Nem erőltették, és nem is nagyon biztattak ezzel kapcsolatban. Én viszont álmodozó voltam és szerettem volna nagy dolgokat csinálni, már amikor festettem vagy írtam, akkor is, aztán ez nem változott akkor sem, amikor végül filmezni kezdtem. A film valahol egyfajta keveréke az összes művészeti ágnak, egyszerre van benne történet, zene, van ritmusa. Elég hamar, nagyjából 15-16 éves koromban ért a felismerés, hogy a film érdekel a legjobban, de ezt eleinte még magamnak is nehezen vallottam be. Mindezt úgy, hogy elkezdtem a TF-re járni, ahol értelemszerűen nem nyertem sok ilyen irányú, „filmes” önbizalmat. Persze sok mást igen, de ez pont nem tartozott azok közé, szóval nem volt egyszerű. Mondanám, hogy egyszemélyes út volt, de közben nagyon sokan segítettek, a barátok és a családom is.
Lehetett már akkor is tudni, hogy lesz ebből valami?
Mostanában minden évben indul filmrendező osztály, most is nagyon durva a felvételi, tényleg nehéz bejutni – ez most olyan, mintha az osztálytársaimmal együtt magunkat fényezném, de az egyszerűen tény, hogy akkor még csak négyévente indult, és küzdelmes volt bekerülni. A felvételi első fordulóján ott volt 500 ember egy hatalmas teremben, már önmagában a látvány is nyomasztó volt, nemhogy belegondolni, hogy közülük csak nyolcat vesznek fel. Ez mindenképpen trauma volt, azoknak is, akiket nem vettek fel, vagy kiestek az utolsó rostán, de annak is, akinek sikerült. A négy-öt forduló alatt
belemásznak a gondolataidba, a lelkedbe – és ezt így is kell.
Itt nem arról van szó, hogy ki az, aki szebben képzeli el a kistotált, hanem arról, hogy mi van a fejedben, hogy hogyan viszonyulsz dolgokhoz. Ez nem tanulható, és felkészülni sem igazán lehet rá. Emlékszem, hogy mindegyik felvételimre készültem, de a Filmművészetivel úgy voltam, hogy ide mégis mit tanuljak? Elkezdhetném lapozgatni a könyveket, de minek? Ez egyszerűen nem erről szól, itt az a lényeg, hogy te milyen vagy.