Teherántól Újdelhiig – leforgott a Hungarikumokkal a világ körül 3. évada

2019. október 10. 13:40
Almási Miklós – Kurucz Dániel
Mandiner
Nyolc ország, 14 ezer kilométer, milliónyi kisvilág: a Hungarikumokkal a világ körül stábja ezúttal Közép-Ázsiát járta be, Irántól egészen Kínáig és Indiáig. Útinaplójuk beharangozó első részét olvashatják most!

Megint útnak indultunk, Afrika után ismét Keletnek. Talán, mert a Nyugat unalmas? Vagy sokkal inkább azért, mert a Kelet ismeretlen? Az az igazság, hogy kevés olyan hely van a Kaszpi-tengertől a Himalájáig, vagy éppen a Tűzföldtől Alaszkáig, ahol magyar stáb még alig vagy soha nem is járt.

Jó, de akkor miért tartunk megint Keletnek?

Mi, magyarok általában Nyugat felé tekintgetünk. Ami keleti, az minőségtelen, despotikus, hódító, halszagú, legfeljebb atomerőmű. Na meg a rokonok… Ha nem is tudjuk biztosan, hogy a genetikailag összevissza keveredett magyar nemzet honnan is származik, annyi bizonyos, hogy a Kaszpi-tengertől keletre az „európai rokonoknak” tartanak minket a türk és némely alán népek. Attilát, a hunt vörös hajúnak írják le a római krónikák, a honfoglaló magyarokat pedig már mongolos beütésekkel jellemzik. Reméljük, hogy a tudomány fejlődésével hamarosan fény derül az igazságra. 

Honnan jöttünk, kik is vagyunk valójában? 

A mi célunk ugyanakkor nem ez. Nem is lehet, hiszen nincsen se eszközünk, se képzettségünk László Gyula Kettős honfoglalás című könyvének nyomdokaiba lépni. Amit viszont tehetünk, hogy elhozzuk haza Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin és Stein Aurél kalandjait.

Megmutatjuk Belső-Ázsiát magyar szemmel.

Teherántól Újdelhiig eljutunk oda, ahová eddig Európából is csak kevesen. Bejártuk a világ legszebb tájait, megmásztuk a magas hegycsúcsait. Megismerkedtünk a muszlim és hindu világgal, valamint az ottani keresztény, zsidó, jazidi és egyéb vallási kisebbségek életével. Átsuhantunk három fegyveres övezeten, és ez idő alatt igyekeztünk megtalálni a legtöbb magyar lábnyomot a „Vadkeleten”. A III. évadot pedig a szokásos helyen és időpontban láthatjátok majd 2020. januárjától a Tv2-n, de erről majd később.

Nyolc ország, 14 ezer kilométer. 

Országonként a legérdekesebb részeket igyekeztünk összefoglalni, de akik telhetetlenek, azok a videóink alatti linkekre kattintva a heti útinaplóinkat is elolvashatják országokra lebontva. Nem könnyű 75 nap forgatását pár oldalba sűríteni, különösen, ha

ez idő alatt le akarnak néha tartóztatni, meg akarnak ütni, 

vagy sárlavinák támadnak meg meredek hegyoldalakról. Az ételmérgezésekről már nem is beszélve. 

Irán 

Csak néztük egymás arcát. Mindenkiére rá volt írva az érzés, hogy végre itt lehetünk. Hiszen kevés elzártabb és felfedezésre váró ország van ma a világban, mint Irán. Pedig nagyon is szeretnek minket. Magyarországot مجارستان-nak, vagyis Mad̲j̲aristānnak hívják, véletlenül sem Hungary-nek – utóbbira csak pislognak. Pedig az ország népességének életkorát tekintve, a nagyon fiatal Iránban, meglepően jól beszélnek angolul. A lakosság majdnem fele 35 év alatti! Ami viszont nem mutat túl a barátságon, az a pénz. Bármit is veszünk, a fizetési szándék kinyilvánítása előtt állapodjunk meg az árban. No meg abban, hogy milyen valutában, rialban vagy ún. tomanban állapították meg azt az árat. Utóbbi ugyanis egy nullával kevesebbet jelent, amit a lakosság kezdett el használni az egyre gyorsuló infláció miatt. Ez a laikusoknak jó pár dollár mínuszt jelent, ha nem készül fel Iránból. Pedig ez csak a mindennapi élet, amihez talán a legkevesebb köze van az átláthatatlan államhatalomnak, amelyet egyszerre irányít az iráni Forradalmi Gárda és az iráni kormány. 

A diktatúrák mindig a legbiztonságosabbak, majd meglátod. Ellopják a tárcámat, és visszahozza a rendőr? Visszahozza a rendőr a tolvajt, aki ellopta a tárcádat – mondták az első nap és nem tévedtek nagyot. Dél-Afrikával ellentétben idén nem raboltak ki minket rögtön az első héten, de még csak izgalmas szituációnk sem nagyon volt. Gyorsan meg is állapítottuk:

Iránban nem az emberektől kell félni,

ők kedvesek és érdeklődőek egy több ezer éves kultúra falai között.

Azok a falak…

– Akkor Márti és Miki, vissza kellene menjetek Teheránba, hogy megegyezzünk ezekkel a… szóval a médiaügynökséggel.
– Úgy tűnik nincs más lehetőségünk.

A shirazi kis belső kert a HVK csapatával és tapintható feszültséggel volt tele. Ebbe a tumultusba lépett be Amír, a sofőrünk. Végignézett a jelenlévőkön, de egyelőre bölcsen hallgatott kifejezéstelen arcával. A következő két napot terveztük. Mikor és hogyan juthat ki Márti és Miki a repülőtérre? Mikor van a leghamarabb repülőgép? A többiek hogyan hasznosíthatják a kényszerpihenővel rájuk szakadt időt? Már épp körvonalazódtak a részletek, mikor Dani odafordult Amírhoz és nagy levegőt vett mondandójához.

– Sajnos van egy kis változás a menetrendben…
– Tudom, ketten közületek visszatérnek most Teheránba.
– Hogy hogyan?!...
– Az előbb megint hívott a „rejtett szám”.

Ez volt az a pillanat, amikor azt éreztük, hogy elvesztettük a kontrollt iráni tartózkodásunk felett. Vissza kellett vennünk az irányítást, mert Iránban a hatósági gépezet túl jól és átláthatatlanul működik. A sofőrünk előbb tudta meg a feladatát egy ismeretlen telefonszám mögé rejtőzött hangtól, mint tőlünk. Ez volt az a pillanat, amikor

megértettük, mit is jelent egy diktatórikus rendszerben élni.

Amikor csupán annyi döntési szabadságod van, amennyit éppen a hatóságok megengednek. Tehát zéró. 

Miki és Márti így visszaindult Shirázból, hogy az önkényesen megállapított további engedélyeket is beszerezzük Teheránban. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Irán emberi arca is ekkor mosolygott ránk leginkább. Szállásadónk egész este a lelkünket ápolta és segített megmenteni azt a pár napot, amit kénytelenek voltunk nála tölteni – például felhívta a titkosszolgálatokat, hogy védelmet kérjen ránk 100 kilométeres körzetben. De az emberség Mártiékkal is szembejött Teheránban, igaz, néha faltörő kosként. Éjfél után a piacon, ahol a fiatalság verődik össze, hogy kiszakadjon az állandó kontroll alól, önfeledten nevetgélnek. A lányokat sem zavarja, ha lecsúszott a fejükről a hidzsáb. Nem, hogy nem zavarta őket, de néhányan büszkén mutatták kendőzetlen fejüket. Ez a legjellemzőbb, de nem az egyetlen ellenállási forma, amit tapasztaltunk utunk során. 

Nincsen tánc.

A nyilvános és csoportos tánc szigorúan tiltott dolog Iránban. A késő esti forgatag azonban jellemző Teherán utcáira és ebben a forgatagban botlottunk bele utcazenészek sűrűjébe.

Az úton végighaladó nők sétának álcázták tánclépéseiket.

Arcukon tükröződött az önfeledtség, ahogy Michael Jacksonként lépkedhetnek titokban. Kérdőn néztünk vezetőnkre, aki először egy mosollyal nyugtázta értetlenségünket. „Ez is az ellenállás egy újabb formája.” Kezdte el kifejteni. Azt is megtudtuk tőle, hogy ugyan nagyon népszerű a szembenállás a jelenlegi rezsimmel, de sokan vannak, akik rossz szemmel nézik a „nyugatiasodni akarást”. Irtóznak a változás szelétől és a jól megszokott „régi” Iránt akarják. Ennek ékes példája volt, amikor egyik autóutunk során a taxisofőr ingerülten hátra vakkantott valamit perzsául: „Az én autómban viselni a fejkendő!” – fordította le Barbi, aki Teheránban tanul.

Az igények, a kultúra, a tradíció, valamint a kényszer között lavírozva próbálja egy új generáció megtalálni önmagát. Valahogy úgy, mintha kamaszkorba léptek volna és minél több eszközzel akarnák megmutatni, hogy nekik másra van szükségük, mint a felmenőiknek. Irán egy roppant bonyolult és érdekes ország, ahol tisztaság van és rend. Most a rezsim résnyire nyitotta kapuit, de hamarosan be is zárhatja, aki csak teheti, még most látogasson el. 

Iráni útinaplóink itt és itt olvashatók.

A magyar külügyről.

Távol az otthontól, távol Európától, ha baj van, csak magunkra számíthatunk: hangmérnök Mikire, operatőr Gáborra, Mártára és Danira. Van úgy néha, hogy ez sem elég. Időnként úgy alakul, hogy se furfang, se érv nem segít már rajtunk. Ha a keleti politikai hatalmak fenyegetnek és dühösen rázzák az öklüket,

már csak egy védelmi vonalunk marad. A magyar külügy.

Nem vagyunk nagy ország, de szerencsére vannak dolgok, amihez nem is kell, hogy nagyok legyünk. Egy-egy rátermett diplomata, aki felemeli a kezét, amikor más már nem tenné, nem a mennyiség függvénye, ahogy az sem, hogy kinek mi a fontos. Afrikában és Ázsiában is azt tapasztaltuk, hogy a magyar külügynek fontos, hogy segítsen. Figyelnek az emberre!

Reméljük sok-sok Patrícia, Zsolt, Zoltán, István, János fogja még védeni a magyart messze Európától. Sajnáljuk, hogy név szerint nem írhatunk hálát nekik, de a lényeg, hogy köszönjük! Köszönjük, hogy végül hostelekben és nem börtöncellákban éjszakáztunk. 

Türkmenisztán

A Pokol Kapuja, vagy ahogy a helyiek hívják, a „Karakum Ragyogása” Türkmenisztán egy igazi „fénypontja”.A Karakum-sivatag kellős közepén található izzó lyuk igazából a szovjet mérnökök csodája. A ’60-as években akkora gázmezőt találtak a környéken, hogy az akkori eszközökkel megszelídíteni sem tudták. Nem volt ritka a felszíni szivárgás sem. A Pokol Kapuja is ennek köszönheti születését. Az egyik szovjet tudós ugyanis jobb ötlet híján berobbantotta a focilabdányi gödröt, mivel kitermelni még nem akarták a földgázt. Leültek páran a gödörrel szomszédos dombra, meggyújtottak egy autóabroncsot és begurították a gödörbe. A cél az volt, hogy a robbanás elégesse a gázkamra tartalmát, de ez nem sikerült. A gödör azóta is ég, csak épp már nem fél méter átmérőjű, hanem hetven méterre szélesedett ki, és közel harminc méterre mélyült. A sors iróniája, hogy ezt a történetet egy osztrákokat vezető helyi sofőrtől hallottuk azon a dombon, ahol a szovjetek is ültek ’71-ben.   

Türkmenisztánt tartják Észak-Korea után a második legelzártabb országnak a világon.

Ennek következtében nem hogy drónozni, de forgatni se engedik be a nyugati stábokat az országba. Nekünk szerencsénk volt és az ország vendégei lehettünk pár napra, de az már egy más kérdés, hogy kizárólag csak szigorú felügyelet alatt. 

Türkmenisztáni útinaplónk.

Üzbegisztán

Üzbegisztánra rányomta bélyegét egy Türkmenisztánból hozott bakancslistás ételmérgezés. Hiszen mindig is tudni akartuk milyen az, ha az üzbég-türkmén határon, jobb híján egy nádast kell keresni a gépfegyveres katonák árnyékában…

Mire a teljes csapat felépült és megmenekült a kiszáradástól, már bőven Vámbéry Ármin nyomdokaiban lépkedtünk, aki nem tévedett, amikor a vidékről szuperlatívuszokban beszélt. Khívától Buharán át Szamarkandig

egy 15. századi időutazáson vettünk részt, némi szovjet beütéssel.

Az ékszerdoboznak is minősíthető városkák falai közt találkoztunk utunk során először nyugati turistákkal és csapott meg minket újra a nyugati civilizáció szele. Lassan emésztettük csak meg, hogy ez bizony mind az oroszoknak köszönhető.

– Kétféle muszlim világ van. Ahol voltak szovjetek, és ahol nem voltak.

– Nem értem.

– A szovjeteknél a vallás alapú őrjöngést megszüntették és szekularizálták az országot. Ezt, gondolom, éreztétek már a határon.

– Nem Iránból jöttetek?

– Tehát a különbség például, hogy lehet alkoholt inni…?

– Is. De a lényeg, hogy a volt szovjet tagállamokban nem kell, hogy vallásos legyél. Iránban, Afganisztánban és Pakisztánban ezt nem teheted meg. Ott még az ateista is időnként templomba kell, hogy járjon, hogy fenntartsa a látszatot.  

Üzbegisztáni útinaplónk.

Afganisztán

Vagy 41 fokban húztuk át a bőröndöket a híres Barátság-hídon az Amu-darja folyó felett, miközben a katonák kísértetként néztek ránk a páncélozott lőállásaikból.

Nem nagyon járnak Afganisztánban turisták, de ha mégis, minimum Apache-helikopterekkel.

Az afgán határőr fel is nevetett, amikor látta, hogy közeledünk a bőröndjeinkkel, bár hamar arcára fagyott a mosoly az újságírói vízumok láttán.

Nagy szerencsénkre nagyon gyorsan mozgunk, így hacsak nem valami konfliktus közepébe sétálunk bele, akkor nincs ideje a „rossz embereknek” elkapni minket. Ez most is így volt. Márti jedierejét bevetve megbízható embereken keresztül transzportot intézett nekünk a határ és Masari Sharif közt húzódó 85 kilométeres útra. 

Megbízható emberek.

Forgatásaink során – kopogjuk le gyorsan – mindig szerencsénk volt. Senki se akart terroristáknak, emberrablóknak vagy táliboknak átadni, pedig az ördög sohasem alszik. Főleg, ha olyan helyeken lopakodunk, ahol fegyveres harcok dúlnak éppen.

– Már mondani akartam, hogy jó nagy hülyék vagytok, hogy arra jöttetek.

– Merre kellett volna?

– Tudjátok miért nincs most itt az ezredes és miért én adtam az interjút? Mert éppen arrafelé védi az utat a táliboktól.

– Megúsztuk. Másképp amúgy sem tudtunk volna eljutni a NATO-bázisra földi úton.

– Remélem, Kabulba repülővel mentek!

Tény, hogy a HVK egyik főszabályát meg kellett szegjük ezúttal. Földi úton nagyjából 50-50% esélyünk lett volna épségben eljutni Kabulba Mazar-i Sharifból, nem beszélve arról, hogy időben is veszteség a világ egyik legveszélyesebb útján napokig tekeregni. Ennek köszönhetően eggyel több napot tudtunk eltölteni magyar katonáinkkal a Camp Marmal NATO-bázison. Az idézett interjút is így készíthettük el az afgán hadsereg egyik alezredesével. Grúz felderítők páncélozott konvojába is beültünk, hogy a magyar tanácsadókkal együtt elérjünk az afgán hadsereg főhadiszállásához. Azt viszont csak a műsorból tudhatjátok meg, hogy a bázison rögtönzött Teqball meccsen Pálinkás alezredes úrnak sikerült-e megvernie Danit. 

Afganisztáni útinaplónk.

Tádzsikisztán 

Hiába a térség egyik legnyugisabb országa, az egyik legunalmasabb is egyben. Ennek ellenére Kabulból Dusanbéba megérkezni nagyon király érzés volt. Újra biztonságban lehettünk. Sose felejtjük el, amikor az egyik dusanbei kocsmában ünnepeltük az afgán rész végét és valamelyikünk felolvasta a hírt:

robbantás történt ott, ahol két napja forgattunk. 

