly nincs.

A józan belátás nyomát nem látom. Az, ami itt létrejött művészetekben, kultúrában, tudományban, az tényleg csoda. A nyugati kultúra elképesztő diverzitása. A nagy, monolitikus kultúrák, Indiában, Kínában évezredek alatt alig moccantak.

Mi az európai csoda titka?

Európa elképesztő diverzitása az individualizmus függvénye is. Ez nem a felvilágosodásra vezethető vissza, hanem annál sokkal messzebbre. Ennek a csodáit eszembe nem jutna tagadni, azt meg végképp nem, hogy én is ehhez tartozom. Minden egyes sor, amit ott, Jáván leírok, alapvetően ebből, azaz Európából táplálkozik, és ide csatolódik vissza. Minden egyes képkocka, amit ott leexponálok, ide jön vissza, ebbe a történetbe. A fehér ember képtelen belátni, hogy az a dolog, ami egy pontig építő, hasznos, konstruktív, nevezzük bárminek, az két lépéssel arrébb már rombol és öl és pusztít. Ezt a határt nem képes felismerni. Az az érzésem néha, hogy Európától Jáva sokkal távolabb van, mint Jávától Európa. A mi számunkra Jáva tényleg a világ vége, az egzotikum, a nemtudommi.

Amit mi képzelünk arról a világról, annak semmi köze az ottani valósághoz.

Az ottani emberek elképzelései a nyugati világról viszont sokkal közelebb állnak Európa tényleges valóságához. Nyilván ott is működnek a szeterotípiák, amelyekre lehet azt mondani, hogy nem szép meg nem píszí, csak próbálj meg nélkülük létezni.

Mert mit gondolnak ott Európáról?

Azért mi pár száz évig uraltuk azt a világot és elég pofátlanul vettünk részt az életében. Jáva a második világháború utánig holland gyarmat volt. Úgy lett kizsigerelve, ahogy kevés gyarmat. Nem tudok különösebben rajongani a britekért mint gyarmatosítókért, de hogy a hollandoknál ilyen szempontból mocskosabb népség nem létezett, az holtbiztos. Nagyon egyszerű a történet. Van két ország, amelyek körülbelül olyan rokoni szinten állnak egymással, mint a csehek és a szlovákok: Malajzia és Indonézia. Az egyik brit gyarmat volt, a másik holland. Meg kell nézni, hogy mit hagytak maguk mögött a gyarmatosítók. A britek maguk mögött hagytak egy infrastruktúrát, egy oktatási rendszert, építészetet. Az összes disznóságuk és gazemberségük mellett hagytak ott valamit. Meg kell nézni, hogy mit hagytak a hollandok Indonéziában. Egészen konkrétan semmit. Olyan szinten semmit, hogy a világ egyik legdrágább kávéja, amit a cibetmacska székletéből gyűjtenek, úgy született, hogy a jávai munkásoknak tilos volt kávét fogyasztaniuk a kávéültetvényeken, így

szerencsétleneknek nem maradt más, mint hogy az erdőben kiszedjék a cibetmacska ürülékéből a kávészemeket. Ebből lett a nyugati luxustermék.

Amikor meghallom azt a szót, hogy holland kakaó, visítórohamom van. Majd amikor Amszterdam mellett szedik azt a kakót, akkor nevezzék holland kakaónak. Jáván az idők során különböző kultúrák rakódtak egymásra. Az ősi animizmusra a hinduizmus, arra a buddhizmus, arra az iszlám, a kereszténység, a gyarmatosítók. Ez mind benne van abban, amit ma indonéznek lehet nevezni. Erre épp most jön rá egy erős „arabizálás”, amit talicskán tolnak be a Közel-Keletről, különösen Szaúd-Arábiából. Az iszlám négyszáz éve van jelen Indonéziában, de ötven évvel ezelőttig ez még nem volt indok arra, hogy a nénik ne járhassanak félmeztelenül a falvakban.

