A kulcskérdés az, hogy eléggé szomjazzuk-e a szellemet? – Kondor Attila a Mandinernek

2019. október 28. 19:50
„Fel kell növekednünk az igazsághoz, amit az archaikus szellemi emberek őriznek.” Kondor Attila a fiatalabb magyar képzőművész-generáció egyik legeredetibb és legmélyebb alkotója. Művei november 17-ig láthatóak a Műcsarnokban a Tiszta szívvel festeni című kiállításon. A Barcsay-díjas alkotóval a műtermében beszélgettünk szellemi inspirációkról, a művész szerepéről és sok minden másról.

A többek között Kondor Attila képeit bemutató Műcsarnok-kiállításról szóló recenziónkat itt olvashatják: Szabadságtapasztalat.

***

Honnan indult?

Tizenegy-tizenkét éves koromra elég biztosan megvolt, hogy képzőművészettel fogok foglalkozni. A rajzolás gyerekként a megismerés legfontosabb eszköze volt a számomra, amit igen felerősített, hogy a családomban eleve volt egy képzőművészeti műveltség,  édesanyám sokat foglalkozott művészettel. Kőszegen, a nagyszüleim régi belvárosi házában számos festmény volt. Jó képek lógtak a falakon, háború előtti és utáni „modern”, illetve realista festőktől. Másrészt a képzőművészet a nyolcvanas években – amikor kamaszodni kezdtem – a lázadás egyik formája volt. Érdekes, hogy a serdülőkori lázadás nálam elsősorban egy deklarált rendszerellenességben nyilvánult meg, akkoriban a képzőművészetben is ez érdekelt főként: a neo-dada és minden, ami avantgarde.

Ezt hogyan értsük?

A családom tagjai, elsősorban az anyai nagyapám sokat tett azért, hogy a valódi történelmet ismerhessem meg, és ne csak az iskolában tanult hazugságokat. Ezért aztán egyszerűen

felháborított és zsigeri módon lázadásra késztetett mindaz, amit magam körül láttam a késő Kádár-korszakban.

Akkoriban volt egy sajátos testnyelv, aminek fontos része volt, hogy milyen jelvényeket hordasz, milyen ruhákban jársz, rocker vagy-e vagy „diszkós” – akiket nagyon megvetettünk, mert őket tartottuk a konformistáknak.

A fény módosulatai I. (részlet)

Mit hallgatott ön?

Én főként alternatív és punk zenéket szerettem. Olyan jelvényeket hordtam, amik miatt végül az iskolaigazgató behívatta apámat. Az egyik ellenzéki csoport, a Duna Kör jelvényét saját magam készítettem el. A betiltott Dialógus Békecsoport jelvényét viszont egy tanáromtól, Cseke Lajostól kaptam, aki a Csoport egyik alapító tagja volt. Azt mondhatom róla, hogy tényleg rendkívüli ember. A rendszerváltás után eszébe sem jutott politikai pályára lépni – nem váltotta aprópénzre, hogy ellenzéki volt, hanem a mai napig tanít egy budai gimnáziumban. Ez a nyolcvanas évek közepén volt. Egy színjátszó kört vezetett, amiből kisebb tanítványi-baráti kör alakult ki körülötte. A közösen írt és előadott darabokban megjelent a kor performance művészete, olyan alternatív zenékből használtunk idézeteket, mint a Kontroll Csoport, az URH, a Balaton, vagy a Bizottság. Különben a Dialógus-csoport jelvényt a legendás avantgardista Erdély Miklós tervezte. Erdély progresszív művészeti Indigó-csoportjának és a Dialógusnak voltak közös akcióik. Elég szerencsés voltam tehát a művészi elindulásnál, hogy kamaszként a neoavantgard és underground művészeti színteret szinte első kézből ismerhettem meg. Ez a közeg eleve adta azt, hogy

a művészet az egyetlen olyan terület, ami a fennálló rendszertől független, szabad gondolkodást lehetővé teszi a számomra.

És ez még mindig nem a középiskolai időszak volt, hanem az általános iskola.  Furcsa, koraérett gyerek voltam. Olyannyira, hogy a rendszerváltás után közvetlenül, tehát tizennégy-tizenöt éves korom körül ki is ábrándultam a politikából.

Nem mondja!

Ekkoriban ismertem meg Hamvas Béla írásait. Egy-két könyve akkor már megjelent, de rengeteg írása még csak szamizdatban volt meg. Például a Patmoszt még az anyai nagybátytámtól kaptam kölcsön a gépelt kézirat fénymásolatában. Amiről Hamvas írt, nagyon fontosnak tűnt. Jakob Böhméről, Hérakleitoszról, Platónról  vagy a Védantáról nagyszerű együttlátással tudott írni. Nem elégedtem meg azzal, amit Hamvas írt ezekről a szerzőkről, tradíciókról, hanem szerettem volna ismerni az eredeti forrásokat. Nagyon sokan, akik egykor rajongtak érte, később kihátráltak mögüle, vagy egyenesen lesajnálva nyilatkoztak róla. A magam részéről a mai napig nagy szeretettel és főként hálával gondolok rá, mint egy zseniális könyvtáros-filozófusra,

aki bevezeti, beavatja az embert a filozófia mélyrétegeibe.

Nem kell mindenben feltétlenül egyetérteni vele, sok mindent másképp látok, mint ő, de óriási hatása volt. Főleg az igazság keresésének szenvedélye nyűgözött le, ami annyira jellemző Hamvasra. Tehát ekkoriban már a metafizikai kérdések foglalkoztattak, és úgy gondoltam, hogy ez az egész társadalmi-politikai világkép lehetetlen dolog, ami hazugságokra épül. Ekkoriban nagyon erősen hatott rám főleg a Karnevál című regénye. A kilencvenes évek levegője abszolút a Karneválra emlékeztetett, amit azóta is remekműnek tartok.

Értsük ezt úgy, hogy 15-16 éves korára szinte maga mögött hagyta ezt az egész „mai kocsmát”?

Legalábbis ez volt a szándék. De persze ez nem olyan könnyű, hiszen benne élünk ebben a világban.

Egy interjúban azt mondja, hogy le kellene számolni az önpusztító művészet hamis mítoszával. Magyarországon ennek nagy hagyományai vannak.

Itt arra gondoltam, hogy a saját életvezetésünk egyben példát is jelenhet másoknak, ami valójában óriási felelősséget jelent. De ezzel nem akarok senki felett sem ítélkezni vagy valamiféle követendő normával szembesíteni. A kilencvenes évek elejének ikonikus figurákként tekintettünk Huszárik Zoltánra, Bódy Gáborra vagy Kondor Bélára, akik zseniális alkotók voltak és a rendszer áldozatai közé számítottuk őket, mivel az önpusztító életformájukat kiútkeresésnek tudtuk be. Ugyanakkor mondjuk épp Hamvas, aki egyáltalán nem érvényesülhetett, mégis egészen más utat járt be. Tehát csak arra akartam felhívni a figyelmet, hogy

a felülemelkedett bölcsesség és derű, amire ő is törekedett, vonzóbb minta lehet.

Felteszem az egymillió forintos kérdést: Kondor Béla nem rokona véletlenül?

Nem. Bár a vele való szellemi rokonságot szívesen vállalom. Az indulásnál hatott rám is, és nem csak a képei, hanem az is, hogy költőként is jelentős volt; a metafizikai irányultsága; az élet nagy kérdéseinek kutatása – ezek  mind rokonszenvessé tették. Érdekes lenne egyszer valakinek Kondor Béla hatását alaposan kutatnia, szerintem a rendszerváltás előtti két évtizedben indult képzőművészek között alig akad valaki, akinek a korai rajzain, festményein ne lennének „kondorbélás” angyalok vagy motívumok.  A nyolcvanas évek végéig óriási volt a hatása. Van, aki végül önálló művészetet csinált ebből és persze rengeteg epigonja is akadt. Ebből valahogy ki kellett menekülnöm. Fel is hívták a figyelmem a művésztanárok, hogy erre nagyon vigyázzak, nálam – a nevem miatt – erre duplán figyelnek.

Miért alakulhatott ki a művésznek ez a fent emlegetett prototípusa a mi tájainkon?

Szerintem ezt össze lehetne hozni a turgenyevi „felesleges ember” kategóriájával, ami ugye az orosz kisnemesi osztály típusa volt. Épp most láttam a remek orosz íróról, Szergej Dovlatovról készített filmet, amiben mintha ez a típus élt volna tovább a brezsnyevi Szovjetunió miliőjében. Annyira ismerős szituációk, a házibulik, a lepattant, kelet-európai lakások. Iszonyatos mennyiségű alkohol, laza csajozás, satöbbi. Közben meg ott van az rettenetesen nyomasztó tudat, hogy a társadalomban nem volt helye az élő művészetnek, vagy ami volt, az rettentő szabályozott volt. De nem biztos, hogy ez csak kelet-európai jelenség. Kapásból fel tudnánk sorolni tizenöt önpusztító művészt Amerkából vagy Nyugat-Európából is. Nem csak „underclass” származásúakat, hanem közép – vagy felső-középosztályból származókat is. Most hirtelen Modigliani jut eszembe, aki jómódú bankárcsaládból származott, és hihetetlenül pusztította magát, ennek ellenére nagy művész volt, főleg nagy szobrásznak indult, amit kevésbé tudnak róla.

Az, amit képzőművészként csinál, erőteljesen szembemegy az utóbbi évtizedek fősodrával. A radikalitása, azt hiszem, abban rejlik, hogy látszólag nem az.

Igen, radikális vagyok,

amennyiben a radikális eredeti jelentését, azaz a gyökerekhez, egyfajta lételméleti eredethez való lehatolást értjük alatta.

Csak az a kérdés, hogy ebben milyen mélyre hatolunk? Van egy gyönyörű kép az Upanisadokban egy fáról, ami a feltétlen, örök, abszolút létben gyökeredzik és a halandók világában hozza a gyümölcseit. Azt hiszem, ez mindennél jobban megmagyarázza mire gondolok. Ugyanakkor ez a szellemi radikalizmus nagyon távol áll a politikai radikalizmusoktól.

Mintha erről a képzőművészet – is – megfeledkezett volna a 20. században.

Ez eléggé összetett ügy. Szerintem van egy kimondott metafizikai keresés által inspirált vonulat a múlt század művészetében, amibe a legtöbb esetben persze sokféle más hatás – például divatos politikai ideológiák – is  keveredtek. Tehát az avantgárd nagy alakjai között voltak, akiket mélyebb metafizikai intuíciók mozgattak. Viszont mindig kérdés, hogy az emberben van-e elég erő végigvinni egy problémát annak alapjaihoz? Úgy is mondhatnám, hogy a kulcskérdés az, hogy eléggé szomjazzuk-e a szellemet? Ez csak úgy működik, hogy magamban viszek végbe az élet egészéhez való hozzáállásomban változásokat. Ez alatt azt értem, hogy például

az etikai felismeréseimet nem másokon akarom behajtani,

hanem magammal kezdem. Ehhez hozzá tartozik az a belátás is, hogy a másokra, és így az egész társadalomra is az emberi kapcsolatok minőségének megemelésével lehet hatni. Például azzal, hogy tényleg odafigyelek arra, amikor beszélnek hozzám. Ez nagyon kicsiny, egyszerű dolognak tűnik, de érdemes komolyan némi önmegfigyelésel tesztelni, hogy evidens-e az, hogy odafigyelünk a másikra? Sajnos sokkal gyakoribb az, hogy amint megszólal a másik, már jönnek a belső kommentárok, ítélkezések. De a saját magunkban végbement változásokkal is nagyon óvatosnak kell lenni, magunkkal szemben sem szabad erőszakosnak lenni. Mindezekben nagyon hasznos lehet a sztoikus filozófia vagy Buddha eredeti tanításainak a tanulmányozása. És Plótinoszra hívnám fel a figyelmet, aki óriási hatást gyakorolt a szépről alkotott fogalmainkra, mégis nagyon kevesen ismerik,  mert közvetetten, tanítványain keresztül hatott –  holott a filozófiatörténet egyik óriása. Plótinosz azért is fontos, mert nem csak az elmélete, hanem az élete és a halála is példa lehet. Mielőtt tökéletes éber tudatállapotban meghalt volna, annyit mondott, hogy vezessétek vissza az Egyhez, az Abszolútumhoz azt a részt magatokban, ami abból származik.

Ars Memoriae

 

Nem szokta olykor megkapni kritikaként, hogy nagyon „ezoterikus”, amit csinál?

Nem, ezt így még nem mondták. Viszont a dolog abból a szempontból érdekes, hogy maga az „ezoterikus” kifejezés is a leterhelt szavaink közé tartozik, amelyeket meg kellene tisztítani a rá rakódott salaktól. A „new age” álezotériáját a felszínessége miatt káros jelenségnek tartom. Olyan mint a fast food, a fogyasztói társadalom kiterjesztése a spiritualitás területére. A különféle filozófiai, művészeti hagyományok és metafizikai rendszerek együtt látása hatalmas szellemi munka, amiben a szimplifikációk hamis eredményre vezetnek. Tehát az eredeti, Püthagorasz belső tanítványi körére alkalmazott ezoterikus kifejezés sokkal inkább egy érdemalapú, tudás-hierarchiára utalhat; amelyre egész személyiségünk, lényünk felemelésével, transzformációjával válhatunk méltóvá. Visszatérve a munkáimra, egyedül a figyelem mélységét tartom sarkalatos pontnak. Amikor azt hangsúlyozom, hogy nagyon fontos a számomra, hogy a mű vezesse valamiképpen a nézőt, leginkább arra gondolok, hogy

a mű olyan archetipikus, belső élményeket hozhat mozgásba, amelyek a befogadóban már eleve jelen vannak.

Tehát nem valamiféle ideológiai diktátum ez, hanem a platóni értelemben vett anamnézist készítheti elő abban, aki megnyitja magát a művek előtt.

Ez a szemlélet mintha leginkább a régi, a középkori művészetre lett volna jellemző.

Nem kell olyan messzire visszamenni, elég Tarkovszkijig. Persze lehet, hogy a maga idejében ő is kivétel volt, de odafigyeltek rá. Például hozzá szeretném magam mérni. És egyáltalán, fontosnak tartom, hogy legyen egy mérce az életünkben. Egy mérték. Annak van csak értelme, hogy magamat mihez mérem. Ez egyfajta metrum, ritmus, amiben az is benne van, hogy az életnek egyfajta hullámzását jelenti. Csíkszentmihályi Mihály ma sokat idézett „flow” elmélete valóban egy nagyon fontos jelenséget ragadott meg:

amikor alkotsz, amikor ihletett vagy, elemelkedsz saját magadtól,

és ez valóban olyan, mint egy egy hullám, egy áramlás. Az a tapasztalatom, hogy egy nagy egység része vagyok, nem panteisztikus értelemben, hanem annál is nagyobb módon, az érzéki világhoz képest transzcendessel működünk együtt az ihlet, a katarzis állapotában. Az a fő kérdés számomra, hogy amit ilyenkor, ebben az állapotban alkotni tudok, át tudom-e adni, föl tudja-e emelni a nézőt is?

Amit mond, arról az embernek eszébe juthat Hamvasnak az a mondata, mely szerint a művész az, aki utolsónak maradt itt az archaikus szellemi kasztok képviselői közül.

Nyilván amikor kamaszfejjel Hamvasnál olvastam erről, nagyon inspirált. A képzőművészet azért is jó közeg, mert transzparens: elkészül egy kép és az azonnal, egyszerre befogadható. Egy regényt vagy egy filozófiai művet egyszerre nagyon nehéz befogadni. Ezen kívül a képzőművészetnek van egy tapintható, anyagi vonatkozása. Látszólag ez annak a transzcendenciára irányuló hangoltságnak, ami bennem van, tökéletes ellentéte. A festékanyagnak illata van, ha megszárad meg lehet fogni. Lenolajból és porfestékből festéket készíteni pedig a főzéshez hasonló alkímia. Mindez olyan, mint egy szerelmi aktus, ami egyszerre a legérzékibb, a leghúsbavágóbb, ami mindig visszahúz minket az anyagba, a születések körforgásába, ugyanakkor a legfelemelőbb is, ha valóban egyesülésről van szó. Ehhez hozzátartozik az is, hogy olyan nagy példák vannak előttünk a festészetben, ami miatt az egész kissé lehetetlen küldetésnek is tűnik. Mit tudok hozzátenni az egészhez, amikor már volt Caspar David Friedrich, Morandi, Vermeer és sokan mások? Ugyanakkor nagyon izgalmas, hogy utánuk mit lehet még alkotni? Tehát ezt nem nyomasztó teherként és nem is valamiféle versengő kihívásként, hanem egyre inkább egyfajta szellemi szolgálatként élem meg. Abban az értelemben, hogy fel kell növekednünk az igazsághoz, amit az említett archaikus szellemi emberek őriznek.

 

Interjúfotók: Földházi Árpád

Összesen 5 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés