Szép új világvége

„Korunk legfontosabb aktora, vagyis az infotechnológiai szuperstruktúra s az annak apparátusait előállító nagyvállalatok (például »a nagy ötös«: Apple, Facebook, Google, Microsoft, Twitter), az őket irányító digitokrácia, azaz a »virtuális osztály« és az otthonául szolgáló Szilícium-völgy, valamint az eszméit jelentő »kaliforniai ideológia« (Richard Barbrook–Andy Cameron) új utópizmussal lép fel, amely egy radikális karteziánus programmal virtuális édenkertet ígér. Bár a közfogyasztásra szánt ideológia teljes transzparenciát és uralommentes hálózatokat hirdet, valójában minden korábbinál alaposabb ellenőrzést és szabályzást épít ki a kommunikáció csatornáin keresztül – a »digitális maoisták« (Jaron Lanier) által ajánlott felszabadulás során csak az adatainkat veszíthetjük. Akárcsak az összes korábbi utópikus elképzelés, a kibernetikai emberkép alapján álló legújabb is radikálisan haladáselvű optimista antropológiai felfogással bír, de a jövőre vonatkozó tervek megvalósítását – biztos, ami biztos és profitábilis alapon – a tech-cégek eszközállományára bízza. (...)

Nem túlzás az efféle smart city-projektekkel szembeállítani a tradicionalista jobboldal és a tradicionális baloldal láthatatlan frontját, amelynek ékes példája volt, amikor a monarchista Georges Bernanos Franciaország a robotok ellen című, 1947-ben megjelent könyvéből kiindulva az ultrabaloldali Jean-Luc Godard forgatott filmet 1965-ben Alphaville címmel, amelyben a számítógép irányította város megszünteti az emberi érzelmeket. Itt sírni tilos, a költészet logikátlan cselekvésnek, a szerelem oktalanságnak számít. A baloldali heideggeriánus Herbert Marcuse hasonlóképpen felismerte a technológia kárát, mint a konservative Revolution emblémájának számító Carl Schmitt. A régimódi szocialisták és a romantikus konzervatívok, a radikális természetvédők és a vallásos reakciósok mind megegyeznek abban, hogy az emberi élet sokszínűségének technológia általi redukálása politikai kérdés.

A kibernetikai utópia missziós kinyilatkoztatásainak humanizmusa mögött az emberi viszonyok kéretlen átalakítása, nyíltszíni adatbányászaton keresztüli áruba bocsátása és az észrevétlen ellenőrzés megteremtésének könyörtelen akarata áll. Az olyan nagyvállalkozó-jövőtervezők, mint Elon Musk, tech-transzcendens gondolkodók, mint Ray Kurzweil és a virtuális világrend gondolatát propagáló fórumok, mint a Wired magazin s alapító-főszerkesztője, a cyber-kultúrguru Kevin Kelly alapvetően határozzák meg a fejlődés irányát, amelyet a mesterséges intelligencia, az automatizálás, a digitalizálás és a virtualitás érvényének növelése által meghatározott poszthumán jövendő felé terelnek. E nem feltétlenül önérdekmentes techno-optimizmussal szemben állnak néhányan (például Jonathan Franzen, Jevgenyij Morozov, Paul Virilio), többnyire a múlt század techno-szkeptikus filozófiai megállapításait megfogalmazók (Jacques Ellul, Martin Heidegger, Hans Jonas, Lewis Mumford, Theodore Roszak) nyomvonalán haladva. E két harcban álló vízió, akárcsak a vele közeli rokonságban álló utópikus és disztópikus/(poszt)apokaliptikus kultúra, korunkban is nyomot hagy a filmművészeten, előbbi űrhajó- és robotmániás fantáziák (A. I., Én, a robot, Transformers-széria), utóbbi a gépektől való szorongás (eXistenZ, Her, Mátrix, Terminátor-filmek) képében. A »negyedik ipari forradalom« legfrissebb eredményei láttán az elmúlt százötven év borongós szatírái (Samuel Butler: Erewhon. 1872, E. M. Forster: The Machine Stops. 1909, Karel Čapek: R. U. R. 1921) látszanak megvalósulni. Pozitív és negatív értelemben egyaránt a múlt képzeletének termékei vagyunk.”