Mi magunk

2019. szeptember 14. 8:13

Békés Márton
Mandiner
A liberalizmus ma a globalizációhoz, a baloldal az internacionalizmushoz gravitál; a konzervativizmus viszont továbbra is a helyi, az egyszeri és a hagyományos őrzője-továbbfejlesztője, melyeket leginkább a nemzeti partikularitásban talál meg. A nemzeti konzervativizmus az egyetlen, amely a kialakulóban lévő új világ magyarázatát képes adni. Ez a misszió olyan intellektuális feladattal ruházza fel, hogy az új jobboldal szövetségeseként reneszánszát élheti.

„Mi vagyunk azok, akikre vártunk.” (Hopi indián mondás)

 

A világ magyarázatra vár, és azokra, akik új mesébe kezdenek róla. Soha nem hallottba, hitelesbe, érvényesbe, kemény hangúba és olyanba, amibe bele lehet kapaszkodni.

A 21. század elejének új viszonyai új filozófiát, új államszervezési megoldást és hozzá illő társadalomképet követelnek meg. Titáni pillanat ez a mostani: aki el tudja mesélni az új világot, az egyszersmind uralma alá is hajthatja. A hazai jobboldali, nemzeti konzervativizmusnak – és senki másnak – mindennél jobb esélyei vannak arra, hogy megtegye ezt.

Most múlik

Mindennél jellemzőbb, hogy korunk csak „utó”-tagokkal és inverz kifejezésekkel tudja kifejezni magát, önkéntelenül beismerve, hogy

a lebomló régi és a még nem született új kapujában várakozunk.

Korunk a poszt-posztmodern, amelyben a felbomlás az, ami bomlik. Az ezredkezdet post-truth mitológiája valójában a posztliberalizmus és a hidegháború utáni posztbipoláris korszak éppen elmúlóban lévő világát próbálja értelemmel megtölteni – mindezidáig hiába.

Az elmúlt másfél évtizedben a háború egyértelműsége is megszűnt: hibrid háborúról, aszimmetrikus konfliktusokról, nem konvencionális, indirekt hadviselésről, non lethal weapon-fejlesztésekről, irreguláris szereplőkről, indirekt beavatkozásokról és nemkatonai hadműveletekről hallunk. A poszt-marxizmus egyenesen nem is leplezi, hogy a 19. század második felére vonatkozó Nagy Elmélet posztmodern szétbontása után megmaradó forgácsokat illesztgeti össze a 21. század elején. „Korunk uralkodó eszméinek” nagy része az ún. posztinternet művészethez hasonló patchwork-ideológia. Újrahasznosított melléktermék, intellektuális hulladék, kultúrspam.

Körülöttünk szerteszét

elavult régi és hamisan csengő új magyarázatok romjai borítják a mezőt,

térdig járunk azon narratívák szilánkjaiban, amelyek az egyéni szabadságról, a kognitív kapitalizmus legújabb változatának materialista üdvösségharcáról, a – kétségtelen – klimatikus változások keltette apokalipszis-várásról és a bornírt technológia-imádatról szólnak – van, amikor egyszerre. A kereskedelmi reklámok önmagunk szégyentelen értékesítését, napjaink „zöld” flagellánsai a rossz lelkiismeret alól megváltó világkatasztrófát, a technofilek és másság-aktivisták szövetsége pedig az ember biológiai dekonstrukcióját hirdetik.

A hétköznapi vloggerek és rövid szavatosságú influencerek magyarázatai nem sokkal maradnak alatta a bárgyún felületes szekuláris világmegváltó kóklerekéinek, mint amilyen Jordan Peterson és Yuval Harari is. Az instacelebek, youtuberek, TED-speakererek és e sztárfilozófusok közötti különbség csupán annyi, hogy előbbiek mindössze a woke-kapitalizmus ostobenkó, akaratlan propagandistái (s ennyiben őszintébbek), utóbbiak viszont igyekeznek saját szellemi szuterénjükbe bezárni azokat a világítótorony-eszméket, amelyek kijelölik a holnap irányát.

Úgy tűnik, hogy

az emberi közösségszervezés legrégebbi rétegeibe kell lefúrnunk

ahhoz, hogy tiszta vizet hozzunk a felszínre. Hasonló helyzetben, a Német Császárság történelmi hajótörésekor írta a következőket Arthur Moeller van den Bruck 1923-ban: „A konzervatív ember azt a helyet keresi, ahol megvetheti a lábát és ahonnét új kezdetet indíthat. A konzervatív tehát szükségképpen egyszerre megőrző és lázadó. Azt a kérdést veti ugyanis fel, hogy mi az, ami megőrzésre méltó? Egy olyan konzervativizmus, amelyik elég nagyravágyó ahhoz, hogy ne a ritkaságok kamrája, hanem műhely legyen, elsősorban új alapot akar vetni.” A legújabb problémák megoldásakor legjobb, ha a kipróbált és bevált fegyvereket használjuk, bizonyságot szerezve rá, hogy „hagyomány és forradalom nem ellenségek, hanem egy olló két szára” (Németh László).

Új alap a következőkből épülhet: hit az emberfölöttiben, erős állam, integráló nemzeti közösség, áldozathozatal, hősiesség, felelősségvállalás, hagyományelvűség. Hitszomjas, közösségkereső, technológia-csömörlött várakozásban töltjük napjainkat.

*

Fordul a szél

Átmeneti korunk alapvonalairól mindent tudunk:

egyszerre három korszak zárul le napjainkban.

Röviden: a válság a hosszú ideig uralkodó liberalizmus krízise, még rövidebben: vége a történelem végének.

1) Lejárt az a száz éves ciklus, ami az I. világháború utáni berendezkedésnek adott történelmi keretet – az 1918-ban felsejlő új világrend, amelyet az 1919–23 közötti Párizs környéki békék alapoztak és az 1922-es washingtoni szerződés erősített meg, drámaian átalakul. 2019 nagyban hasonlít az 1815-ös bécsi kongresszus utáni világhelyzetre, amelyet versengő nagyhatalmak határoztak meg, de immár békét biztosító Szent Szövetség és nagyformátumú Metternichek, Talleyrandok nélkül.

2) Vége szakadt a neoliberális kurzus magabiztosságának, amely egyszerre jelentette a piaci fundamentalizmust és az államtalanítás gyakorlatát. A „washingtoni konszenzus” neoliberális hegemóniája a szemünk előtt repedezik, amikor privatizáció helyett az állam gazdasági szerepének visszatérését és protekcionizmust, szabadkereskedelem helyett védővámokat és gazdasági háborúskodást látunk. Mindez abba a világfolyamatba illeszkedik, amelyet a globalizáció megtorpanása, szerkezetének megroppanása és számos deglobalizációs jelenség kísér, aminek a nemzetközi szervezetekkel és egyezményekkel kapcsolatos szkepticizmus csak az egyik vonása.

3) Idehaza az 1990 és 2010 közötti posztkommunista korszak végét regisztrálhatjuk, amelynek bár gazdasági-politikai hegemóniája megszűnt, a szervesen hozzátartozó szívós liberális kulturális hegemónia viszont még fennáll. Ebben a(z inkább) kedvező nemzetközi környezetben releváns a kérdés, hogy Magyarországon korszak lesz-e a rendszerből?

A spekulatív hitelpiacokról kiinduló 2008-as gazdasági válságtól a 2016-ban bekövetkező két nemzetközi jelentőségű fordulatig, amelyet a Brexit megszavazása és Donald Trump megválasztása okozott, megfordult a szél. Az elmúlt években, részben a 2015-ös migrációs válság hatására, az európai új jobboldali, szuverenitás-párti, föderáció- és bevándorlás-ellenes, vagyis nemzeti antiglobalizációs erők (amiket többnyire populistának, illiberálisnak és szuverenistának neveznek) részsikereket értek el. Az Európai Parlamentben a jobboldali populista pártoké a mandátumok ötöde, az összes populista párté pedig a helyek közel harmada.

A legjelentősebb közéjük sorolt pártok közül a Fidesz a szavazatok 53 százalékát kapta, a Jog és Igazságosságra (PiS) a lengyelek 43 százaléka szavazott, a Brexit-pártra a britek harmada, a Ligára az olaszok 34 százaléka, Marine Le Pen 23 százalékot szerezve egy százalékkal megelőzte Macron pártját. Ugyanakkor

a Brexit végrehajtását az elit folyamatosan akadályozza,

Salvini egyelőre eltaktikázta magát és korábbi koalíciós partnere összeállt a régi világot megtestesítő baloldallal, Boris Johnson parlamenti ellenpuccs áldozata, Kurz kancellár pedig visszasimult az európai mainstreambe, miután FPÖ-s alkancellárja amatőr tehetségtelenséggel kivégezte magát politikailag. A küzdelem tehát zajlik.

Mindent összevetve, a krízis a liberalizmus krízise és nem a demokráciáé, a globalizáció egyetlen hatékony gátja pedig a nemzetállamok határaival esik egybe. A kritikai oldalt ismerjük: most már nem elsősorban az a kérdés, hogy mi ellen védekezünk, hanem az, hogy mi az, aminek a védelmére kelünk, mit őrzünk meg és mit fejlesztünk tovább. A minden transzcendens, szociális és morális kötelemtől megszabadított egyénre alapozó individuális liberalizmus és az ennek egyetemesítését végző globalizáció értékeivel ellentétes fordulat szükséges: szkepszis helyett hit, egyén helyett közösség, globalizáció helyett nemzetállam, hitel helyett munka, magány helyett család. Ez a változás keresi a nevét.

Szellemi autarkia

Míg a konzervativizmus mind közül a leginkább nemzethez kötött politikai eszme, addig a liberalizmus és a szocializmus (vagy általában a baloldali eszmék) filozófiájuknál fogva sokkal nemzetközibbek, ami minden bizonnyal abból fakad, hogy az utóbbi kettő az univerzalista-kozmopolita felvilágosodás örököse, a konzervativizmus viszont annak kritikájából ered. Éppen ezért a liberalizmus ma a globalizációhoz, a baloldal pedig, mint mindig, úgy most is az internacionalizmushoz gravitál,

a konzervativizmus viszont továbbra is a helyi, az egyszeri és a hagyományos őrzője-továbbfejlesztője,

melyeket leginkább a nemzeti partikularitásban talál meg. A konzervativizmus számára a hagyomány mindig egy adott nemzeti hagyomány, a kultúra mindig egy meghatározott nemzeti kultúra, a helyi jellegzetesség mindig valamely nemzet sajátossága. Egy konzervativizmus vagy nemzeti vagy semmilyen. Az univerzalizmus mai formájának (globalizáció, multikulturalizmus, „nyílt társadalom”) egyetlen következetes ellenzője a nemzeti konzervativizmus, amely természeténél fogva antiglobalizációs gondolat. (Szemben például a balos alterglobalizációs és iszlám ellenglobalizációs mozgalmakkal, amelyek a globalizáció mára megvalósult változatát csupán a saját verziójukkal váltanák fel.)

Alkatából következik, hogy a konzervatív gondolkodás megújulásának útja nem lehet más, mint a szellemi autarkia. Az a fajta intellektuális önellátás, amely – persze a széleskörű külhoni ismeretszerzéssel, az óvatos adaptációval és a folyamatos hozzátanulással kiegészítve – a hazai problémákra adandó válaszokat saját hagyományok, belföldi tapasztalatok és itthoni fejlesztések alapján dolgozza ki. Ezzel kapcsolatban nem lehet mást mondani, mint amit Tőkéczki László már 1996-ban leírt: „a konzervatív magyar múlt gazdag örökséget kínál a mai magyar politikai megújuláshoz. Nem szükséges tehát a kétségbeesett szellemi importtevékenység. Tanulni persze mindenkitől lehet és kell, de egyetlen mai nyugati modell sem a mi feltételeink között született, míg egykori elődeink nagy részben a mi gondjainkkal is küszködtek”. 

Kétszáz éves hazai konzervatív hagyományunk van,

nem szükséges azonnal Burke, pláne nem Hayek után kapkodni.

Ez a program ma is követendő, eredményét pedig semmi sem illusztrálja jobban, mint amikor a 2018-as magyar V4-elnökség konferenciáján a Trumpot győzelemhez segítő Steve Bannon kijelentette: „Orban was Trump before Trump”. Jó ideje van mit tanulni – tőlünk.

Grób László, az Attraktor kiadó vezetőjének csak helyeselhető szavai szerint (Az igazi „konzerv”. Kommentár, 2019/3) „tudomásul kell venni a tényt, hogy a balliberálisoktól belátható időn belül nem érdemes és nem is lehet hasznosítható szellemi muníciót várni”, azaz az intellektuális munka mellett a szükséges viták lefolytatása is a konzervatív oldalra hárul. Ehhez tudomásul kell venni, hogy egyfelől „nem lehet független a magyar értelmiségi”, másfelől érdemleges törésvonal már nem a szellemileg leszerepelt liberális értelmiség és a konzervatívok között húzódik, hanem azok között, akik kollaborálnak a liberális hegemóniával és akik lebontani igyekeznek. A „konzervatív tudat dekolonizációja” (Czopf Áron) számára Grób használati utasítást is ad, mondván: 1) abba kell hagyni a nagy auktorok árnyékában való bujkálást és saját – lehetőleg merész, egyedi és magyar – gondolatokkal kilépni a fényre, 2) fel kell adni az „igazikonzervativizmus” ideálképének kergetését, a folytonos öndefiniálást s vele együtt a liberális kánonnak való kényszeres megfelelést, 3) végül – és egyúttal mindezekből következően – „merni kell új, önálló, saját gondolatokat elővezetni”. Azaz röviden:

fel kell nőni a konzervatív gondolkodás nagykorúságáig.

Az előbbiekből következő gyakorlati kérdésekkel kapcsolatban Veszprémy Lászlónak igaza van, amikor azt írja, hogy fel kell hagyni azzal a meddő kísérlettel, melynek során „konzervatív körök megkísérelték megvásárolni baloldali értelmiségiek jóindulatát, szakmai hozzájárulását vagy korrekt viselkedését” – ez ugyanis nem csak lehetetlen, de szükségtelen is. Ehelyett saját gondolati erőre, mindenekelőtt önmagunkra támaszkodva „többet kell alkotni, többet kell írni, többet kell beszélni és többet kell képezni”, hiszen hazai konzervatív kultúrát csak magyar nemzeti konzervatívokkal lehet építeni. Mindehhez kellő türelemre, adott esetben meg- és bebocsátásra s jól megtalált vitapartnerekre is szükség van, akikkel megküzdve bebizonyosodik a „válassz magadnak hozzád méltó ellenfelet” (Nietzsche) hasznos igazsága.

Az öncélú magyar nemzetvédelem első és legfontosabb dokumentumában, a Ne bántsd a magyart – Az Török áfium ellen való orvosságban (1660) írja Zrínyi, hogy senki másban nem bízhatunk, csak magunkban, hiszen

„az mi sebünk senkinek nem fáj úgy mint minékünk, senki nem érzi nyavalyáinkat, úgy mint mi”.

Mennyire igaz ez a mai magyar jobboldalra is!

Közmondásos ténymegállapítás, hogy Magyarországon a politikai innováció előrébb jár, mint az azt támogató gondolati (ne féljünk a szótól: ideológiai) munka. Feltétlenül igaz, hogy „a konzervativizmus nem pártprogram, hanem módszer” (Bethlen István); az új gondolatok kikísérletezésének, megvitatásának és szervesítésének missziója a nemzeti konzervativizmust olyan önállósággal, intellektuális feladattal és határozottsággal ruházza fel, hogy az új jobboldal szövetségeseként reneszánszát élheti. Jó ideje nagy a felelősség rajtunk: biztosítókötél és visszapillantótükör nélkül gondolkodunk, írunk és beszélünk. Mi vagyunk azok, akikre vártunk!

Összesen 93 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Nagyszerű stílusban megírt eszmefuttatás, utoljára a rendszerváltás éveiben Tölgyessy Péter és Kis János írt ilyen remekbe szabott cikkeket. A hogyanról írok, nem a mit-ről.

Tartalmilag jóval árnyaltabb a kép, több szempontból is.

A nemzeti alapra helyezett konzervativizmus mind lokálisan, mind globálisan fából vaskarika. Szlovákia nemzetállam? A cseheknél is két államalkotó rész van Morávia és Bohémia. Külön hagyományok, eltérő gondolkodás és kultúra. Lengyelországot - ha éppen nem eltörölte - ide-oda tologatta a történelem a térképen. Ukránok, oroszok, németek a lengyelek mellett, miről beszélünk. Romániát talán itt nem kell kielemeznünk, mindenesetre a nemzeti alapra helyezett román konzervativizmus... inkább hagyjuk. Nyugaton a helyzet változatlan: Nagy Britanniánk, a baszkok és a katalánok fémjelezte Spanyolországnak és még lehetne sorolni, más sem hiányozna, mint a nemzeti alapú elválasztás, ki-ki hagyományaihoz, nézzük mi az, ami elválaszt.

Globálisan még kevésbé értelmezhető az "Egy konzervativizmus vagy nemzeti vagy semmilyen" vezérfonal. Gondoljunk az USA-ra, ahol nemzetiről nem beszélhetünk, és azt is érdemes észben tartani, hogy a spanyol ajkúak lassan többségben lesznek. Kína - nemzetállam? Értelmezhető egyáltalán a nemzet ilyen kontextusban (ujgurok, tibetiek, stb.) És az arab világ? Iraki nemzet? Libanoni nemzet? Vallási szempontból sem egységes, lásd a szunnita-siíta ellentéteket.

Magyarország nem nemzetállam. Itt él, a társadalomból kitaszítva mintegy 10% cigány honfitársunk, akiket a többség nem érez nemzettársainak. Aki ezt a 10%-ot - akik viszont a népesség reprodukciójából szerintem bőven 20% feletti részt adnak - kihagyja, tévúton jár. (Ajánlom a szerző figyelmébe ezeken az oldalakon Bencsik Gábor írásait.)

Összefoglalva azt látom, hogy a nemzeti konzervativizmus mint alapvetés globálisan értelmezhetetlen, lokálisan öngyilkosság, hazán belül az a kiinduló helyzet félre értelmezése.

Amit nem érint a szerző, pedig nehezen kihagyható: a kereszténység. A római katolikus vallás bizony globális. És maga a keresztény hit is az. Valamilyen módon ezt azért ideologice kezelni kellene a mai viszonyok között.

Pár gondolat a konzervatív ideológia vezető szerepéről. Magyarországon vannak támogatott, tűrt és tiltott tevékenységek. A konzervatív ideológia támogatott, a liberalizmus tiltott. A magyarul beszélő népesség számbeli mérete miatt sem az egyik, sem a másik irányzat anyagi és szellemi önfenntartását nem képes biztosítani. Az állam az egyik oldalt pénzeli, a másikat üldözi. Ilyen keretek között a konzervatív gondolat szupremációja nem érdem, hanem szégyen.

Hogy a liberalizmus. a zöld gondolat és a szabadságjogok mennyire nem elavult dolgok, azt az európai választások eredménye is mutatja.

És még egy dolog, ami belerondít az elméletbe: a hazai rögvalóság. A "királyi család" arcátlan gazdagodása, az oligarchák féktelen mohósága, a "mindent megszerzés" görcse hatja át napjainkat. Ez az ateista hozzáállás, a nemzeti vagyon átjátszása magánkézbe maffiaalapon teljes mértékben hitelteleníti a szerző mégoly parádés eszmefuttatását is.

Lehet, hogy Bergengóciában ilyen lesz majd a nemzeti konzervatív eszme feltámasztása, de aki Magyarország jövőjére kíváncsi, inkább a balkáni államok és a dél-amerikai diktatúrák belső viszonyait tanulmányozza.

Többször világosan kifejtette: nincsenek értékei, csak érdekei.

Emiatt az ilyen értékalapú fejtegetések, mint Békés cikke is, kellemes hétvégi szellemi kikapcsolódást kínálnak, de a hazai viszonyokra ezeket nem lehet alkalmazni, mert itt mások az alapok.

Furcsa, hogy Békés nem veszi észre, hány generáció ment már a levesbe, akik bizonyos szellemi hátországot próbáltak teremteni, minden eredmény nélkül. Stumpf, Navracsics, Lázár, Pálinkás, stb. használta őket, amíg jónak látta, aztán kidobta a francba.

Ezzel a mandiner csapattal is pont ez lesz a helyzet. Volt már itt is pár sorcsere az elmúlt években.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés