Meg lehet venni az ellenfelek lojalitását? Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem az utóbbi hetek-hónapok néhány eseményét látva, melyek a jobboldal térfelén látható káderhiányra, és a baloldali mentalitás gátlástalanságára világítottak rá. Konkrétan több tudományos fórumon lehetett látni, hogy konzervatív körök megkísérelték megvásárolni baloldali értelmiségiek jóindulatát, szakmai hozzájárulását vagy korrekt viselkedését. A részletek felemlegetése nélkül elég annyival összefoglalnom ezen kísérletek eredményét, hogy azok teljes kudarccal végződtek.
Itt mindössze néhány rövid megjegyzést szeretnék fűzni a hasonló eseteket kiváltó okokról, a jobboldali káderpolitikáról, a baloldali gátlástalanságról és a kivonuló konzervatív értelmiség felelősségéről. Félreértések elkerülése végett tisztázom, hogy nem konkrét személyekről, hanem az általános jelenségről van szó, és nem is emberek állásának megszűnése mellett érvelek – ami embertelen volna –, hanem saját döntéseink helyes mivoltát akarom megítélni.
Az első pontom, hogy bár szinte már közhelyes a megállapítás, miszerint a politikai innováció megelőzte a szellemi innovációt a magyar jobboldalon, még mindig nincsen annyi kiváló konzervatív értelmiségi, amennyire szükség volna. Természetesen néhány folyóiratot, intézetet és főbb pozíciót be lehet tölteni ismert és kipróbált nevekkel, ám egyre többször látni, hogy
az új intézetek és egyéb tudományos felületek egyfajta posztkommunista mentőövként funkcionálnak.
A kutatói és szerzői helyeken sorra bukkannak fel a régi baloldali nevek, és az ember csak kapkodja a fejét, hogy hirtelen mennyi új állással és lehetőséggel nyomja el ez a „jobboldali diktatúra” az ellenzékieket.
Többet kell alkotni, többet kell írni, többet kell beszélni és többet kell képezni: ha ez nem történik meg, akkor nem marad más, mint a baloldaliakkal építeni a konzervatív kultúrát. Hogy utóbbi mennyire lehetséges, azzal szemben erősen szkeptikus vagyok.
A következő megállapításom egyes baloldali értelmiségiek gátlástalanságára vonatkozik. Sajnos a konzervatív oldalon máig próbálnak megfelelni azoknak a nívóknak és standardoknak, amiket a túloldalon sohasem tartottak be, amik egyszerűen csak színek, harci mázok voltak, amit a pajzsukra festettek. Lehet koslatni az ő „szakmai" szempontjaiknak való megfelelés után, de ők egyetlen percig sem gondolták komolyan e standardok betartását. Addig tartják be őket, amíg egymásnak kell falazni, de ha valódi konzervatívok és jobboldaliak keverednek velük egy légtérbe, máris köpködve és rugdosva taszítják ki őket. Ők ugyanis nem úgy tekintek ezekre a lehetőségekre, mint a megelőlegezett bizalom és békesség jeleire, hanem mint nekik alanyi jogon járó állásokra, amelyekből aztán tüzet nyithatnak a kihívóikra. Nem csak joguknak, de feladatuknak is tartják, hogy eltérítsék a konzervatív projekteket, és azokat tönkretegyék, lejárassák vagy alapító céljai ellen fordítsák. Teljességgel felesleges velük megállapodást vagy közös pontot keresni, csak hogy aztán eltérítsék a projekteket. Meglehetősen perverz mentalitás lenne a jobboldal részéről, ha csak azért vennék fel maguk közé ezeket a figurákat, hogy amikor bedöntik a közös munkát, elégedetten állapítsák meg: „Az úriember, aki tönkretette mindazt, ami ügyködtünk, a liberális szakma megbecsült tagja! Megtiszteltetés volt, hogy ő dönthette be a projektemet, bár nem vagyok teljesen biztos benne, hogy méltó voltam rá!"