Túlélheti-e a zsidóság a liberális demokráciát?

A nyugati zsidóság (a magyar része pedig kifejezetten) szereti felemlegetni, szemére hányni az embereknek a múlt többé meg nem idézhető bűneit. Sokaknak egyfajta perverz és mazochista örömforrás ez. A héten a sárga csillag, a Judenstern kötelező felhelyezését szabályozó magyar rendelet évfordulója volt. Akadtak zsidó szervezetek, amik szinte „megünnepelték” ezt a „jeles napot”.

A Szombat különkiadással tűnt fel (fekete alapon, sárga betűkkel, fenyegető, holokauszt-szigorúságú, sírkőszerű layouttal; és kinyitva azonnal látszik a címlapos anyag: „A női testben remegő holokauszt”). A „Kibic Magazin”, de más zsidó szervezetek portáljai a Charlie Hebdo (és a nagy múltú „Kretén”) nívójára elsüllyesztve magukat nagy kéjjel osztanak meg egy képet a közösségi felületeiken, amin a „kanárisárga” látható, alatta egy horribilis „Made in Hungary” felirattal. Hányingerkeltő összhatás volt, annyi biztos. Megvallom, magamtól eszembe se jutott volna, mert április ötödikét teljesen jelentéktelen dátumnak tartom. Egyetlen közeli rokonom sem született vagy hunyt el ekkor, az életemhez semmilyen szinten nem kötődik, nem kelt bennem asszociációkat, nem érzem a körülöttem lévő világot, a metróban áramló tömeget idegenebbnek a szürke hétköznapoknál, mindössze azért, mert hetvenöt éve vezették be ezt a gyalázatos rendeletet. Nem is akarom, hogy ez másként legyen. Undort vált ki belőlem, ahogy elképzeltem: ezek az emberek nagy izgalomban, tűkön ülve várták ezt a napot, hogy felmutathassák a társadalom nagy, kollektív bűneit és újból megigazuljon a saját politikai igazságuk.

Ez a megszégyenítés precedense (a kilencvenes évek gyakorlatának egyre gyengülő folyománya), aminek egyetlen célja, hogy „aki nem zsidó, de jobboldali”, az szemét lesütve járjon a baloldali és liberális enklávé, valamint a velük egy dobozba kerülő zsidóság előtt. Természetesen

kezébe a tonfát, már távolról látszódjon róla, hogy öngyűlölő kollaboráns, morális hulla, aki ki fogja venni a részét a következő pogromból. 

És miért? 

Mert tudják, hogy a régi, az európai eredetű antiszemitizmus rájuk nézve veszélytelen, anakronizmusnak, gyakorlatilag műveletlenségnek számít. Bármikor le tudják győzni és bárkit csuklóztathatnak vele. A winner pozíciónak viszont ára van, ellentételezésként magukat, legbelsőbb egzisztenciális élményeiket használják és fedik fel banzájtámadásaikban.

Saját kényszerközösségeiken belül identitásképző rituáléként, beavatások sorozataként jelenik meg az egész lágerélmény-folyam, amiben mindenki, egyetlen, ki nem mondott, de valójában nem titkolt, szó szerint „tabusított” közmegegyezés alapján éli át azt, ami lényegileg átélhetetlen, (és) megtapasztalja a mítoszt, átveszi végső örökségét. Kivétel és könyörület nélkül csukják rá mindenkire a virtuális marhavagonok és gázkamrák ajtaját, néhány percre mindenki halott lesz, mindenki elég, hamuvá válik, azaz megélik, legbelső létélményként magukévá teszik, hogy bármelyikükkel megtörténhet újból, bármikor. Ez az oka annak, hogy „nem szabad visszaengedni a fasisztákat”, ezért kell hatalmon, a hatalom közelében tartani bármi áron a baloldalt, a liberálisokat, bárkit, aki megmenti őket „ettől”, mert ez az egyetlen félelmük, ami ellen nem tudják megvédeni magukat. Az így becsapdázott ember kiszakad a társadalomból, szembekerül vele, hogy ellenőrizze azt, majd az előre legyártott politikai szabványok, az érzékenység-normatívák alapján, politikailag rendkívül agresszív-militáns módszerekkel a baloldali és liberális tömb janicsárjaként a harcok legelső vonalában találja magát. Természetesen mindezt az őt védő, organizáló, de valójában teljes személyében kihasználó politika szolgálatában.

Ennek a gyakorlatnak a következménye nem más, mint a zsidó öntudat, a zsidó szellem megszállása, megnyomorítása, a Messiás felé az idők sűrűjén áttörő jövő (a hátralévő, megmaradt idő) felélése és felszámolása. Erkölcsi és intellektuális igénytelenség és restség.

A kényszerek idővel öntudatlanná válnak, hüllőagyból kezdenek működni. A szociokulturális evolúció során énképpé formálódnak, majd az így kicsapódott, mindentől idegen új zsidó identitás természetszerűen lesz rezisztens, mert elveti, megtagadja saját szellemi-erkölcsi értékeit, a kapott kinyilatkoztatásokat, és a középpontjába, a szentélyébe az abszolút értéktelenséget, Auschwitzot állítja fel. Ez a monolit árnyékolja több mint hetven éve a zsidóság hipotalamuszát. Ez a fajta politikailag elkötelezett identitás egyetlen gyalogrohammal támadja a társadalom szögesdrótokkal és aknamezőkkel védett frontvonalait, egészen addig, míg végleg ki nem ürülnek tartalékai, fel nem őrli magát és megszűnik létezni.

Mert a politikai lövészárokharcban a „zsidó” nem érték és minőség, hanem egy újabb bevethető és feláldozható hadosztály. Ennek következményei pedig (személyes esetben) a helyrehozhatatlan személyiségtorzulások, feloldhatatlan, patológiás depresszió, másod- és harmadgenerációs poszttraumás stressz szindróma, permanens félelem, a világgal szembeni bizalom feladása, elvegyülés, Az Auschwitzról (annak iszonyatáról, a horrorról) való mindent tudás, a tradícióról, a hagyományról viszont semmit sem tudás, az öntudatlanság, a rabság. Sok zsidó többet tud a rámpákról és a kanadásokról, mint arról, hogy mikor kezdődik és mikor ér véget az Örökkévaló legszentebb napja. Mindezt a véráldozatot azért hozzák meg, hogy a baloldal kivétel nélkül megnyerje ütközeteit, hogy Wunderwaffét adjanak a politika kezébe. Ez a technika (természetesen) már csak a nagypolitika terében működik igazán,

Ellenben a valóságosan jelen lévő veszély, az iszlám és a harmadik világ magatartásformáinak európai térhódításával járó agresszív, fizikálisan is veszélyes újfajta antiszemitizmus (és az ezzel összejátszó bal- és egyre kisebb részben szélsőjobboldali anticionizmus) ellen már nem lépnek fel ekkora erővel. Nem is tehetik, mert politikai érdekütközésbe kerülnének.

Pedig az Izrael-ellenesség hétmillió zsidó életét fenyegeti közvetlenül. Inkább elhallgattatják vagy bagatellizálják, a közös nyelv beiktatásának szükségességét emelik ki az zsidóság és iszlám viszonylatában, liberális rabbik nyugati muszlim vezetőkkel barátkoznak, támogatják, ideológiai-személyi eszközökkel is erősítik a baloldal Izrael-ellenes narratíváját, kisebb áldozati-csoportok felé nagyívű (valójában nevetséges) humanista gesztusokat tesznek, és minden esetben ki is mondják, ismételgetik a liberalizmus mantráit. A velük és az egész nyugattal szemben ellenséges radikális és politikai iszlám felé így fordulnak: „Mindannyian az ábrahámita vallások hívei vagyunk, több köt össze bennünket, mint ami szétválaszt, testvérek vagyunk”. 

Valójában behódolnak és félnek.

bénultak és gyávák, ahogyan elvárják tőlük. Kiszolgálják politikai tisztjeiket, kiszolgálják azokat a politikai komisszárokat, a kis hatalommal bíró bizalmikat, akik megígérték nekik: „ha a gettó falain belül maradtok, nem lesz bántódásotok, mi majd a liberális demokráciával megvédünk titeket”. Közben ők is tudják, hogy „ezek” hazudnak, a zsidóságot nem fogják megvédeni az új fenyegetéstől. 

Azért „gettó" ez, mert ebben az állapotában a zsidóság nem tud önmaga lenni, nem tud viszonyt kialakítani értékeivel, nem tud egy nemzet, egy közösség szerves részévé válni, csak elszigetelődni, elidegenedni. A kiválasztottak ismét az életükkel fizetik meg révészeiket a pillanatnyi reményért, az utolsó pillanatig megtartott vakságért, azért, hogy „megkönnyítették az utolsó utat”. 

Kérdés:

részt vegyen a kontinens értékeinek újrafogalmazásában?

Ha évszázadokon keresztül, a bármilyen szintű ellenállást kiküszöbölve képes volt rá, képesnek kell lennie most is. Elgondolkodtató, hogy az április ötödikei kollektívbűntudat-kampányoknak mennyire elenyésző, jelentéktelen társadalmi fogadtatása volt. Ez már előrejelzi a fenyegető megérzés helyességét, hogy az „erő”, a „hatásfok”, amivel eddig a zsidóság a közélet terében jelen volt fogyatkozóban van. Tíz-tizenöt éve még publicisztikák tucatjai szóltak volna pro és kontra, érte és ellene. A holokauszt-orientált identitáshalmaz lassan kiadja utolsó tartalékait, és a zsidóság – ha ehhez köti magát a jövőben – mint önálló entitás meg fog szűnni létezni. Bekövetkezik a fizikainál borzalmasabb szellemi megsemmisülés.

Az már biztosan látszik, hogy a zsidóság „társadalmi missziója” nem az antiszemitizmus szkenneléséből, a liberális és baloldali politikai nehézfegyverzetének kezeléséből áll. A spirituális és intellektuális hagyományain keresztül jelentős részt kell vállalnia a jövő közös kiépítésében, biztosításában. Tudnunk kell a választ. „Túléli-e a zsidóság a liberális demokráciát?”