A komprádor értelmiség hegemóniája

„Kívülről neveznek ki ránk »megváltókat«. Mondjuk-e, hogy ezek a tanácsadók – még a jóindulatúak is – keveset tudnak a magyarság valódi állapotáról, a rosszindulatúak pedig első dühükkel épp az ellen fognak fordulni, ami itt a bennszülöttek védelmére fölépült, s az ő illetékességüket vitássá teheti?” Németh László (Balatonszárszó, 1943)

Az imperialista erők mindig birodalmak voltak, amikor egyetemes eszmét szolgáltak, univerzálisnak tételezett értékeket terjesztettek: a Brit Világbirodalom az angolszász civilizációét, a franciák a felvilágosult frankofon kultúráét, a spanyolok a hispán, a portugálok a „luzitán értékeket”, a hollandok, belgák és németek úgyszintén a magukénak tulajdonított normákat.

Igaza volt az angolai Mario de Andradénak, amikor azt mondta, hogy „a gyarmatosítás kulturálisan megfosztja a bennszülötteket a személyiségüktől, hiszen nem más, mint a nemzeti lét tagadása”. Ezzel cseng egybe az algériai Frantz Fanon kijelentése is: „A gyarmati helyzet csaknem teljesen megdermeszti a nemzeti kultúrát; a gyarmati uralom keretein belül nem lehet nemzeti kultúra”. Pontosan emiatt mindegy, hogy az egyik vagy a másik külföldi erő gyarmatosít-e, mivel a nemzeti sajátosságoktól való megfosztás a koloniális logika szerves része; jelentkezzék akár a birodalmias nemzetköziség, akár az anyaországhoz való kulturális asszimiláció mezében. Harminc évvel a kommunizmus bukása után kijelenthető, hogy az internacionalizmus maga nem bukott meg, csak más formában (globalizáció, „nyílt társadalom”, iszlamizmus) jelentkezik, és fegyvertárának a gyarmati logika továbbra is szerves része.

Ki a komprádorértelmiség?

A „washingtoni konszenzus” 1989 utáni elfogadtatása nem csak „Európa amerikai ellenőrzését” (Pokol Béla) hozta közelebb, de egyúttal olyan kulturális hegemóniát is teremtett, amelyben a Nyugatról kelet felé irányú egyoldalú normaátvétel volt a globális integráció értékfeltétele. Az ekkor már több mint harminc éve az Egyesült Államokban élő s hazalátogató Molnár Tamás már 1992-ben figyelmeztetett: „Amerika semmilyen értelemben nem lehet egy kicsi, közép-európai nemzet viszonyítási alapja”.

a civilizatórikus attitűd azonban a gyarmatbirodalmak korának kemény verziójában jelentkezik; sőt olyanok is akadnak, akik az őslakosok körében a gyarmatosítók kulturális kódját terjesztik, beszédmódját alkalmazzák és normarendszerének felsőbbrendűségét hirdetik.

Ha a koloniális diskurzus keretei között maradunk, akkor értelmet nyer, hogy az 1945 és 1989 közötti szovjet gyarmatosítók kiszolgálóinak örökösei (posztkommunista elit, MSZP) és az új kolonialisták szálláscsinálói (liberális értelmiség, SZDSZ) miért is álltak szemben együttes erővel a bennszülöttek szégyenlős és bátortalan érdekképviselőivel.

A gyarmattartók (és helyi híveik), valamint a bennszülöttek (és saját képviselőik) közötti törésvonal sokkal meghatározóbb, mint a helybélieket megosztó belső konfliktusok. Másként fogalmazva: egy bennszülött tudatú (azaz nemzeti kultúrájú) jobb- és baloldali őslakos közelebb áll egymáshoz, mint saját politikai oldaluk birodalmi-gyarmati attitűddel rendelkező helyi vagy nemzetközi képviselőjéhez. Már kérdés, hogy a lokális, nemzeti karakterű jobboldalra a birodalmi hajlam aligha jellemző, a kezdettől fogva internacionalista baloldal viszont hajlamos a nemzetköziség mai, globalista verziójának szolgálatába is elszegődni. Vagyis: a politikai és ideológiai szembenállás meghatározó mélyárama, amelynek nyomvonala gyakran át-átüt a napi aktualitásokon, nem a belső konstellációból, hanem a külső erőhöz való viszonyból ered. Nemzeti vagy nemzetközi = őslakos bennszülött vagy külföldi gyarmatosító.