Tádzsikisztánban valóban nagyon kedves emberek laknak, ezt lépten-nyomon tapasztaltuk. Annak ellenére, hogy nem is olyan régen még véres polgárháború folyt annak eldöntésére, hogy az ország melyik utat válassza: megmaradjon a szovjetizáció útján szekularizált országnak, vagy a szomszédos Afganisztán iszlám példáját kövesse. Az előbbit választották, szerencsére. Ha valaki gondol egy nagyot és be szeretné barangolni a Pamír-hegységet, ahogy annak idején Stein Aurél is tette, úgy ezt Tádzsikisztánban biztonságban megteheti. Csak nézze meg előtte az 5. részünket, nehogy csalódás érje. Bár a Pamír Pakisztántól Kirgizisztánig húzódik, a tádzsik rész gyakorlatilag egy hegyi sivatag, bömbölő patakokkal és jakokkal.

Tádzsikisztáni útinaplónk.

Kirgizisztán 

Zöld! Ez az első dolog, ami eszünkbe jut Kirgizisztánról, még akkor is, ha csak pár napot töltöttünk ebben a csodálatos országban. És persze a jurták.

Nem volt életünk legokosabb döntése a második gyomormérgezős hullám végét jurtákban csillapítani,

de hát egyszer élünk. Ha van ország, ahová szívesen visszatérnénk, az bizonyára Kirgizisztán.

Kirgizisztáni útinaplónk.

Kína – Ujgurisztán 

Főleg Stein Aurél miatt kanyarodtunk Afganisztánból északra és vágtunk át a Pamíron heteken át. Azt gondoltuk, hogy az első évad tapasztalatai miatt sok meglepetés nem várhat majd ránk Kínában, de tévedtünk. Méghozzá mekkorát.

Kína olyan, mint a gimiben az a srác, aki mindenképpen a szép arcát akarja megmutatni

csak azért, hogy becsajozzon, de igazából mindenki tudja róla, hogy nagyon rossz arc. Bár a gimis srác mentségére szóljon, ő nem rombolta le a tibeti buddhista kolostorokat és nem akarja Ceausescut megszégyenítő módon eltüntetni a nemzeti kisebbségeket. 

Ujgurok

Stein naplójában a leírásaiban alig tesz említést az ujgurokról, akik csak a magyarokat tartják rokonuknak, mint a hunok leszármazottait. Hszincsiangban alig láttunk az első évadból ismerős Kínából valamit. Az emberek sokkal feszültebbek és barátságtalanabbak. Látszik, hogy ritka errefelé a turista, és

akik mégis bejutnak, azokat rendre megfigyelik, kordában tartják.

Nem jó érzés így Kashgarban Stein Aurél brit konzulátusát megkeresni vagy interjút készíteni az utca emberével, mert aki nem fél, az valószínűleg jelent is a hatóságoknak. Ez a Kína nem a modernizációról, a panda macikról és a rizsföldekről szól. Ez valami teljesen más, mint amit korábban el tudtunk volna képzelni. 

Hogy a jót is meglássuk, erőt kellett venni magunkon, de végülis volt annyi vodka, hogy sikerült. Ha azt vesszük, hogy a világon minden 3. ember kínai, akkor mégis csak nagy dolog az a sokszínűség, ami még most is tetten érhető Nyugat-Kínában. Nem csak a muszlim ujgurok miatt, hanem a Selyemút hatása is érezhető. Itt találkozik a kétfajta Kelet. 

Mi is elcsodálkoztunk, hogy Ujgurisztánban az etnikai sokszínűség mennyire lehengerlő. Vöröses hajú, európai kinézetű emberektől – nem, nem svéd turisták – egészen a han kínaiig találkozni lehet errefelé mindenkivel. Ürümcsibe érve már mérséklődik a kép. Ujgurisztán fővárosa egy modern metropolisszá lett az évek alatt, ahol az erőltetett kínai behatás rögtön szemet szúr – és persze az államhatalom is. Megérkeztünk a B..kingon foglalt szállásunkhoz, amikor is kiderült, hogy ott nem maradhatunk, hiába fizettük ki a szállást és igazolták azt vissza. Dani és Márti egy darabig csak értetlenül állt, mielőtt sikerült megszólalniuk.

– Itt nem maradhatunk.
– Miért?
– Nem vagyunk kínaiak.
– Na necsi. Erre maguktól jöttek rá?
– Ez nem vicc. Városonként egy, maximum két hotel van, ahol megszállhatnak a „nem kínaiak”. 

Arra a kérdésre, hogy akkor miért igazolták vissza a foglalásunkat, vagy miért nem jelezték ezt nekünk az adataink alapján, nem kaptunk választ. Pontosabban semmilyen választ sem kaptunk, mert még ránk se néztek. Igen erőteljesen kellett üvölteni és az asztalra csapni, mire megijedtek annyira, hogy rendezni kívánták ők is ezt a kis félreértést. Pár hétre rá a pénzünket is visszakaptuk. Bár akkor sokkal jobban nyomasztott minket, hogy Ürümcsiben a nekünk kijelölt szállodák mind 5 csillagosak voltak.

Kis híja volt, hogy nem ültünk le az utcára zenélgetni pénzgyűjtés céljából…

Kínai útinaplónk.

Pakisztán

Ja, mégsem.

Sikerült Iszlámábádnak a hazatértünk idejére megadni a vízumot. Innen is csókoltatunk mindenkit! ☺

India

Indiáról oldalakat lehetne teleírni 3-as betűmérettel arról, hogy milyen különleges, szép, jóga, elefántok, satöbbi. Ehelyett leírjuk, hogy nézett ki az utolsó napunk Indiában.

(Szpojlerveszély, a mezítlábas hippik ne olvassák el)

Az utolsó nap reggele virradt ránk. Egy utolsó sóhaj, hogy még egyszer el kell hagynunk a menedéket adó szállásunkat. Rövid tervezgetés után útnak indultunk, hogy begyűjtsük a napok óta mosodában pihenő szennyesünket. Az Uber begurult a ház elé és ezzel kezdetét is vette egy átlagos indiai nap Újdelhiben.

I.  állomás - Az autó

Ha Újdelhiben van az ember, a távolságokat sokkal hosszabbnak érzi, az időt pedig lassabb folyásúnak, hiába volt a mosoda alig 1 kilométerre.

Ennek lehet némi köze a Mad Maxhez, amit a város közlekedésnek hív.

Úton-útfélen, járdán, bejárati ajtóban életedre törnek a különböző járművek. A folyamatos dudaszók egy dEUS-számra emlékeztetnek, amíg az agyunk ki nem kapcsol, mert a sípolástól immunissá válunk egy idő után. Az állandó értetlenkedés, az erőszakosan nyomuló, kéregető gyerekek, a minden sarkon acsarkodó kóbor állatok, a folyamatos ürülékszag és mocsok viszont már nehezebben feldolgozható. Nem vagyunk finnyás félék, egyébként a 3. évadot New Yorkba szerveztük volna, de az tény, hogy India az új Afrika. No, de még csak az autóban vagyunk:

– Mehetünk.
– Hova?
– Hogy-hogy hova? Tudja a címet. Uberen keresztül meg kell adni! 
– Nem tudom. Hova menjünk?
– De tudja, hiszen ott van a telefon kijelzőjén.
– Egy pillanat…„No problem Sir…”

És ezzel el is indultunk…

II. állomás – A mosoda

Keskeny lépcső vezetett az omladozó falú épület alagsorába, amit

láthatólag megviselt a 90% fölötti állandó pára és a 30-35 fok.

A járdának keresztelt szennyvizes árkon átkelve könnyedén lejuthat az ember a belül már jobb színben tündöklő kis létesítménybe. A meglepődött arckifejezésből sejtettük, hogy ez sem lesz egyszerű. A pult mögött ücsörgő mosodavezető – mint utóbb kiderült – azt próbálta megértetni velünk, hogy az elmúlt két nap alatt nem sikerült rendbe tenni a cuccainkat. Csalódottságunkban távozásra adtuk fejünket, mire hirtelen utunkat állta és valamit nagyon lelkesen próbált elmondani, amúgy angolul. Kérdőn egymásra néztünk.

Mi azért, mert ebben a pillanatban fedeztük fel, hogy a mosodavezető végig angolul beszélt, ő pedig hátraszaladt és egy rejtett zugból vigaszdíjként előszedett két kivasalt inget és elégedett mosollyal, de továbbra is kérdőn nyújtotta át. „It’s ready Sir!” Szokták mondani, hogy a jó munkához idő kell, így még egy délutánt adtunk a boltnak. Az igazsághoz amúgy hozzá tartozik, hogy kábé 2 kiló ruháért 3 dollár körül fizettünk, míg ugyanennyi ruha Kínában majdnem 30 dolcsi volt.

III. állomás – A kávézó

– Két kávét szeretnénk és kártyával fizetünk.
– 400 rupee.
– Bocsánat, még azt a szendvicset is kérnénk.
– Az nem fog menni…
– ???
– Nincs benne a rendszerben, szóval csak készpénzzel tudtok fizetni. 
– Akkor a két kávét azért kifizetnénk kártyával, a szendvicset pedig külön.
– De hát nincs benne a rendszerben…
– Értettük, de… Jó… akkor csak két kávét szeretnénk (hosszú párás sóhaj).

Úgy néztünk egymásra, mintha tört számokat kellett volna összeadnunk azért a szendvicsért. Az egyik bejárathoz közeli asztalnál ültünk le lányos zavarunkban, miközben konstatáltuk, hogy sokkal melegebb és büdösebb van, amióta bejöttünk – és persze hangosabb is, de az itt alapállapot. Az ajtó tárva-nyitva! Néhány helyi arc üldögélt a kávézó előtti lépcsőn a kiáramló légkondicionált levegőt élvezve. „Na, ezt már nem!”

Az Európában készült puhány kis lelkünknek ez már sok volt.

Nem arról volt szó, hogy élvezni szeretnénk valamiféle kis szeletet a nyugati kényelemből, de már meglehetősen türelmünk végét jártuk az ilyen és efféle irracionális elhajlások végett –, hogy lefordítsuk idegen szavakra azt, amit Miki írt először.  

– Csukd be az ajtót haver, vagy üljetek be! Légy szíves!
 
Nem érkezett válasz, csak egy zord tekintet, ezért megmutattuk hogyan is kell becsukni egy ajtót. Még le sem ültünk, amikor az ajtó újra kinyílt. Ezt már egy hevesebb vita követte, amiben körvonalazható angol szavak is elhangoztak. Végeredményben mindenkivel sikerült megértetnünk, hogy a légkondit miért a kávézóba és nem az utcafrontra szerelték. Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy nem próbált meg az az ajtó újra kinyílni, de operatőrünk úgy nézett, mint egy dühös Cane Corso, így a kávét már nyugodtan ihattuk meg. 

IV. állomás – A hazaút
Röviden: #majdnemelütöttek #azebrán #dudaszó #megsüketültünk #kóborkutyák #kosz #tumultus #80fok #pára #nemlakunkelégközel #ajtózárva #navégreitthon

(Spojler veszély vége)

Indiai útinaplóinkat itt, itt és itt olvashatják.


Vége

Afrikát nem nagyon tudtuk országokra lebontani. Dél-Afrika és Namíbia kivételével mindegyik hasonlított egymásra, Ázsiában erről szó sincs. Minden ország és kultúra más. Ha nem is változik annyit folyóvidékenként, mint Európában, de az tény, hogy Belső-Ázsia az egyik legizgalmasabb hely, ahol eddig jártunk. Indiát is nyugodtan ehhez a társasághoz sorolhatjuk, mind kulturálisan, mind történelmileg – még akkor is, ha 1947 óta a muszlim behatás kevésbé jelentős. Sok ország meglepően hasonlít az európai kultúrkörhöz (pl. Irán, Üzbegisztán), de olyan is van, ami annak szöges ellentéte, pl. India, vagy Afganisztán.

Sokat elmond egy társadalomról, hogy mennyire szabálykövető, mennyire fontos számára a higiénia, a másik ember. Indiában talán ez a három dolog az, ami még a tavalyi afrikai tapasztalatainkat is jócskán felülmúlta. Ugyan van bája a több millió tehénnel, kutyával, és majommal való együttélésnek, csak akkor ne lenne egy dudaszó az ország, amiben el akarnak ütni folyamatosan a zebrán. 

Minden viszontagság ellenére találtunk magyarokat, akik évek óta ezekben az országokban, új hazájukban élnek. Mivel szerencsére a műsorban nem vagyunk ennyire elfogultak és sokkal inkább a magyar vonatkozású értékekre, kultúrára, emberekre fókuszálunk, a mindennapi harcainkról szóló beszámolók ezzel a végéhez érkeztek.  

Térkép

Október 23-án készülünk egy kis meglepetéssel. Egy éve dolgozunk rajta, katt majd a www.hungarikumokkal.com-ra. 

Összesen 19 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés