Holló a hollónak? Magyarország és az 1968-as csehszlovákiai bevonulás

2018. augusztus 21. 10:01

Máthé Áron
Mandiner
1968. augusztus 21-én, röviddel éjfél után, megindult a Varsói Szerződés csapatainak inváziója Csehszlovákia ellen. Heller Ágnesék a kommunista eszmét védve tiltakoztak, és tovább romlott a szlovák-magyar viszony.

„Ott dögöljenek meg
a társutas csibészek, az egész
nyugati csürhe, mely pártodtól vár
hatalmat s agyvelőt. Sajnálni csak
a fiatalokat kell, kik rajongva
figyelnek, elhiszik minden szavad”
(Faludy György: Levél Lukács Györgyhöz)

 

1968. augusztus 21-én, röviddel éjfél után, megindult a Varsói Szerződés csapatainak inváziója Csehszlovákia ellen. A fél évszázaddal ezelőtti akciót a szovjetek mellett – és természetesen alájuk rendelve – lengyel, bolgár és magyar erők hajtották végre. Az NDK Nemzeti Néphadserege is szívesen csatlakozott volna, de őket a vonalas csehszlovák elvtársak kérésére (!) végül is a szovjetek leintették: most nem 1939-et írunk. Így ők csak néhány megfigyelő tisztet küldtek, a magyarok egy hadosztályt, majd még néhány kisebb egységet, a bolgárok szintén egy hadosztályt, míg a lengyelek hármat. A megszálló erő döntő hányadát a Szovjet Hadsereg egységei jelentették.

A beavatkozás megmentette Csehszlovákiát a szovjet blokk számára és igazolta a Brezsnyev-doktrínát: vagyis azt a szabály, mely szerint

ha egy országban létrejött a proletárdiktatúra, akkor onnan már nem lehet visszatérni a polgári világba,

mivel ezt a többi kommunista diktatúra akár „testvéri segítséggel”, vagyis fegyveres erővel is megakadályozza. Csehszlovákiában az addig jelentős társadalmi beágyazottsággal bíró kommunista rezsim megroppant, és egészen a rendszerváltozásig a „normalizáció” elnevezésű periódus kezdődött meg. A „normalizáció” éppen annyira volt normális állapot, mint a szovjetek csapatok „ideiglenes” állomásoztatása. Az invázió Magyarországon látszólag nem vert különösebben nagy hullámokat, néhányan mégis tiltakoztak a megszállásban való magyar részvétel ellen. A nem létező nyilvánosságban természetesen csak azoknak a hangjai hallatszottak, akiket a rendszer részeiként határozhatunk meg.

A Lukács György munkássága nyomán létrejött, Budapesti Iskola névvel fémjelezhető marxista értelmiségi csoport néhány tagja éppen a korčulai marxista nyári szabadegyetemen vett részt a megszállás kezdetének időpontjában. Milyen volt ez a nyári konferencia? Pont olyan, mint az egész 1968. Idézzük Heller Ágnest: „az újbaloldal úgyszólván elfoglalta Korculát. Transzparensek mindenütt, vörös zászlók, újbaloldali és ugyanakkor a kormányt [Titót] bíráló jelszavak, fiatalok felvonulása”.

A magyar résztvevők közül öten – Heller Ágnesről, Márkus Máriáról, Márkus Györgyről, Sós Vilmosról és Tordai Zádorról van szó – aláírták a megszállást elítélő Korčulai Nyilatkozatot, amelyet a szabadegyetem szervezői ott helyben állítottak össze. A helyszínen levő hatodik magyar marxista, Tőkei Ferenc hirtelen eltűnt, hogy megússza az aláírást. Az aláírók ezután kiadtak egy saját, külön nyilatkozatot is, amit az AFP francia hírügynökség ott tartózkodó tudósítója azonnal továbbított a Le Monde francia napilapnak. A nyilatkozat szövegét az Újvidéken megjelenő Magyar Szó című jugoszláviai napilap természetesen sietett közölni már augusztus 24-én: „Mint a szocialista rendszer fejlődéséért felelős marxisták és kommunisták, úgy véljük, hogy a Varsói Szerződés bizonyos tagállamainak beavatkozása komoly veszélyt jelent a szocializmus fejlődésére és a marxi elmélet megújhodására, amely az utóbbi időben kezdődött meg. Bármilyen következményeket is von maga után, kötelességünknek tartjuk, hogy mindent megtegyünk a hiteles szocializmus és a tényleges szocialista demokrácia fejlődéséért.”.

Nem is csoda, hogy leközölték: Tito Jugoszláviájának elemi érdeke volt a „szocialista különutasság” és a nemzetiségi idill hamis látszatának fenntartása. Van abban némi pikáns mellékíz, hogy a két világháború között már bejáratott módon

ismét magyarországi balos hangokat fordíthattak az anyaországban fennálló rendszer ellen.

Igaz, hogy jelen esetben a két háború közötti polgári rendszer teljes tagadására épülő szocialista Magyar Népköztársaságról volt szó, de a recept így is működött.

A korčulai marxista szabadegyetem tagjain kívül néhányan a budapesti baloldali értelmiség tagjai közül pártgyűléseken tiltakoztak, mások tiltakozó leveleket írtak a párt különböző fórumaira, illetve magasabb rangú párttagoknak. Vajon mit kockáztattak az aláírók és a tiltakozók? Ahogyan Heller Ágnes fogalmazott: „Magunkat nagy hősnek éreztük, azt hittük, az aláírás roppant bátorságot követel. Ki tudja, mi lesz a következménye? Esetleg letartóztatnak, elítélnek…”. Vajon nincs ebben a megfogalmazásban valamiféle öngúny, lekicsinylés? Talán lehet, hiszen, továbbra is Hellert idézve: „nagyon enyhe volt akkor a büntetés, fegyelmi, útlevélbevonás”.

Ráadásul azt hitték, ahogyan Heller fogalmaz, hogy „ez volt az első nyilvános tiltakozás Magyarországon a magyar kormány ellen 1957 óta”. A „kormány ellen”? Mások egzisztenciális ellehetetlenítést, rendőri felügyeletet, bántalmazást, börtönt kockáztatva tiltakoztak – akár tevőlegesen is – nemhogy a kormány, hanem a kommunista diktatúra ellen. Valóságérzékelésük tehát nem volt teljesen kifogástalan, marxista terminológiával élve: „elszakadtak a tömegektől”. Érvényes ez a megállapítás az 1968-al kapcsolatos tiltakozásokra is.

Már a mozgósítás alatt is sor került tiltakozásokra. Pataky Iván kutatásaiból kiderül: például a 31. harckocsi ezred központjában július 28-án reggel 9 óráig mintegy 200-220 ember, többségük asszony „gyűlt össze, a bevonultak hozzátartozóiból, a laktanyához vezető úton, akiket a meggyőzésükre kiküldött tisztek nem tudtak megnyugtatni, s ezek a laktanyába történő beengedésűk – 1 óra időtartamra – után voltak hajlandók hazautazni”. Ugyanilyen

rövid lefolyású és spontán asszonytüntetések szerveződtek

még más helyszíneken is. Magát az inváziót – magyar fedőneve „Zala gyakorlat” – illetően pedig Ehrenberger Róbert levéltáros áttekintő írása alapján ma már tudhatjuk a következőket: a Magyar Néphadsereg Politikai Főcsoportfőnöksége részére készült, az egyes csapattesteknél dokumentált úgynevezett rendkívüli eseményekről 1968. november elsejei összefoglaló beszámoló szerint a katonai ügyészségek 45 fő ellen emeltek vádat. Ebben benne vannak a július 27-i mozgósítástól kezdve a „Zala gyakorlaton” illetve hátországban előfordult cselekmények miatt indított eljárások is. A bírósági és fegyelmi hatáskörbe tartozó nyílt eljárások döntő többségét köztörvényes bűncselekmény vagy fegyelmi vétség miatt folytatták le. Azonban jó, ha figyelembe vesszük, hogy a „rémhírterjesztésért” történt vádemeléseket is ide sorolták.

Egy másik összefoglaló jelentés, amely a Belügyminisztérium Állambiztonsági Főcsoportfőnökségének keretein belül működő katonai elhárítás (III/IV. Csoportfőnökség) 1968. évi operatív munkájáról készült, az izgatásos cselekményeket a vonatkozó időszak állambiztonsági eseményei köréből. A katonai akció kapcsán a dokumentum 252 izgatásnak minősített esetről ír, amelyből 137 eset a Szabad Európa Rádió csoportos vagy egyéni hallgatását jelentette. Ezek az adatok a rejtett, titkos állambiztonsági operatív eszközökkel rögzített esetekre vonatkoznak. A fentiek közül 24 olyan volt, amikor is „súlyosabb ellenséges kijelentés, izgatás” történt. Ezeknek zömében az érintettek – köztük 7 tiszt – „nem értett egyet az akcióval, vitatta annak jogosságát és elítélte a szövetségesek fellépését”. A jelentés szerint minden előforduló eseménynél értesítették az elöljárókat, és 3 esetben a katonai ügyészség eljárást is indított.

