Még egyszer a Nagy Imre-kultuszról – válasz a kritikákra

A pár héttel ezelőtti Nagy Imre-írásomra csak a Mandineren három válaszcikk született (Finta Lászlóé, Jeszenszky Gézáé és Benderiké), mindegyik megfontolandó érvekkel világította meg egy-egy aspektusát a kérdésnek. Úgy illendő, hogy ezekre válaszoljak is.

Először is egy félreértést szeretnék tisztázni, amit meglepően sok helyen láttam, kommentektől egészen Jeszenszky Géza megjegyzéséig. Ezek szerint én a „szobordöntésemmel” egy kampány első lépését tettem meg. Ez természetesen nem igaz, legalábbis nem tudok róla, hogy ilyenről szó lenne. Már csak azért sem, mert az én felvetésem arra irányult, hogy az inkriminált szobor a Szoborparkba kerüljön.

ilyet csak feltűnési viszketegségben szenvedő költők követnek el békeidőkben. Nagy Imre előreláthatólag marad a belvárosban, csak egy másik köztéren.

Ebben még a kultusz éltetői sem láthatnak sok rosszat.

Cikkem megszületésében kizárólag az játszott szerepet, hogy magam is olvastam az áthelyezésről szóló találgatásokat és felötlött bennem, hogy ennek örvén az egész jelenség is megérne egy írást.

Az, hogy a pártközpontból leszólnak egy adott embernek, kiosztják neki a címet, a kötelezően használandó kifejezéseket és természetesen a végkifejletet, egy meglehetősen naiv, hogy ne mondjam megmosolyogtató feltételezés; különösen egy olyan embertől – Jeszenszky Gézára gondolok –, aki maga is igencsak járatos a politika mindennapjaiban.

*

Finta László észrevételeire reagálnék elsőként, mivel övé volt az első válasz.

Finta első felvetésében túlzónak találta azokat a jelzőimet, amelyeket Nagy Imrére használtam. Vegyük ezeket sorra!

Velejéig kommunista – Ezt a kitételt a bitó alatt sem tagadta meg.

Hazaáruló – Közreműködött egy olyan földalatti mozgalom munkájában, amely zászlajára tűzte a fennálló rend drasztikus megváltoztatását, majd

végül ennek a megszálló hatalomnak a szuronyai alatt és támogatásával érkezett vissza az országba. Az ilyen cselekedeteket megvalósító embereket máshol kivégezték a világháború után, lásd mondjuk kis színesként Lord Haw-Haw sorsát.

Nemzetvesztő – Nagy Imre előbb belügyminiszterként űzött el tízezreket az országból, azokat, akik Magyarország felemelkedésében az elmúlt évszázadokban tevékeny részt vállaltak és hazájuknak tekintették az országot. Az ő hathatós közreműködésével minden anyagi javaiktól és állampolgárságuktól fosztották meg a magyarországi németek sokaságát.

Később begyűjtési miniszterként ugyanilyen felelősség terhelte a parasztság tönkretételében, amely réteg egy erős Magyarország mindenkori legfontosabb rétege volt. Mindezeken túl az első sorban harcolt azért, hogy egy sátáni rendszer kialakuljon hazánkban.

Gonosztevő – A fentieket olvasva ezt már nem kell magyaráznom. Ne féljünk a súllyal bíró szavak használatától, csak azért, mert mostanság nem dívik azt mondani, hogy az igen igen, a nem nem.

Mérhetetlenül negatív alak – Mindent elmondtam ezzel kapcsolatban.

*

Finta László azt is megjegyzi, hogy ha rá ezeket a szavakat használom, akkor mi marad Szálasira vagy Kádárra? Ugyanezek.

Nem tehetjük meg magunknak azt a szívességet, hogy becsapjuk magunkat, nehogy gáncs érjen valakit a nagyjaink közül. Ugyanis Nagy Imre szerepével kapcsolatban állandóan azt látom, hogy amikor valaki a cári család kivégzésében vélt szerepét, a kitelepítéseket vagy a padlássöpréseket veszi elő, akkor mantraszerűen került elő 1953 és 1956, mint mentesítő körülmények.

1953-ban egy szenvedélyes Sztálin-beszéddel indította azt a tevékenységét, amit olyannyira becsülni szeretnek egyesek.

Ha egy szülő, aki rettegésben tartja a családját, egy bizonyos ponton túl nem napi, csak heti szinten veri a gyerekeket, akkor dicséretet érdemel? Nagy Imre a Rákosi-Gerő galeri törzsökös tagjaként lépett Magyarországra. A legelső pillanattól kezdve komoly hatalom volt a kezében és Berija magyarországi embereként még a névleges vezető Rákosi is tartott tőle.

Ne próbáljuk bemesélni egymásnak, hogy dicséret jár azért, ha egy gonosztevő egy bizonyos ponton túl valamivel kevésbé gonosz! Nagy nem a falvédőről csúszott le 1953-ban, hanem a politikai elit egyik tagjaként kapta meg azt a szerepet, hogy most egy kicsit engedje le a gőzt, mert különben rájuk robban az egész Sztálin halála után.

Annyit és úgy engedett, amennyit a moszkvai elvtársak engedtek neki; és ők is csak azért, hogy a már akkor csikorgó rendszer életben maradjon. Nem úgy történt, hogy Nagy Imre egyszerre csak felkelt reggel, rájött, miket követett el és ezen változtatni akart. Moszkvából jött az ukáz, hogy ezentúl mi a teendő.

Ne csináljunk Krisztusból bohócot!

2018-ban leírni azt, hogy „hitt a kommunista utópiában”, illetve „végtelen naivitással úgy hitte, a sztálini szocializmus megreformálható”, az már-már nevetséges. Ignorantia non excusat legem. Ha feltételezünk is valakiről akkora kreténséget, hogy a Szovjetunióban hosszú éveket eltöltve bármiféle illúziója is maradt a rendszer „igazságosságát” illetően, az sem érdekes. Bár nehéz ezt elképzelni, hiszen

de ettől még a bűnei egy cseppel sem lennének minimálisabbak.

A kommunista idea már papíron is egy undormány, amit normális ember már csak jó ízlése okán sem támogathat, de amikor ezt valaki nap mint nap a realitás szintjén éli meg, és ezt akarja rászabadítani a honfitársaira, az sem könyörületet, sem utólagos megbocsátást nem érdemel.

Azt őszintén szólva nem értem, miért és hogyan vinnék én tovább valamiféle – egyébként sajnálatos módon szintén létező – Kádár-kultuszt. Annak megállapítása, hogy jobb politikus volt, mint Nagy Imre és rátermettebb a kritikus pillanatokban, nem dicséret, csak tény. Egyébiránt a sors igazsága, hogy Kádár megélte rendszere szétbomlását, és utolsó hónapjaiban a félelemtől megtébolyulva várta, mikor kopogtatnak érte. Hiszen ő abban szocializálódott, hogy ilyenkor az akasztás a következő lépés.

És bár ez nem lett realitássá, de egy nagyon csekély igazságot szolgáltatott az a pár hónap.

Végül Finta László azt hozza fel Nagy Imre védelmében, hogy egyenes derékkal fogadta a halált. Ez nem kis dolog, kétségtelen. Csakhogy ismerjük egy francia újságíró beszámolóját Szálasi kivégzéséről. A beszámolójában pedig közli, hogy a háborús bűnös rezzenéstelen arccal, egy szó nélkül fogadta a kötelet a nyakára.

Egy sor gonosztevőt fel tudunk sorolni, akik amúgy bátor emberek voltak és a halált is méltósággal fogadták, ha arról volt szó. Fontos dolog, hogyan lépünk ki a világból, de önmagában ez az aktus az ember értékéről semmit sem árul el. Nagy Imrét pontosan olyan „törvényességgel” végezték ki, mint Rajkot. Robespierre-ék óta tudjuk, hogy a világot megváltoztatni szándékozó terrorszervezetek elvtársai felfalják egymást.

*

Jeszenszky Géza cikkére nagy vonalakban a vitánk során már reagáltam, ezeket nem ismételném meg, azért sem, mert Finta László felé egy részét újfent elmondtam. Inkább olyan részletekre reagálnék, amelyekre a vita időkerete nem adott lehetőséget.

Azt írja Jeszenszky, hogy „Az 1970-es években sokunkat felháborított a »deheroizálás« divatja, kísérletek a történelem hőseit letaszítani a piedesztálról, minimálisan kisebbíteni cselekedeteik jelentőségét. Utoljára a kommunista korszak próbálta átírni történelmünket, tagadta meg nagyjaink jelentős részét”. A történelemnek is van igazsága és kiigazító érzéke. Egyáltalán nem tragikus, ha egykori nagyokról kiderül, hogy talán mégsem azok voltak, akiknek mi hittük őket. Hogy talán csak egy plebejus vulgárretorika tartja őket piedesztálon. Mert ahogy lassan felismerjük, hogy mondjuk Dózsa vagy Thököly is egészen máshogy tevékenykedtek, amint azt a propaganda el akarta velünk hitetni az elmúlt évszázadokban, nem beszélve más történelmi szereplőkről; úgy akkor sem történik égbekiáltó gazság, ha a legújabb korban is számba vesszük, hogy kiket tart dogma a panteonban és kiket a valódi tisztelet.

Újfent hozzátenném, hogy Nagy Imre családi múltja, illetve ködös képzelgései nem felmentő tényezők a későbbi tevékenységét illetően. Nagyon megengedően erről akkor beszélhetnénk, ha nem látta volna a megvalósult borzalmat. De hát látta, évekig élt benne,

Ám azt hadd emeljem ki, hogy Nagy Imre ’30-as évekbeli túlélését annak betudni, hogy ő mindössze „agrárelméleti kérdésekkel” foglalkozott, ferdébben nézve még cinikusnak is mondhatnám. Igen, ennek, véletlenül sem Berijával való, régről datált kapcsolatának. És ugyanígy hadd minősítsem cinikusnak azt a megjegyzést, amely a politikai pluralizmus megerősítésére vonatkozott a Hazafias Népfront létrehozásával.

Ami az 1956-os eseményeket illeti, Jeszenszky Géza két sarkalatos dologról megfeledkezett.

Elsőként arról, hogy Nagy Imre a forradalom első napjaiban statáriumot hirdetett a felkelők ellen. Ez azt jelentette, hogy amennyiben Nagy Imrén múlik, az elvtársai már az elején agyonlőnek mindenkit, aki tiltakozott a rendszer ellen. Nem hallgatólagosan beleegyezett ebbe, hanem ő találta ki.

Másrészt arról, hogy semmiféle demokráciát nem nyilvánított ki. Kizárólag az 1948-as koalíciós pártok újraalapítását engedte meg, szó sem volt itt valódi szabadságról. Ez két olyan tett, ami önmagában az ’56-os szerepével kapcsolatban is elbizonytalaníthatja a híveit – ha tudnak róla.

Jeszenszky úr továbbá egy dologban biztosan félreért engem.

A forradalom igazi horderejét kell erősítenünk, nem azt a részét, amiben komcsik marakodtak komcsikkal. Éppen azáltal csökkentjük a súlyát, ha Nagy Imrére és bűntársaira emlékezünk úgy, mint valódi hősökre.

És újfent fontosnak tartom leszögezni, hogy Nagy Imre valószínűleg akkor sem kerülte volna el a kivégzést, ha kegyelmet kér. Ismerte az elvtársait, tudta, mi az eljárás, Kádár pedig egészen biztosan el akarta hallgattatni, hogy ne derüljön ki, korábban közösen akarták elmozdítani Gerőt a hatalomból. Ennek tudatában kockázat nélkül vállalhatta a mártír szerepét.

Cikkét úgy zárja, hogy felteszi a kérdést, qui prodest? Erre azt válaszolhatnám, miért az ad hominem? Ugyanis az, hogy velem kapcsolatban felhozza Bolgár Elek nevét, miszerint én örülnék annak, ha egy másik kommunistához köthetnék azt a teret, ahol jelenleg még Nagy Imre szobra áll, érthetetlen.

*

Végül Benderik bloggeré a legfrissebb reakció, amelyik két nyomvonalon mozog. Párhuzamot von Nagy Imre és Szent Pál között, illetve felveti, hogy el kell tekintenünk bizonyos negatívumoktól, ha történelmi nagyjainkról beszélünk, különben senki sem marad, akit tisztelni lehetne.

