„A kulákok védőszentje”: Szobonya Zoltán emlékezete

Írta: György Sándor

A Magyar Hősök-sorozatunk eddigi írásait itt olvashatják. A sorozat a Nemzeti Emlékezet Bizottságával együttműködésben készül.

Dr. Szobonya Zoltán életútja és tragédiája tökéletes lenyomata az 1944 és 1956 közötti magyar történelemnek. Szépen indult pályafutását először a háború és a hadifogság, másodszor a kiépülő, harmadszor az ereje teljében lévő kommunista diktatúra törte derékba. Mégis kitartott elvei mellett, ahogy csak tudta, segítette az üldözötteket, és 1956 októberében – amikor lett volna alkalma bosszút állni –

A forradalom alatt Jánoshalmán a forradalom tényleges vezetője lett. Emiatt ítélték végül halálra, noha a községben semmilyen erőszakos cselekmény nem történt.

1909. november 7-én született Jánoshalmán. Apja, Szobonya Pál 1908-ig pénzügyőr, majd banktisztviselő, könyvelő, később pedig hordóhitelesítő volt. Anyja, Zámbó Ilona tüdőgondozónőként dolgozott. Hajdúnánáson érettségizett 1928-ban, és a debreceni egyetem jogi karán szerzett végbizonyítványt 1933-ban, majd doktorátust öt évvel később. 1932-től Jánoshalmán gyakornokoskodott egy ügyvédnél, egyetemi évei alatt pedig tartalékos katonatiszti képesítést szerzett. 1939-ben tartalékos zászlóssá léptették elő, 1941 áprilisában részt vett a Délvidék visszacsatolásában.

1939-ben Jánoshalmán, 1940-ben Baján volt közigazgatási gyakornok, majd szolgabíró, egy évvel később Zomborban nevezték ki aljegyzőnek és alispáni titkárnak. 1942-ben megnősült, az ötvenes évek első felében három lánya született. 1943 novemberében ismét behívták. 18 hónapos frontszolgálat után, 1945. április 2-án Mosonmagyaróvár mellett szovjet fogságba esett. A Szovjetunióban dolgoztatták vasútépítésen, szénbányában és gyárakban. 1947. július 2-án leromlott egészségi állapotban tért haza Mélykútra. Rövidesen a jánoshalmai járás főjegyzője lett. 1949-ben, miután nyílt szavazáson az iskolák államosítása ellen voksolt, kényszernyugdíjazták. Ezt követően Jánoshalmán lett ügyvédjelölt.

1952 júniusában mondvacsinált indokkal – „nagyobb súlyú malacot vett az engedélyezettnél” – letartóztatták. Dunavecsére telepítették ki, ahonnan csak egy év múlva térhetett vissza családjához. Egy 1955-ös államvédelmi jelentés a „kulákok védőszentjeként” említette. 1956 nyarán tervbe vették a rehabilitálását, de arra a forradalom miatt már nem került sor. Jánoshalmán 1956. október 26-ig nyugalom volt, ekkor érkeztek meg Bajáról a budapesti események hírei. Szobonya és néhány társa békés tüntetés szervezésébe kezdtek, mire a megrettent kommunista „válságstáb” preventív jelleggel őrizetbe vetette őket. A helyi tüzérlaktanya fogdájába kerültek, de az összegyűlt lakosság követelésére még aznap délután szabadultak. 26-án este a tanácsháza előtt is zajlott egy tüntetés, amelyet a tüzérek oszlattak fel riasztólövésekkel és könnyfakasztó gránáttal, de ezen Szobonya nem vett részt, ahogy a szovjet emlékmű másnapi ledöntésében sem. 27-én megindultak az előkészületek a nemzeti bizottság megválasztására; a község kommunista vezetése igyekezett ide átmenteni magát, de próbálkozásuk, nagyrészt Szobonya fellépése miatt, meghiúsult.

Végül 28-án megválasztották a jánoshalmai nemzeti bizottságot, amelynek Szobonya ugyan „csak” titkára lett, de a gyakorlatban ő volt a helyi forradalom motorja. A katonákat a következő szavakkal vette rá a csatlakozásra:

Másnap megszervezték a nemzetőrséget, amely fenntartotta a közrendet, és megakadályozott mindennemű kilengést és leszámolást. Jánoshalmán semmiféle erőszakos cselekményre nem került sor. Felvették a kapcsolatot a bajai nemzeti bizottsággal, és segítettek Mélykúton is megszervezni a forradalmi szerveket. Hatálytalanították az 1956. nyári tagosításokat, és élelmet gyűjtöttek, amelyet Budapestre küldtek.

Október 31-én 19 pontban fogalmazták meg követeléseiket: kérték például a szovjet csapatok kivonását, a többpártrendszer visszaállítását, a Varsói Szerződés felmondását és az ávós „spiclik” nevének közzétételét. Jánoshalmán is megindult az egykori koalíciós pártok újjászervezése, a kommunista párt működését sem akadályozták. Ahogy Szobonya a beszédeiben is hangsúlyozta: „Nyújtsunk egymásnak békejobbot, s ne a bosszú vezessen mindent.”

November 4-én, miután megtudták, hogy Baján ellenállásra készülnek, a tüzérek és nemzetőrök megszervezték a bevezető utak védelmét. Végül nem került sor összetűzésre a szovjetekkel, akik ráadásul csak november 7-én érkeztek meg a településre. A bíróság azonban később úgy ítélte meg, hogy „igaz, hogy sem emberéletben, sem anyagiakban semmiféle kár nem keletkezett, de ha jöttek volna, lőttek volna” [kiemelés – Gy. S.]. Arról mind a nyomozás, mind a tárgyalás során elegánsan „megfeledkeztek”, hogy a Jánoshalmára érkező szovjet alakulatok parancsnoka külön megköszönte Szobonyának, hogy fenntartották a rendet és megőriztek mindent és mindenkit a községben.

Szobonyát végül 1957. február 8-án vették őrizetbe. Június 1-ig közbiztonsági őrizetben (leánykori nevén internálás) tartották fogva,

A népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezésével és vezetésével vádolták. A vádak egyik alapját az a szándék képezte, amely szerint november 4-én hajnalban társaival készültek a szovjetek elleni (védelmi) harcra. A másik alap a már említett 19 pont volt, noha megfogalmazásuk idejére azok nagy része már teljesült is. Az sem számított, hogy a követelések megfogalmazói éppúgy felemelték a szavukat az 1945 előtti rend, mint a Rákosi-korszak ellen. „A régi rendet régi formájában nem akarjuk, nem akarunk kizsákmányoló kapitalizmust, földesurak, gyárigazgatók, bankárok uralmát, de nem akarunk többé proletárdiktatúrát sem. Nemzeti, keresztény és szociális társadalmi és politikai közegben kívánunk élni.” És ha már szóba került a Rákosi-rezsim: a vádiratba olyan, A tanú című filmbe illő abszurd pontok is bekerültek, mint hogy 26-án Szobonya maga szervezte meg a saját kiszabadítását követelő tüntetést.

A Kecskeméti Megyei Bíróság Lengyel Zoltán vezette tanácsa 1957. november 27-én minden vádpontban bűnösnek találta és halálra ítélte. A Legfelsőbb Bíróság Mecsér József vezette népbírósági tanácsa 1958. szeptember 17-én jogerőre emelte az ítéletet. Négy társa 5 évtől életfogytig terjedő büntetéseket kapott. 1958. szeptember 29-én végezték ki a Kecskeméti Megyei Börtönben. Elveihez végig hű maradt. Ahogy egyszer fogalmazott: „Inkább becsületben meghalni, mint becstelenül élni.”

A Szobonya-per ugyan részét képezte a vidéki forradalmi vezetők elleni megtorlásnak, mégsem illeszkedett annak eljárásaihoz. A nagyvárosok forradalmi vezetői közül is csak olyanokat ítéltek halálra, akiket felelőssé lehetett tenni a szovjet csapatok elleni harcért, vagy más olyan cselekményért, amelyben a diktatúra kiszolgálói vesztették életüket. Jánoshalma nem volt nagyváros, és a községben nemhogy haláleset, de sebesülés sem történt.

Horthysta tiszti múltja, főjegyzői szerepe, az egyházi iskolák államosítása elleni tiltakozása, valamint a kulákoknak bélyegzett gazdák megvédése miatt a fekete reakció képviselőjeként tekintettek rá, így az 1956 utáni megtorlás ideális célpontjává vált.

***

Adatbázis az 1956-os megtorlás során kivégzettek pereiről. www.perek56.hu, 2018. július 23.

Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltára

Kecskeméti Megyei Bíróság 1234/1957. Szobonya Zoltán és társai pere. (Az iratokat a Kecskeméti Törvényszéken őrzik.)

Irodalom

B. Stenge Csaba: Dr. Szobonya Zoltán katonai pályafutása. Hadtudományi Szemle, 2014/3. 251–258. http://archiv.uni-nke.hu/downloads/kutatas/folyoiratok/hadtudomanyi_szemle/szamok/2014/2014_3/14_3_f_bstenge.pdf, 2018. július 23.

Hegedűs B. András (főszerk.): 1956 Kézikönyve. III. kötet. 1956-os Intézet, Budapest, 1996. 116–117. o.

Szobonya Zoltán emlékoldala. www.szobonyazoltan.com, 2018. július 23.