Kitömött párduc, Berlin, 2014 (Fotó: Bartis Attila)

 

Mit tapasztalt az iszlám terjeszkedéséről?

Az a változás, amit az elmúlt négy esztendő során láttam, döbbenetes. És annak már semmi köze nincs csupán a valláshoz. Ez már nem az iszlámról szól csupán. Az iszlámról a mai napig úgy beszélünk, mint egy vallásról, és nem tudunk eltekinteni a saját szempontjainktól. Európában az egyház és az állam szét lett választva, ez így helyes és helyénvaló, az iszlámban viszont nem így van. Az egy társadalmi rend, amibe ha beleszülettél, abban éled le az egész életed. Ilyen szempontból ijesztő az, amit az utóbbi pár évben Jáván látok. És akkor finoman fogalmaztam.

Négy évvel ezelőtt egyetlen egyszer láttam burkás nőt Dzsogdzsában, most a környéken a négyéves kislányoknak már csak a szemét látod.

Most bemegyek az áruházba, ahol eddig mindig indonéz zene szólt, de ma már gyakorlatilag csak arab zenét hallani. Férfiakon szinte csak a közel-keleti imakendőt látni, a hagyományos viseletet alig.

És a fehérek megítéléséről?

A fehér ember megítéléséről annyit, hogy nekem a három év alatt negatív diszkriminációban egyáltalán nem volt részem, pozitívban viszont, már-már sértő szinten, szinte naponta. Ami a legkétségbeejtőbb, hogy ezzel a fehérek mind a mai napig hajlamosak nagyon visszaélni. Az a pökhendiség és arrogancia, amikor a fehér ember leszáll a turistabuszról és elárasztja a környéket, elég irritáló. A mai napig nagyon sokan úgy viselkednek, hogy megérkeznek és szétszórják az üveggyöngyöket... Ezt a jávaiak e pillanatig még jávai illedelmességgel, udvarissággal, mosolyogva tudomásul veszik. De ez azért nagyon könnyen át tud fordulni. És attól minket az Úristen őrizzen meg.

Mi tölti ki az ottani napjait?

Első évben ott írtam meg gyakorlatilag A vége című regény nagy részét. De nyilván fényképeztem is. Abból lett tavaly egy kiállítás Pesten a Mai Manó Házban, most meg épp a bukaresti Szépművészeti Múzeumban. Új regénybe nem kezdtem, sőt, nem is áll szándékomban mostanában. Most a fotográfia ural mindent. Ha megpróbálnék egy statisztikát felállítani, az derülne ki, hogy

az eddigi életemben sokkal több időt töltöttem fényképezéssel, mint írással.

Viszont nagyon hosszú időn keresztül nem állítottam ki, nem közöltem képet. Ez most változott meg, az elmúlt pár évben. Készülnek az új munkák és közben próbálom feldolgozni az elmúlt két és fél évtized anyagát, ami eddig nem került nyilvánosságra. Ez két nagyon különböző típusú munka.

Mi az oka annak, hogy az írás most ennyire a háttérbe szorult?

Az, hogy aktívan nem ír az ember, nem azt jelenti, hogy az írás mindenestül háttérbe szorult volna. Soha nem volt olyan kényszerem, hogy évente publikálnom kellene egy könyvet, mert ha nem, elfelejtenek.

Próbálom úgy élni az életem, hogy pont annyit írjak és fényképezzek, amennyit kell.