Ami a jobb latort és Szent Pált illeti, van egy elég jelentős esemény, amit ők megtettek, míg Nagy Imre bizonyíthatóan nem. Előbbiek megtértek, felismerve az Úr Jézust, utóbbi pedig kommunistaként lépett tovább. Előbbiek őszintén, szívből megbánták minden bűnüket, amiért jó eséllyel elkerülhették a kárhozatot, utóbbi még az utolsó pillanatokban is csak a nemzetközi munkásosztály megbocsátásáról beszélt.

Benderik – és korábban Jeszenszky – itt nyilvánvalóan a történelem bocsánatára gondolt, csakhogy a történelem meg az ő bocsánata elég faramuci dolog. Nem tudjuk, hogy mit bocsát meg és mit bírál felül. Nem érdemes erre vagy a korhangulatra hagyatkozni, mert könnyen csalatkozhatunk. Nem ismételném meg újra a családját rettegésben tartó szülő minimális megjavulásának párhuzamát. Azt viszont igen, hogy nincs azzal baj – sőt, egy egészséges nemzettudat miatt fontos is –, ha bizonyos csontvázak kiesnek a szekrényből, és egyesekről kiderül, nem méltóak a tiszteletre.

Benderik azt is megemlíti, hogy Nagy Imre számára életveszélyes volt azt mondani, hogy csapataink harcban állnak, mégis megtette. Ha valami, akkor az biztos, hogy ez azok számára volt életveszélyes, akik e szónoklat után valóban azt hitték, hogy harcban állnak a csapataink, ugyanis semmilyen reguláris egység nem állt harcban. Ki tudja, ez a pár mondat hány fiatalt vitt a halálba, akik hittek neki és aztán percek alatt elestek az irtózatos túlerőben. Jó is, hogy ez felmerült, mert még egy vádpontot fel tudunk írni.

Amit történelmi nagyjaink negatív tetteiről említ, és az ezzel együtt járó tiszteletről, ott szerintem

ami amúgy is túlságosan gyakran felmerülő érvelés jobboldaliaktól. Nem lehet és nem szabad így megítélni az eltérő történelmi korok eseményeit. Nagy Imre tekintetében viszont, aki személyes karrierje kezdetétől csak a rosszat művelte és támogatta, valamint egy gyilkos rendszer szolgálatában állt, szerencsére nem szorulunk egyrészt-másrészt logikára.

*

Ha létezik az 1956-os eseményeknek szimbolikus és ikonikus figurája, az tiszteletre méltó Mindszenty József. Az ő személyes kiállása, múltja, áldozatvállalása és szerepe alkalmassá teszi arra, hogy megtestesítsen mindent, ami 1956-ban pozitív és emlékezésre méltó.

Felesleges magunknak kommunista hősöket kreálni a Rákosi-éra bugyraiból, mikor előttünk áll Mindszenty példamutató, végig elvszerűen élt élete. Ha '56-ról beszélünk, legyen ő és a pesti srácok a fejünkben, ne Nagy, Maléter és a többi, a forradalom fedélzetére kéretlenül felszálló kommunista.

*

Végezetül meg kell jegyeznem, hogy léteznek olyan történelmi helyzetek, amikor megtermékenyítő erővel bírhat egy negatív figura szimbolikussága is, mint korábban Rajké vagy éppen Nagyé. Abban a speciális helyzetben és közegben, amit Rajk jelentett 1956-ban és Nagy 1989-ben, ez érthető is. Mások voltak a lehetőségek és a prioritások. Azonban 28 évvel a rendszerváltoztatást követően már beszélnünk kell kényelmetlenebb témákról is. Orbán Viktor minapi szavai, amelyek a kultúrharcra vonatkoztak, egy dologban biztosan megerősíthettek minket. Jó úton járunk és azokat a dogmákat, amelyeket az elmúlt évtizedekben mozdíthatatlanoknak véltünk – tartozzanak azok irodalmi vagy történelmi kategóriába –, többé nem kell szent tehénként kezelni. Sok meló lesz még benne, de most bontani kell, hogy később legyen helyünk építkezni.

Leegyszerűsítve ez a kérdés mindössze arról szól, hogy tartozhat-e egy kommunista a nemzeti panteonunkba. Szerintem nem, és ki kell söpörni azokat onnan. Nagy Imre a kisöpréshez amúgy is jól értett.