Látható tehát, hogy a fenti két dokumentumban összegzett eljárások alapját többnyire elkeseredett, a kommunista diktatúra vagy a Szovjetunió elleni kijelentések képezték, illetve a rendszerrel ellenséges rádióadók – Amerika Hangja, Szabad Európa vagy az újvidéki magyar adó – hallgatása. Mások a Szovjetunió diktátumaira hívták fel a figyelmet. Volt olyan honvéd is, aki azt mondta, hogy

„nem baj, most már a kommunisták ütik egymást Csehszlovákiában”.

Az adminisztratív retorziók elég széles skáláját láthatjuk, a pártból és a KISZ-ből való kizárástól kezdve, a lefokozásokon és a honvéd tanintézményekből való kirúgáson keresztül a szolgálati lakástól megfosztásig. Megint más esetekben felfüggesztett, vagy akár letöltendő börtönbüntetés (sőt, szigorított BV-intézményben végrehajtandó büntetés is!) járhatott egy-egy komolyabb fajsúlyúnak minősített kijelentésért.

A Néphadsereg ügyein túl, a megjelenő „belső ellenséges erők” egy másik jelentés szerint az alábbiak szerinti statisztikával jellemezhetőek: „Augusztus 20. és szeptember 3. között az ellenséges cselekmények az alábbiakban nyilvánultak meg: röplapok készítése és terjesztése 2167 darab, ellenséges feliratok 101 db, névtelen levelek 91 db. Szóbeli izgatás, az ellenséges nyugati rádióadók híreinek tömeges és nyílt hallgatása, terjesztése.”. Azt is megállapították, hogy a korábbi terror részben megtette a hatását: „A felderített és leleplezett bűncselekményeket elkövetők döntő többsége nem az ellenőrzött személyek közül került ki.”. Egy ügynök jelentése szintén erről a hangulatról szól: „Lakásokban, táskarádiókból, klubokban mindenütt a Szabad Európa és az Amerika Hangja adása szól, sőt, olykor a moszkvai rádió is, mert az embereknek az az érzésük, hogy a mi tájékoztató szerveink a TASZSZ jelentéseket is megnyirbálják.

Sem a Magyar Néphadsereg, sem pedig a hátország polgári lakossága körében megfigyelt és szankcionált esetekről nincs teljes, áttekintő képünk. Egy esetet mégis érdemes röviden ismertetni.

Egy ötödik évfolyamra készülő, történelem-népművelés szakos egyetemista, Gyulai Lajos augusztus folyamán szakmai gyakorlaton vett részt a Békés Megyei Művelődési Házban. Munkatársai előtt számos esetben a kommunista diktatúrát kritizáló kijelentéseket tett. A vietnámi háborúval kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy az az amerikai fél részéről igazságos háború. „Szovjetellenes kijelentéseket hangoztatott, hogy a nemzetközi feszültségért elsősorban a SZU felelős, mert ő szítja a vietnámi háborút. Továbbá a csehszlovák eseményekkel kapcsolatban a csehszlovák jobboldali revizionista nézeteket vallott” – áll a róla készült összefoglaló jelentésben.

Gyulai Lajos nem tudta, hogy szerencsétlenségére a Művelődési Ház igazgatója az állambiztonság „Bogár” fedőnevű titkos megbízottja. Augusztus 21-én a művelődési házban dolgozó kollégáival együtt hallgatta a bevonulásról szóló híreket Békéscsabán. Jelen volt még a megyei pártbizottság osztályvezetője és egy, a megyei tanács művelődési osztályán dolgozó munkatárs is. A hírek hallatán, első felháborodásában Gyulai Lajos nyíltan kimondta véleményét a történtekről: nem helyes, hogy a Magyar Néphadsereg megtámad és megszáll egy másik szövetséges államot. Hozzátette azt is, hogy

1956-ban velünk ugyanez történt és mégsem tanultunk belőle.

Pedig milyen rossz volt, amikor ellenünk jöttek a szovjet tankok. Visszaemlékezése szerint jelenlévő kollégái, akik között békési szlovák kötődésűek is voltak, egyetértettek azzal, amikor megállapította, hogy biztos benne, a megszállás csak rontani fog a magyar-szlovák viszonyon.

Gyulai Lajos ekkor még visszatérhetett az egyetemre, de a politikai rendőrség már dolgozott az ügyén. Októberben őrizetbe vették. Előzetes letartóztatása alatt két héten át minden nap megverték fogvatartói. Nem egyszer ájulásig ütötték gumibottal. A kihallgató rendőrtisztek egyszer azzal is „eldicsekedtek”, hogy már a Rákosi-korszakban is vallatóként dolgoztak. Naponta 10-12 órán át tartott kihallgatása, mely során a nyomozó tiszt újra és újra leíratta vele az augusztus 21-én történteket. Volt azonban, hogy nem tudott írni, mert előzőleg az ujját verték össze. Végül vádat emeltek ellene, szabadlábon védekezhetett, és másodfokon 6 hónapi felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, folytatólagosan elkövetett izgatás bűntette miatt. Végül 1970-ben amnesztiával törölték a büntetését, és 1991-ben erkölcsi rehabilitációban is részesült.

Az egyszerű emberekkel szemben, akik kifejezték nemtetszésüket a csehszlovákiai invázióval szemben, a budapesti marxista értelmiség a nemzetközi baloldali mozgalmakba jól beágyazott, közismert gondolkodók gyülekezete volt. Ők a kommunista eszme érdekében tiltakoztak, míg az átlagember ösztönös, megérzésekre hagyatkozó ellenkezése a Kádár-féle kommunista diktatúrával és a szovjet megszállókkal szemben nyilvánvalóan kevésbé artikulálódhatott.

Ugyanígy kevésbé artikulálódhatott Bauer Sándor ipari tanuló önkéntes tűzáldozata, aki Jan Palách példáját követve 1969. január 23-án gyújtotta fel magát nemzetiszínű zászlóba csavarva a Nemzeti Múzeum kertjében. Búcsúlevelében ezt írta: „Tűzhalált halok, akár csak az a csehszlovák fiatal, aki 19–én gyújtotta fel magát, így tiltakozva az orosz megszállás ellen”. Bauer Sándor nemzeti kommunistának vallotta magát,

a közép-európai népek összefogásáról beszélgetett osztálytársaival,

és úgy vélte, hogy az USA és a Szovjetunió felosztotta a világot. Az ügyet, akárcsak Rychard Sywiec önégetését hónapokkal korábban Varsóban – majd a további önkéntes, „emberi fáklyák” ügyeit – a kommunista diktatúrák szervei hatékonyan titkolták el.

1968 öröksége ilyeténképpen kettős. Az eredmény nem az volt, amire a Brezsnyev-doktrína alapján számítani lehetett. Ahogyan a régi, kipróbált nemzetközi elvtárs és hírszerző, Tömpe András írta tiltakozó levelében az MSZMP KB-nak: Csehszlovákia 1968 után lett a Varsói Szerződés gyenge láncszeme. Kádár ugyan elutasította Tömpe megkeresését, de Andropovnak megjegyezte: „A jelenlegi csehszlovákiai helyzetet vizsgálva megállapíthatjuk, hogy az nem egy első díjas műalkotás”. Csémi altábornagy, magyar vezérkari főnök pedig így fogadta a hazatérő katonákat: „Jó munkát végeztek elvtársak! De ne higgyék azt, hogy egy győztes hadjáratban vettek részt!”.

A cseh és szlovák történeti emlékezetben nem szereztünk „jó pontokat”, és a felvidéki magyarok sorsa sem fordult jobbra, hiszen a „normalizáció” időszakában esküdt ellenségük, Gustav Husák szlovák kommunista politikus töltött be meghatározó szerepet Csehszlovákia élén. A szocialista Magyarország – önmaga is megszállás alatt levő ország – egy szuperhatalom csatlósaként egyébként sem maradhatott volna ki a bevonulásból, pláne nem Kádárral az élen, aki szintén egy megszállásnak köszönhette pozícióját. Ennek ellenére egy évtizeddel ezelőtt, 2008-ban, a megszállás 40. évfordulóján a szocialista politikus,

Hiller István a magyar kormány nevében formálisan bocsánatot kért

a megszállásban való részvételért, bár hozzátette, hogy a magyar csapatok szovjet kényszer hatására vettek részt az akcióban. Az akkor ellenzékben levő Fidesz erre úgy reagált: „Ez a bocsánatkérés mindenekelőtt az akkori diktatórikus államhatalmat működtető MSZMP jogutód pártjának erkölcsi kötelessége.”.