Nyilván ez nem mindig sikerül. Van, amikor többet ír az ember a kelleténél. Például amikor elvállal felkéréseket. Bár arra kevés példa volt, hogy ezt tényleg megbánjam, olyan viszont már volt, hogy nagyon hálás legyek érte. Most például nagyon hálás vagyok, mert ha három évvel ezelőtt nem kérnek fel, hogy írjak esszét egy kiállítás katalógusába, akkor nem születik meg Az eltűnt idő nyoma című új könyvem sem. Ez a könyv úgy született, hogy Szarka Klára és Wirth Imre 2016-ban felkért, hogy írjak egy esszét egy Műcsarnokban megrendezett kiállításhoz. Akkor fejeztem be a regényt, ami egy elég nagy munka volt, és többek közt a fotográfiáról szól. Vonakodtam, nehezen szántam rá magam, hogy újra a fotográfiáról írjak. Aztán elkezdtem előkeresgélni töredékeket, naplórészleteket, amelyek a fotográfiához kötődtek valamilyen módon, ezekből válogattam össze tíz oldalnyit, ezt adtam oda nekik. Én is örültem, hogy összeválogattam, ők is örültek neki. Aztán a Széchenyi Művészeti Akadémián kellett székfoglaló beszédet tartani, akkor úgy gondoltam, hogy ott is inkább a fotográfiáról beszélnék. Akkor már elég valószínűnek tűnt, hogy könyv lesz belőle. De ez sokkal inkább egy félbehagyott munka, mint befejezett. Ezt nem lehet befejezni. Amíg élek, pontosabban amíg fényképezőgép lesz a kezemben, addig mindig születnek újabb és újabb kis „fecnik” a fotográfiáról. Attól, hogy megjelent egy könyv, az ember nem fogja abbahagyni az erről – a fotográfiáról – való gondolkodást. De mondom, ha annak idején nem erősködnek, hogy vállaljam el azt az esszét, eszembe nem jutott volna ezt a könyvet megírni.

A könyv elején azt írja, hogy azt, hogy mi a fotográfia, egy hároméves gyereknek nem kell elmagyarázni, mert tudja. Ellentétben egy festménnyel vagy egy szoborral. Ez miért lehet?

Valószínűleg azért, mert nincs még egy olyan médium vagy művészet, amely olyan mértékben függne a minket körülvevő objektív valóságtól, mint a fotográfia. Erre lett kitalálva az első pillanattól kezdve. Az első fényképek technikailag olyanok voltak, amilyenek, de

az alkotói szándék akkor is az volt, hogy minél valósághűbb képeket hozzanak létre.

Fox Talbot szerintem visított volna örömében, ha sikerül egy olyan képet készítenie, mint amit ma el tudunk készíteni a különböző ketyeréinkkel. Egyáltalán nem biztos, hogy bárkinek is eszébe jutott volna éveket azzal eltölteni, hogy fekete-fehér képeket készítsen, ha azonnal színesben tudtak volna fotózni. A fényképhez és a tükörképhez való viszony kicsit hasonlít egymásra. Nem kell jobban megtanulnod, hogy mit látsz egy fényképen, mint azt, hogy mit látsz a tükörben.

Férfi az óceán felett, Krakal, Jáva, 2016 (Fotó: Bartis Attila)

 

Azt is írja, hogy elvesztek a képek mögül bizonyos fajta történetek azóta, hogy megtörtént a digitális képrobbanás.

A fénykép helye, szerepe változott meg és értékelődik át. Hogy ez miképp fog kihatni mindenre, művészetre, kultúrára, azt csak utólag tudjuk majd megállapítani. Bizonyos dolgok elvesznek, de ez nem azt jelenti, hogy nem születnek új értékek. Minden további nélkül születhetnek. Bizonyos értékek elvesztését azért a magam módján fájlalom. Az analóg fényképezés – ami azóta analóg, hogy van digitális is, addig egyszerűen fényképezés volt – szerepe hatalmas változáson ment keresztül, hullámvölgyeken is, de nagyon erősen visszajön bizonyos alkotóművészeti területeken. Nagyon nem mindegy, hogy szükségem van-e valóságos képre vagy beérem a virtuális képekkel. A kortárs fotóművészetben az analóg film használata elképesztő erővel jelen van.  Ha megnézzük az árveréseket, azt látjuk, hogy a legmagasabb áron elkelt kortárs fotográfiák jelentős része analóg fotográfia. Az a gyűjtő, aki milliókat fizet egy fotográfiáért, sok esetben szereti tudni, hogy az adott képnek van egy kézzelfogható negatívja, még akkor is, ha az a negatív be lett szkennelve, utólag manipulálva lett. De akkor is ott van egy leexponált, eredeti negatív. Ez a valóság és a virtualitás közötti különbség.

Addig, amíg emberi lények vagyunk, leuralhat bármit bármennyire a digitális technológia, de a valóságra igényünk lesz.

Ez képeződik le valamilyen módon a fotográfiában is.

Érdekes, amit az ábrázolhatóságról ír. Hogy néhány év előtt még nem jelentett gondot például az, hogy meztelen gyerekeket fotóz, adott esetben a saját gyerekét a fürdőkádban. Mostanra viszont problémát jelenthet.

Azt kell tapasztalnom magamon, hogy ezzel kapcsolatban felmerülnek bennem olyan félelmek, amelyeknek eddig nyoma nem volt az életemben. Pár hete beszéltem egy igen jelentős magyar fotográfussal, aki úgy döntött, hogy nem ad be képet egy jövő évi aktkiállításra, mert ő egyébként középiskolai tanár és lehet, hogy emiatt az állásával játszana. Csak azért, mert általa készített aktok lennének kiállítva. Erről gondolom azt, hogy ez őrület. A nyugati világnak volt egy elképesztő restanciája azzal kapcsolatban, hogy mi az, amit megtehet egy ember, és mi az, amit nem. De ha ez átesik a ló túloldalára – márpedig ebben a pillanatban nagyon átesni látszik –, akkor nagyon nagy baj van. Beindult egy olyan folyamat, amivel adott esetben simán tönkretehetők, kicsinálhatók emberek. Jól ismerjük a történelemből, milyen az, amikor egy rendszer amúgy nagyon helyes és szép ideológiákra hivatkoztva mérhetetlenül elnéző a saját túlkapásaival szemben. Ez bizony azt jelenti, hogy a túlkapás a rendszer sajátja. És a saját túlkapásaikkal szemben engedékeny új rendszerek pillanatokon belül elkezdenek hasonlítani arra a rendszerre, amit leváltottak.

Nagyon jó lenne végre felnevelni egy olyan társadalmat, amelyik nem követ el túlkapásokat.

De mondom, azt már nagyon ismerjük, milyen, amikor a korábbi aljasságokat másfélékre cserélik. Istenigazából erre gondoltam, amikor ezt a problémát említettem.

Meg fog halni, pedig már nem él – idézi Barthest. Ez a könyv utolsó mondata.

Egy kivégzés előtt álló férfit ábrázoló fotográfia kapcsán írta ezt a mondatot. Számomra ez a fotográfia esszenciája, ezért is ezzel a „lopott” mondattal zárul a könyv. Elvárásunk a képpel szemben, hogy az örökkévalósággal ajándékozzon meg, aztán persze számon kérjük rajta, hogy miért nem képes megtenni. Mindegy, hogy az Instagramra töltünk fel képeket százával vagy beülünk egy műterembe egy fényképezőgép elé, öntudatlanul is erre vágyunk.

Az egész Instagram önéletrajzok tömkelege.

Bizonyos szempontból pedig másodlagos, hogy az a kép, amit mutatunk magunkról, mennyire hamis. Ezek az önéletrajzok mind arról szólnak, hogy itt voltunk, itt vagyunk és legalább ennyi marad belőlünk. A halhatatlanság illúziójához eddig a fotográfia vitt a legközelebb.

Interjúfotók: Ficsor Márton

Összesen 143 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ha lapos lenne a Föld, lenne közepe; de így minden pontja az.

"„Nyugaton elképesztő csodák és értékek vannak. Esztelen, aki ezt elvitatja. Csak épp egyensúly nincs” – vallja."
Márpedig a hit után a legfontosabb: az egyensúly.
Mert minden baj forrása:
1. a hit nélküliség.
2. az egyensúly felborítása, ill. hiánya.
Ezért az emberiség ellenségei, azaz a Sátán emberei:
- a hit nélküliek, és
- az egyensúlyt tudatosan felborító provokátorok.

"Mazochista?" Most már végigolvasom, figyelmesen.

Sajnos, csak innen jegyzeteltem, pedig fentebb is vannak hasznos gondolatok.
A lényeg: EZ A TÉRSÉG MEGMENEKÜLT A TALMUD MÉRGÉTŐL, EZÉRT AZ ÉLETÜK BÉKÉSEBB, ELVISELHETŐBB, ÉS NEM RONTOTTA MEG ŐKET A TALMUDISTÁK URALOMTERRORJA!!!!!!!!!!

" A fehér ember képtelen belátni, hogy az a dolog, ami egy pontig építő, hasznos, konstruktív, nevezzük bárminek, az két lépéssel arrébb már rombol és öl és pusztít. "
"A britek maguk mögött hagytak egy infrastruktúrát, egy oktatási rendszert, építészetet. Az összes disznóságuk és gazemberségük mellett hagytak ott valamit. Meg kell nézni, hogy mit hagytak a hollandok Indonéziában. Egészen konkrétan semmit. "
"most jön rá egy erős „arabizálás”, amit talicskán tolnak be a Közel-Keletről, különösen Szaúd-Arábiából.
Az a változás, amit az elmúlt négy esztendő során láttam, döbbenetes, ijesztő az, amit az utóbbi pár évben Jáván látok. És akkor finoman fogalmaztam.
Négy évvel ezelőtt egyetlen egyszer láttam burkás nőt Dzsogdzsában, most a környéken a négyéves kislányoknak már csak a szemét látod.
Most bemegyek az áruházba, ahol eddig mindig indonéz zene szólt, de ma már gyakorlatilag csak arab zenét hallani. Férfiakon szinte csak a közel-keleti imakendőt látni, a hagyományos viseletet alig."

"Érdekes, amit az ábrázolhatóságról ír. Hogy néhány év előtt még nem jelentett gondot például az, hogy meztelen gyerekeket fotóz, adott esetben a saját gyerekét a fürdőkádban. Mostanra viszont problémát jelenthet.
Azt kell tapasztalnom magamon, hogy ezzel kapcsolatban felmerülnek bennem olyan félelmek, amelyeknek eddig nyoma nem volt az életemben. Pár hete beszéltem egy igen jelentős magyar fotográfussal, aki úgy döntött, hogy nem ad be képet egy jövő évi aktkiállításra, mert ő egyébként középiskolai tanár és lehet, hogy emiatt az állásával játszana. Csak azért, mert általa készített aktok lennének kiállítva. Erről gondolom azt, hogy ez őrület. A nyugati világnak volt egy elképesztő restanciája azzal kapcsolatban, hogy mi az, amit megtehet egy ember, és mi az, amit nem. De ha ez átesik a ló túloldalára – márpedig ebben a pillanatban nagyon átesni látszik –, akkor nagyon nagy baj van. Beindult egy olyan folyamat, amivel adott esetben simán tönkretehetők, kicsinálhatók emberek. "
A MA LÁTHATÓ EURO-ATLANTI FEHÉR EMBER VILÁGA KICSINÁLHATÓ, SŐT: KICSINÁLANDÓ.
EZEN MŰKÖDNEK SÖTÉT ERŐK, AKIK G. SOROST KÜLDTÉK ELŐRE, Ő PEDIG A SOROS-RIBANCOKKAL ÉS SOROS-LARTOKKAL - CIVILEK, JOGVÉDŐK és mindenféle munkakerülő gyülevész népség - EZERREL EZEN "DOLGOZNAK".

Szerintem meg te egy légyfogópapír-troll vagy, aki ilyen cselesen akarja bizonyítani, hogy csupa agyatlan kommentelő jár a mandira.

Én nem gondolom, hogy a nyugati kultúrkör a világ közepe, de elég nagy hülyeségeket hord össze róla. Azon kívül hiába kezdődik "idillien" a történet, láthatóan az iszlám térhódítás ott is bebasz rendesen.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés