Kedves ismerőseim és barátaim!
Tudjátok, hogy nem vagyok az a típus, aki elárasztja a facebookot magvas gondolataival és magtalan érzeményeivel, most mégis úgy érzem, hogy muszáj billentyűzetet ragadnom, mert, ahogy az néhány történésszel már előfordult a történelemben, engem is utolért a történelem.
Minden jel arra utal ugyanis, hogy szeretett munkahelyemet, az MTA Bölcsészettudományi Központját egy-két éven belül a teljes megszűnés veszélye fenyegeti, és nekem már alighanem néhány hónap múlva búcsúznom kell tőle. Bár hasonszőrű ismerőseimnek aligha kell magyaráznom, hogy mi is ez az intézmény, de a többiek kedvéért azért elmondanám, hogy a Magyar Tudományos Akadémia nem kegydíjas vénemberek gyülekezete, akik havonta egyszer összegyűlnek az Akadémiai Klubban, hogy megbeszéljék az aktuális fogpótlásaikat, és hogy a biztonságos távolból, nyelvük hegyét finoman megpedzve, hályogos szemük függönyén át szemrevételezzék az új pincérnő fenekét, amint azt a közvélemény gyakran elképzeli, hanem egy olyan esendő, de közben valóban tiszteletreméltó tudományos szervezet, amely tíz kutatóközpontot és öt önálló intézetet tart fenn, mintegy 5000 főállású kutatóval. Ebből az ötezerből négyszáz nálunk, a hét intézetből álló Bölcsészettudományi Kutatóközpontban dolgozik, és a négyszázból körülbelül százan az én szellemi pátriámban, a Történettudományi Intézetben. Ritka jó munkahely ez, és nem a bérezés miatt, hiszen fizetését tekintve többségünk legfeljebb az árufeltöltőkkel tud versenyre kelni, hanem azért, mert itt lehetőségünk van főállásban kutatni azt, ami igazán érdekel, a magyar történelmet, méghozzá egy igazán inspiráló és összetartó szakmai közösség tagjaiként.
Szentesi Zöldi László, a Demokrata és egyéb orgánumok újságírója egy nemrég megjelent, egyébként számos jó észrevételt is tartalmazó véleménycikkében, amelynek részben még a fő üzenetével is egyet tudok érteni, így írt rólunk, céhbeli történészekről: „A hivatalos tudomány képviselői, az íróasztalukhoz ragaszkodó régi komcsik és liberálisok, gyakorlatilag megszállták a magyar szellemi élet kulcspozícióit. Miért lenne másképp ez a magyar történettudomány legfontosabb kutatóműhelyeiben? Futtatott és sztárolt értelmiségiek tucatjai jutnak eszembe, akik a pártállami időkben bevették magukat egyetemre, tanszékre, kutatóintézetbe, és nyilvánvalóan onnan is fogják kivinni őket végelgyengülésben. Hogy a világ elrohant mellettük, és hogy kutatói ösztönük úgy 1993 óta nem működik, csekélység.”
1993-ban én tizenhárom éves voltam. A Kecskeméti Református Kollégium Gimnáziumába jártam, és bizony nemigen tudtam még, hogy mi fán terem a kutatói ösztön. Azt is szégyenkezve kell bevallanom, hogy az előző (azaz inkább előző előtti) rendszerrel volt némi kapcsolatom, mert korábbi iskolámban, a pesterzsébeti Krammer Sándor Általános Iskolában engem is kötelező jelleggel felavattak kisdobosnak. A Krammer, mint a hazai úttörőmozgalom egyik utolsó bástyája aztán a szent keresztségben a Hajós Alfréd nevet nyerte, én pedig úttörősködés nélkül léptem át a felnőttkorba. Ahogy azt a Történettudományi Intézet honlapjára tekintve bárki ellenőrizheti, kollégáim többsége a harmincas vagy negyvenes éveit tapossa, tehát a rendszerváltást gyermekként vagy legfeljebb érettségizőként élte meg. (Jellemzően az utóbbiak közül kerülnek ki az egyes szakterületek vezető kutatói.) Ugyan mi közünk lehetne nekünk a pártállami időkhöz? És milyen liberálbolsevik fészek az, amelyet jelenleg egy volt pannonhalmi diák vezet, helyettese meg éppenséggel a pesti piaristáknál és a Vatikánban tanult? A Bölcsészettudományi Központ élén álló (korábban intézetünket is vezető) Fodor Pál pedig köztudottan a Professzorok Batthyány Köre nevű “ultraliberális” csoportosulás oszlopos tagja. Egyaránt akadnak nálunk jobb- és baloldali politikai irányultságú kutatók, és ebből – főigazgatónk vezetői és emberi kvalitásainak is köszönhetően – soha semmilyen komoly konfliktus nem támadt. Mindig a szakmai teljesítmény volt megítélésünk elsődleges szempontja.
Amikor a CEU ellen 2017-ben mondvacsinált érvekkel, jogi csűrcsavarással hadjárat indult, túlnyomó többségünk, pártszimpátiáktól függetlenül, úgy érezte, hogy a kultúrpolitikának egy egészen új, egészen sötét korszakába érkeztünk, amelyben a hatalommal szembeni feltétlen lojalitás vált elsőrendű elvárássá, a magyar tudományosság és az egész ország alapvető érdekeit is felülírva. Azt is sejtettük, hiszen a putyini Oroszország tudományos „reformjainak” híre már akkor eljutott hozzánk, hogy a magyar akadémiai intézetekre is nehéz idők várnak majd. Nem is tévedtünk.
A kormányzat végül tavaly júniusban állt elő az akadémiai kutatóintézet hálózat átalakítására vonatkozó, kiérleltnek éppen nem nevezhető terveivel. Az 2019. évi költségvetést meghatározó törvénnyel az MTA költségvetésének majdnem kétharmada átkerült az Információs és Technológiai Minisztérium kezelésébe, és ebben benne volt az a 20 milliárd forint is, amiből eddig az akadémia a kutatóintézet hálózatot üzemeltette. Palkovics László gépészmérnök, az ITM minisztere, egyben az akadémia rendes tagja, hamarosan kilátásba is helyezte a hálózat szétdarabolását, racionalizálását, az alkalmazott tudomány apostolaként a közvetlen és kézzel fogható hasznosulást kérve számon minden diszciplína képviselőin.