„Szét kellett rúgnom a falakat, hogy kitisztuljon a kép”

2019. október 22. 11:54
Klementisz Réka
Mandiner
Szinte bármiből rock and rollt csinál, Woodstockot simán visszavezeti az amerikai magyar bányászokig, a szájharmonikájának pedig azért esett neki körömreszelővel, hogy magyar népzenét is tudjon rajta játszani. Ferenczi György hatvannyolcasságról, lakótelepi szabadságról és szerencsés lapjárásról.

Az első nyilvános hangfelvétel, amelyen szerepel, nem más, mint a Barbapapa című francia rajzfilmsorozat főcímdala. Erős kezdés.

Pláne kilencévesen. Pesterzsébeti vagyok, és nálunk a kerületben egy dolog működött igazán jól: a zeneiskola. A suliban is volt kórus, már akkor összekerültem Bizják Gáborral, akivel ma is együtt muzsikálunk, és attól a perctől kezdve mindent két szólamban nyomtunk. Nem voltam kiugró tehetség, ki is rúgtak elsőben, de másodikban visszavettek. Egyszer elhívták az iskolai kórust a rádióba, és felénekeltették velünk a rajzfilmdalt. A mai napig el tudom énekelni. Szép pénzt kaptunk érte, háromszáz forintra emlékszem.

Át se tudnám számolni Bambira.

Nem rossz első gázsinak. Gabival azóta is folyamatosan zenélünk. Zenekart alapítottunk, és együtt lógtunk a többi tizenéves sráccal a lakótelepen. Nemrég tartottunk egy negyvenéves találkozót a régi galeri tagjaival, harmincan jöttünk össze. Volt, aki Belgiumból meg Los Angelesből jött haza emiatt. Alapvetően meghatározta a gyerekkoromat és a mentalitásomat a lakótelep. Csúnyán meggyepálta a családomat az átkos, mégis azt kell hogy mondjam, boldog gyerekkorom volt.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés