A hajóroncs feltérképezése – mint már a híradásokból ismert – ultrahangos szonárral történik, a hangnyalábokkal pontos képet tudnak alkotni a víz alatti elhelyezkedésről, a 3D-s rajzok alapján kezdik megtervezni a merüléseket. A mentőhajót pókhálószerűen kivetett horgonyokkal stabilizálják a roncs fölötti vízfelszínen, majd a nehézbúvárok, vagy munkabúvárok számára egy vízalatti mólót alakítanak ki, amely platform az iszapba levert oszlopok áll.
Innen tudnak egy fémlétrán leereszkedni a búvárok a folyómederig. „A felszíni sodrás ilyen vízállásnál olyan 9-11km/h lehet, de lent, a meder alján, ez esetben 9 méter mélyen, sokkal nagyobb értékek is előfordulhatnak, akár 15-16 km/h is” – magyarázza forrásunk. Ezért
életbevágó, hogy a búvár rögzítve legyen és megfelelő nehezék legyen rajta
– ez egy 20 kg súlyú ólomcipőt, ólomnehezékeket, 15 kg-os fémsisakot jelent. A felszínnel való összeköttetést három kábel, egy tartókábel, egy kommunikációs és egy levegőkábel biztosítja.
A híd alatti folyami búvármunka pokoli feladat – és itt a súlyos jelző talán indokolt.
A mintegy 100 kilós ruházatban a folyó fenekén másznak a roncsig, a zéró látótávolság miatt a két kezükkel tapogatózva. A gyors mederközeli sodrás miatt kövek, fadarabok záporoznak a ruházatukra, miközben a hídról
az évtizedek alatt a folyóba került fémhulladékok, kövek, törmelékek között haladnak előre.
Előfordul – ahogy a Hableány lokalizálása során is –, hogy a kábelek beakadnak a kiálló tárgyakba – ilyenkor egy mentőbúvár azonnal közbelép, veszély esetén pedig késlekedés nélkül felhozza a munkabúvárt.
A Hableány tragédiája, a holttestek felszínre hozása, a hajóroncs kiemelése a legkomplexebb eset, ami a Dunán megtörténhet – mondja forrásunk, hozzátéve: az ilyen vízi szerencsétlenségek, illetve a mentési munkálatok közbeni balesetek nagyon ritkák. A sok rossz között talán ez lehet a jó.
Fotók: Földházi Árpád