Az új koloniális elvárásokat a ’80-as évek végétől egy olyan elit közvetítette Magyarországon, amely a rendszerváltoztatást követően hamar kialakult: egyfelől a volt reformközgazdászokból, technokrata pártértelmiségiekből és pragmatikus reformkommunistákból, másfelől a „demokratikus ellenzék” értelmiségi képviselőiből állt. Ezzel nemcsak célba ért az „értelmiség útja az osztályhatalomhoz” (Konrád György–Szelényi Iván, 1974), hanem kialakult az a „reformpárti ideológiai kontinuum” (G. Fodor Gábor) is, amely egyszerre volt az 1990 és 2010 közötti posztkommunista korszak intellektuális pretoriánus gárdája, erkölcsi kapuőre, igazságbírója és politikai-kulturális programalkotója. E kétkomponensű komprádorelit konszenzusának alapját a modernizációs diskurzus érvényben tartása, a „piaci mechanizmusok” feltétlen tisztelete és a Nyugathoz való gazdasági-politikai-kulturális csatlakozás kikövetelése alkotta s a nyugatos-liberális-reformista dialektusban megfogalmazódó értelmiségi közbeszéd hordozta.

A szabaddemokrata értelmiség által 1989-ben elfogadott A rendszerváltás programja mindent tartalmazott, ami az IMF által korábban benyújtott neoliberális elvárásokban benne foglaltatott (dereguláció, piacnyitás, privatizáció), ezen kívül az emberjogi doktrínát, a modernizációs programot és a liberális demokrácia elvárását is hordozta. A kötet két, egymással szembeni oldalán olvasható az a három legfontosabb elv, amely így hangzik: 1) „az emberi tevékenység összemérésének területe a PIAC”, 2) a „piacnak megfelelő társadalomszerveződésre” épülő rendszerben „a tolerancia lehet csak a KULTURÁLIS és POLITIKAI szféra meghatározó értéke”, végül a lényeg, mely szerint 3) „Európa [itt] Közép-Európában, s annak is keleti felében mindig is Nyugat-Európát jelentette. Régiónk nagy történelmi pillanatai akkor érkeztek el, amikor az Európához történő fölzárkózás politikai rangra emelkedett.”

s annál jobb nekünk, minél inkább hasonulunk őhozzá.

Az SZDSZ híres „kék könyvét” tehát úgy is olvashatjuk, mint az 1990 és 2010 között érvényesülő neokoloniális hegemónia politikai forgatókönyvét. Főleg, hogy ehhez szervesen társult az a kulturális napirend, amelynek programpontjai („az állam rossz gazda”, kozmopolitizmus, liberalizáció, öngondoskodás, westernizáció) az 1989 utáni nemzeti visszarendeződés megakadályozását célozták – nem is sikertelenül.

Egy szó, mint száz: a cél az volt, hogy az egyik imperiális nemzetköziséget egy másik váltsa fel. Ez utóbbi folyamatot jól illusztrálják Soros György 1994-ben, Temesvárott elhangzott szavai, amikor az őt kísérő riporternek azt mondta: „nyugodtan írja csak azt, hogy a korábbi szovjet birodalomból Soros-birodalom lett”.

Öngyarmatosítás

Amikor a magyarországi komprádorelitek közvetlen kormányzati hatalomhoz jutottak (1994–1998, 2002–2010) olyan gazdaságpolitikát hajtottak végre, amely teljesítette a „washingtoni konszenzus” elvárásait (dereguláció, eladósodás, megszorítások, a multinacionális érdekek érvényesítése, privatizáció) és ezzel a posztkoloniális, sőt neokoloniális gazdasági modellhez kísértetiesen hasonlító „félrefejlődést” (Samir Amin: Maldevelopment. 1990/2011) valósítottak meg. Komprádor kormányzásuk idején Magyarországot minden ellenkezés nélkül beillesztették a hidegháború utáni globális struktúrák (EU, IMF, Világbank, WTO) neoliberális rendszerébe. Ám az egész, húsz évig tartó korszakban (1990–2010) mindvégig közvetetten érvényesíteni tudták azokat a nyugatos-liberális értékeket és a szorosan hozzájuk tartozó monetarista felfogást (magánosítás, piaci fundamentalizmus, versenyképesség-fetisizmus), amely az egyre szemérmetlenebb transzatlanti politikai-gazdasági térnyerést a haladás, a Nyugathoz való tartozás és a fejlődés színeivel vonta be.

Mindennek meghatározó része volt a politikai rendszer átalakításának népszerűsítése és az ennek mércéjéül szolgáló elvárásokat támasztók tekintélyének megalapozása. A nyugatos-liberális „hegemónia-gépezet” (Antonio Gramsci) – melynek fontos alkatrésze a balliberális napisajtó, a kereskedelmi televíziócsatornák, a messziről (vissza)jött közgazdászok és filozófusok sora és a „demokratikus ellenzékhez” tartozó véleményformálók serege –

a „legjobb tanuló” státusának elérését és az integrációba, akár a bennszülött értékek és őslakos érdekek megtagadása árán való hiánytalan beilleszkedést. Az önfeladás, az öngyarmatosítás, az identitáscsere és a neofita buzgalom régről ismert lelkialkata ez, tele megfelelési kényszerrel és kisebbrendűségi komplexussal.

Ehhez az öngyarmatosító programhoz volt honnan meríteni, hiszen a rendszerváltoztatás sokáig megkérdőjelezhetetlen intellektuális tekintélye, Bibó István igen színvonalasan s minden összefüggésében képviselte a „lemaradás-diskurzus” erre kiválóan alkalmas narratíváját. Bibó szerint a magyar társadalom a 16. századtól kezdve fokozatos el- és folyamatos lemaradásban volt a nyugati fejlődéshez képest, amely lineáris, progresszív és teleologikus. Bibó nagy történelmi tablói mindegyikében kíméletlenül írta le a „magyar társadalmi fejlődés megakadását”, a magyarság „zsákutcás fejlődését” és „alkatának torzulását”, „kelet-európai kisállami nyomorúságát”, valamint a nyugati haladásban összegződött vitathatatlan történelmi eredmények utolérésére és elsajátítására való képtelenségét.

Az „utólagos születés kegyelméből” (Tőkéczki László) megítélt roppant évszázadok Bibó számára csak annak igazolására voltak alkalmasak, hogy kijelentse: 1945-ben – a szovjet megszállás révén! – „a magyar társadalom mozdulatlanná merevedett társadalmi erőviszonyai 1514 óta most mozdultak meg először, éspedig a nagyobb szabadság irányában. Ez az a pillanat, amelytől kezdve újból megnyílt a lehetőség, hogy Magyarország bekapcsolódjék abba a nagy folyamatba, amit a nyugati társadalmi fejlődésnek neveztünk”.

Mentális dekolonizáció

Hogy ennek a rendkívül kártékonynak bizonyuló „megmentő értelmiségi mítosznak” (Lánczi András) az érvényessége éppen akkoriban kérdőjeleződött meg, amikor a neoliberális kurzus világszerte megrendült és a posztkommunista korszak is a végéhez közeledett, csak újabb bizonyíték ezek egymással való szoros összefüggésére.

A spekulatív tőkepiacokról kiinduló 2008-as gazdasági válság, a liberális értelmiség intellektuális alkonyata és a posztkommunista gazdasági-politikai elit 2006–2010 közötti önbizalomvesztése hellyel-közzel egybeesett egymással, a szabadulás lehetőségét, azaz a mentális dekolonizáció esélyét kínálva nekünk. A 2010-ben, 2014-ben és 2018-ban elnyert kétharmados parlamenti felhatalmazás legitimációjával könnyebben lehetett az őslakosok érdekében álló politikai eredményeket elérni, főleg, hogy eközben olyan nagy jelentőségű nemzetközi események következtek be, mint a 2015-ös migrációs válság, a 2016-os Brexit-népszavazás és Donald Trump elnökké választása, valamit az európai szuverenista-populista hullám.

Latin-Amerika népeinek felszabadulását Simón Bolívar nemcsak a gyarmattartó Spanyolország meggyengülésének és a fegyveres harc győzelmének tulajdonította, hanem annak is, hogy „az a kapocs, amely [Amerikát] Spanyolország fűzte, elszakadt; a közgondolkodásban volt minden ereje”. Ehhez szorosan kapcsolódik, írta 1815-ben, hogy „nemcsak megfosztottak bennünket a minket megillető jogainktól, hanem valamiféle örökös kiskorúság állapotában is tartottak minket a közéleti tevékenység terén.” [Az idézetet köszönöm Czopf Áronnak.]

nem lehet anélkül felnőni, hogy előbbit le ne szakítanánk.

Hiába szerzett azonban a „bennszülöttek pártja” nyolc éven belül háromszor alkotmányozó többséget és változott meg a világ menete a 2010-es évek második felére (vagyis fordult meg a szél a nemzetállam megerősödését és a globalizáció megreccsenését ígérve), ha a kolonizáció narratívája továbbra is zavartalanul érvényesülhet. A liberális kulturális hegemónia intézményei ugyanis jelentős részben csorbítatlanok maradtak, s itt nemcsak kézzelfogható média- és művelődési struktúrákra, megőrzött pozíciókra kell gondolnunk, hanem megalvadt kapcsolatrendszerre, öröklött narratív előnyre, töretlen diszkurzív hatalomra is.

Másként fogalmazva: 2008 és 2016 között immár maguk a kolóniák urai is elbizonytalanodtak, sőt anyaországaikban is zavar támadt (leginkább azzal, hogy Trump nyilvánosan felrúgta a „washingtoni konszenzust”, Nagy-Britannia az Európai Unió elhagyása mellett döntött, a német belpolitikai szélcsend megszűnt), sőt a helyi komprádorburzsoázia is elvesztette politikai-gazdasági hegemóniáját, de a komprádor értelmiség kulturális hegemóniája mégis intakt, ha nem is teljesen sértetlen.

Emiatt van, hogy a gyarmatosítás belsővé tételéért felelős komprádorértelmiség, a hangját kihangosító média, valamint a társául szegődő nemkormányzati szervezetek, aktivisták zavartalanul terjeszthetik a „koloniális mentalitást”, a globalizáció értékrendjét, a „merjünk kicsik lenni” attitűdjét s képviselhetik az örökös utánkövetés Jászitól Bibón át máig ívelő misszióját. Miután az olyan fogalmak, mint a „jogállamiság”, az „európai értékek” és a „liberális demokrácia” a ’90-es évek közepe óta fokozatosan eloldódtak a szó szoros értelemben vett jelentésüktől, a politikai nyomásgyakorlás és a kollektív lelki terror fegyverei lettek a kezükben. Olyan jól forgatható fegyverek, amelyek szándékosan kiterjesztett jelentésüknél fogva kiválóan alkalmasak arra, hogy a kulturális nyomásgyakorlás eszközei legyenek – velük ragasszák össze a töredező elmaradás-diskurzust, politikai lelkiismeret-furdalást okozzanak, leépítsék az önállóság iránti vágyat és visszatereljenek a gyarmati gondolkodás keretei közé. „A fátyol felszakadt, már láttuk a fényt, de most vissza akarnak tuszkolni bennünket a sötétségbe” – így Bolívar.

Erre a narratívaalkotásra kiválóan illik a mondás, hogy „amíg az oroszlánoknak nem lesznek saját történészeik, addig a szafarik történetét a vadászok írják” (Chinua Achebe). A magyarázatadás, a történetmesélés és az értelemtulajdonítás az uralkodás szelíd, de annál hatékonyabb eszköze. A koloniális logika felszámolása nélkül nem tudunk igennel válaszolni arra a szélesebb történelmi perspektívában mozgó kérdésre, hogy korszak lesz-e a rendszerből?