Az 1968-as bevonulást lényegében még itthon is eltitkolva hajtotta végre a kommunista Magyar Népköztársaság egyik erőszakszerve, a Magyar Néphadsereg. A történelem súlyos torzítása lenne, ha egyszerre vennénk magunkra ezt a kellemetlen örökséget, valamint azt, hogy a bevonulás ellen csak elvtársi berkekből érkezett volna tiltakozás. Ez azt jelentené, hogy a marxista mozgalom önmagával szemben szerezhetett volna – szerezhetne – legitimitást. Mint az „ellentétek egysége és harca”, ez igazán a marxista dialektika legszebb diadala lenne.

Összesen 99 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Heller és társai a tipikus "belülről bomlasztók". Ők azok, akik az úgynevezett "rendszerváltás" után ezekre a "hőstetteikre" hivatkozva érezték, érzik felhatalmazva magukat arra, hogy "európai demokratákként" definiálják magukat. A sors szomorú fintora, hogy az "európai demokraták" többsége sajnos tényleg ugyanilyen marxista.

Az igazi "európaiak" és az igazi "demokraták", mint Bauer Sándor vagy Gyulai Lajos, pedig a Hellerek szemében továbbra is "fasiszták" és/vagy "nacionalisták".

Ahogy Hobó mondta volt:

"Én meg azért vagyok ellenálló/Mert igazoltatott a rendőr egyszer..."

"...ők sokkal jobban utálnak minket" - hát...a lelkük mélyén sokan azért 'hungarusok'.

Igen. Nekem is hasonlókat mondtak.
Csak az nem értem, hogy a szerző most Heller Ágnesről vagy a csehszlovákiai invázióról akart írni.
Na meg, Heller Ágnesen kívül még kik tiltakoztak az invázió ellen?
Mondjuk Kádár figyelmeztette Dubceket ("maga nem ismereri az oroszokat").

A szerzőnek illett volna megemlíteni, hogy a korrektebb nemzetiségpolitika hívének bizonyuló Dubček eltávolítása után a magyarellenes Husákot tették Csehszlovákia élére.

Na és mit tett a liberális demokratikus NYUGAT, USA?
Mit tett az ENSZ?

Ugyanazt amit a magyarországi 1956-os forradalom leverése kapcsán. SUNNYOGTAK.

Rosszul emlékszel.
Alexander Dubček 1969–1970-ben törökországi nagykövet volt.

Semmit.
Egyébként egy "téglának" mi köze van hozzá?

Na ja! Úgy van ahogy írod. Barátaimmal szeptember második felében Csehszlovákiát, Lengyelországot érintve motoros kiránduláson voltunk és megtapasztalhattuk ugyanazt amit írtál, sőt azt is, hogy miképpen viszonyulnak az ott élők a bevonuláshoz és a magyarok részvételéhez.

"Hellernek, aki ellen az imént kikeltem, egyébként EZÉRT kifejezetten és őszintén hálás vagyok."

Na ja!

Heller az „emberarcú szocializmus" emblematikus alakja. Rá van írva a homlokára, csak el kell olvasni. ;-)

akkor mar csak 56-ot gondold tovabb ugyane szellemben (hiszen az is imperialista felforgato akcio volt) es eljen Rakosi, szebb jovot!

A Prágai tavasz nem augusztusban volt, és a hatalmon lévő kommunisták akarták másképpen. Tehát egyáltalán nem lehet a Majdanhoz hasonlítani
Un. "Ember arcú szocializmust" vagy demokratikus szocializmust akartak Dubcsekék.

"Kérlek inkább az feltűnő, hogy a rendszerváltáskor "autóbalesetet" szenvedett Dubcek és meghalt. Szinte mindenki azt mondta, hogy ilyen baleset nincsen, csak ha csinálnak valamit a kocsival.."

Válaszom egy link.
https://mno.hu/migr/el-a-dubce..

A szlovákok magyar nevekkel kapcsolatos hamisítgatása itt off topic. De megérne egy külön beszélgetést. Speciel Téry Ödön nem a legjobb példa. Ő ugyanis temesi sváb volt. "Édesapja Josephus Rikker, az óbébai uradalomban volt tiszttartó. Fiát még Edmundus Félix Antonius Wilhelmus Rikker néven anyakönyveztette, nevét csak később 1862-ben magyarosíttatta Téry-re. Az általad említett Téryho nem új név, hanem birtokos eset (Téry menedékháza, Téryho chata).

van még libsi hírportál? bezárni, bedarálni!

Igen. Bennem csak Heller tiltakozása maradt meg, akinek, ugye, ezért kellett elhagyni Magyarországot.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés