Gyógyír, sebre – Kísérlet a trianoni trauma orvoslására

Bödők Gergely írása

Trianon-trauma

Tömve volt minap az ELTE BTK Szekfű Gyula könyvtára, ahol Jeszenszky Géza történész, egyetemi tanár és diplomata legújabb kötetét mutatták be. A Kísérlet a Trianoni trauma orvoslására címmel, az Osiris Kiadónál tavaly megjelent munka a rendszerváltozás körüli évek magyar szomszédságpolitikáját kívánja bemutatni, kiegészülve a szerző személyes tapasztalataival, dokumentumok- és közel kilencszáz lábjegyzet segítségével. A kötet várható volt, szerzője az utóbbi években többször is kifejtette, hogy egy ideje dolgozik már az Antall-kormány kül- és nemzetpolitikai programjának összefoglalásán, és erről 2015-ben, a Magyar Szemle hasábjain két részben összegzésre is vállalkozott (első és második).

A könyvbemutatókor jobbára általános egyetértés helyett valódi párbeszédet és vitát előlegezett a meghívott hozzászólók személye is. Mivel lényegében az antalli-örökség „becsülete” forgott itt kockán, némiképp mdf-es „túlsúly” volt érzékelhető: a beszélgetést Erdődy Gábor, az ELTE BTK Történelemtudományi Doktori iskolájának vezetője, volt németországi majd vatikáni nagykövet vezette, a szerző, Jeszenszky mellett Bába Iván, a rendszerváltást követően az Antall kormány külügyminisztériumi főosztályvezetője, majd helyettes államtitkára is helyet foglalt. A szigorú értelemben vett tudományos szakmát még Földes György, a Politikatöténeti Intézet főigazgatója és Pritz Pál, az ELTE egyetemi magántanára képviselték.

Méltányosság a halottakkal szemben

Előzetes felvezetőjében Jeszenszky Géza kiemelte, hogy ahhoz a „történelemtől sújtott” generációhoz tartozik, amely a harmincas éveiig a szovjet érdekszférához tartozó Magyarország keretein belül élt, és ebben az időszakban az önnálló magyar politizálás lehetőségei mindvégig erősen korlátozottak voltak. Legnagyobb történelmi élményük az 1956-os forradalom, valamint a rendszerváltás időszaka. Ez utóbbi folyamat egészen új helyzetet teremtett, és végre lehetőséget kínált Magyarországon is az annyira óhajtott liberális-, parlamenti demokrácia megteremtésére és megszilárdítására. „Kérdés persze, sikerült-e élni a lehetőséggel?” Sajnos – úgy vélte – „a mából nézve 1956 inkább reparálta a magyar pressztízst a világban, mint 89’”. Ugyanakkor – tette hozzá – méltányosnak kell maradni és „tisztességes játékot kell űzni a halottakkal”: az eseményeket, a döntési lehetőségeket mindig az adott történelmi kontextusban kell értékelni és megítélni. Könyve ezért sem a rendszerváltástól, hanem már 1988-tól mutatja be a magyar kül- és szomszédságpolitika alakulását.

„A történelemből úgy tűnik, hogy nem lehet tanulni. Lehetne, de nem tanulunk belőle!”

– ezt már Pritz Pál tette hozzá, aki elsőként értékelte a munkát. Mint megállapította, a könyv értéke leginkább az, hogy „egy jelentős időszak, jelentős személyes élménye, és jelentős kutató tudásanyagban történő elbeszélését kapjuk meg, egy igen szép, világos stílusban.” Külön erénynek tartja Jeszenszky mindvégig higgadt hangütését, alapállását pedig – amit még 1988-ban, a csallóközi Őrsújfalun fogalmazott meg – mindmáig fontosnak és egyre aktuálisabbnak gondol. Ebben a szerző Trianon meghaladását Magyarországnak és szomszédainak az európai intergációjával kötötte össze. A békeszerződés századik évfordulójához közeledve, valószínűsítette, hogy a száz évvel ezelőtt történtek reális bemutatása helyett újabb történelemhamisítások és ferdítések is várhatók, amivel szemben olyan munkákba kell kapaszkodni, mint amilyen a volt diplomata kötete is.

Földes György hozzászólásának első része szintén az elismerésről szólt. A Politikatörténeti Intézet igazgatója szerint az elmúlt negyedszázadot széttöredezettségében, választóvonalaiban és belső megosztottságában vizsgáló munkák helyett ez a kötet jól illeszkedik az elmúlt korszakot egységesen kezelő és az újraértékelés szándékával születő történetírói narratívák sorába. Kérdés persze, hogy a szerző új kötetében mennyire tudott önreflexív lenni, mert „mindenkinek megvan oka az önkritikára, természetesen.” Összességében a munkát Bánffy Miklós emlékaratihoz hasonlította és elismerte Jeszenszky történetírói teljesítményét és az egykori cselekvő visszafogott-, saját személyét a dokumentumokon keresztül leginkább előtérbe helyező magatartását.

A volt diplomata duális pozíciójának – a történész mellett az események egykori alakítójának – erényeit emelte ki Bába Iván is. „Azt hiszem, ez egy olyan alapmunka, amit a továbbiakban nem lehet megkerülni ha valaki erről a korszakról írni akar” – fogalmazott. Úgy vélte, volt kollégája, és párttársa, impozánsan hozta egyensúlyba a tényeket és az értékeléseket, ráadásul mindezt úgy, hogy a sokszor jogosan hiányolt korszellem is átsugárzik a lapokról. Kritikai megjegyzései mindössze két dologra vonatkoztak: mindazon dokumentumokat, amikre a szerző hivatkozott, és amik a birtokában vannak, érdemes lenne valamelyik közgyűjteménybe legalább másolatban eljuttatni, és hiányolta a kötetből az egymást követő eseményekben való eligazodást segítő kronológiát.

"Antall-doktrína"

Az általános értékeléseken túl a beszélgetést vezető Erdődy Gábor a következő blokkban már a kötet velejébe „csapott”, amikor az antalli doktrína lényegét fogalmazta meg, és kérdezte meg erről beszélgetőtársai véleményét.. „A jószomszédi kapcsolatok oltárán nem áldozhatjuk fel a nemzeti kisebbségek jogos törekvéseit. Azaz a jószomszédi kapcsolatok feltétele a magyar kisebbségek megfelelő jogokhoz való juttatása. Ez annakidején is vitákat váltott ki és azóta is.”

Ezzel Pritz Pál is mélyen egyetértett, kiemelve, hogy ennek nyílt megfogalmazásával viszont „az Antall-kormány parazsat hozott a fejére”. A kötet szerinte valójában nem tudományos munka, hanem egy „tudományos megalapozottságú emlékirat”, amelyben keveredik az emlékirat és a tudományos teljesítmény. Ebben a sajátos műfajában Bánffy emlékiratával szemben ő inkább Szegedy-Maszák Aladár emlékiratához hasonlította, amiben ugyan nincs 875 lábjegyzet, (ami emlékiratokban nem szokás), de tudományos munkában sincsenek olyan megfogalmazások, hogy „kikérem magamnak”, „visszautasítom”, stb. Úgy vélte Antall ellenzékének ebben a kérdésben a kormányhoz igazodnia kellett volna, és az érdekérvényesítést az a „nemtelen támadássorozat, ami zajlott négy éven keresztül, túlságosan legyengítette”. „A hatalomba pedig kik kerültek?” – kérdezte – „Hát, akik nekiálltak gyakorolni a hatalmat!” Ellentétben 1848/49-el – tette hozzá – a bukás ellenére azért lehetett olyan sikeres az ország, mert volt egy nemesi réteg, amelyik évszázadok óta vezette az országot, helyi és országos szinten is. A külügyminisztérium főtitkára, adminisztratív államtitkára viszont Antall alatt olyan ember volt, akinek az „ismeretei legfeljebb odáig terjedtek, hogy egy MSZMP pártbizalmiként hogyan kell működni”. Bírálta az Antall-kormány erőtlenségét is, hisz „lényegében nem tudott úgy hatalmat gyakorolni, hogy amikor megkeseríti a külügyminiszter életét a politikai államtitkára, akkor nem az történik, hogy behívatják és elétolnak egy papírt, hogy aláírod a lemondásodat, hanem kínlódnak vele.” Úgy véli továbbá, – kritizálva a szerző álláspontját – , hogy a rendszerváltáskor „jobb állapotban adták át az országot az újaknak, mint ahogy ez ebből a könyvből kiderül”.

„Hát akkor itt elkezdődik már a vita. A tiszteletköröket megfutottuk.”

Ezt Földes György mondta ki, aki hozzászólásában áttekintette az elmúlt száz év magyar szomszédság- és nemzetpolitika változásait. „Muszáj szembesítenem a Gézát azzal, hogy Magyarország tekintélye, – amely ténylegesen 56-ban reparálódott a 44/45-ös mélypont után – nem 1989-ben került helyreállításra, hanem ez a nyolcvanas évekre már a világban egyértelműen megtörtént” – folytatta. A nemzetpolitika átalakítását nem tekinti az Antall-doktrína teljesen eredeti kizárólagos szüleményének, mert a magyar nemzet- és szomszédságpolitika – a Földes által régóta kutatott – Kádár-korszakban is több változáson ment át. 1919-től van egy fejlődési folyamat a szomszédságpolitikában. Az első kísérlet a revizionizmus volt, a másik az internacionalista periódus, és „mindkét kísérlet eredményeit ismerjük”. Utána következett a hatvanas évek végétől egy „példamutatós” időszak, amikor a magyar kormány a határontúli magyarok érdekében a saját nemzetiségi politikájával próbált hatni a szomszédokra, majd ezt váltotta fel a hetvenes évektől a jugoszlávoktól átvett – a nemzetiségek hídszerepét hirdető – hídelmélet, amit az Antall-kormány is magáévá tett és használt. Ráadásul a hetvenes évek közepétől, a helsinki konferenciára építve ezt helyettesítette egy újabb emberi-jogi megközelítés, amely új fellépési lehetőségeket adott a demokratikus és a nemzeti ellenzéknek is, összességében mégis mérsékelt eredményekkel járt. A rendszerváltás előtti időszak Földes szerint „minden volt, de kommunizmus biztosan nem volt”, éppen ezért, szerinte helytelenül használja a szerző ezt a fogalmat, és érdemesebb lenne a korszakot a saját maga által használt fogalomrendszeren belül megítélni, azaz inkább kommunista diktatúrának, vagy szocializmusnak nevezni. „Szocializmus volt?” – kérdezett közbe Jeszenszky Géza, mire viszont igenlő válasz érkezett. „Igaz-e az, hogy 1989 reményt adott az újrakezdésre? Lehetett-e volna ennél jobb stratégiai célt kitűzni és előbb-utóbb úgy módosítani a kádár politikát, hogy a szomszédsági viszonyokat egyértelműen összekössük a kisebbségi kérdéssel?” – kérdezte meg végül Földes. Történészként is azt gondolja, hogy nem, mert „erről nem lehetett lemondani. De ebből nem következik, hogy ez egy eredményes politika lett volna!”. Úgy vélte Magyarországnak kezdettől fogva többet kellett volna tennie a határon túli magyarság gazdasági pozícióinak a megerősítéséért és ügyesebben kellett volna lavíroznia a nyolcvanas évek végén-, az átmenettel-, valamint az integrációs folyamatban való részvételével megszerzett tekintélyével. Kritikus volt azzal szemben is, hogy az antalli-külpolitika teljesen összekapcsolható-e a határontúli magyarság helyzetének alakulásával, mert azt időközben sok más egyéb, tőlünk független tényező is alakította.

Realitás, remény és alternatíva

Erdődy Gábor szerint „nem volt ennek a kérdésnek pozitívabb alternatívája” és ellentmondásnak találja Földes hozzászólásában, hogy ha „egyetértünk azzal, hogy erről nem lehetett lemondani, és ha erről nem is mondtunk le, akkor nem állítottunk fel másik alternatívát.” A külpolitika prioritásainak megítélésében valódi vita bontakozott ki. Bába Iván hozzáfűzte, hogy Földes véleményének 70%-ával vitatkozna, különösen azzal, hogy „a kádári-kisebbségpolitikát és az antalli-t kontinuusnak lehetne tekinteni, mivel alapvető cezúra van a kettő között.” Visszatért az első hozzászólásában már megdícsért korszellemhez. Hangsúlyozta, hogy az akkori európai- és közép-európai eufória egyáltalán nem azt sugallta, hogy nem lehet a kisebbségi kérdést az európai értékrendbe beemelni és az európai alapértékek egyikévé tenni. Ezért „egyértelműen nem úgy tűnt akkor, hogy ennek a kisebbségpolitikának nincs realitása és reménytelen volna”. Példaként az 1992-es Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája az Európa Tanácsban dokumentumot hozta, amely „egyértelműen egy ilyen fajta szándéknak volt az egyik első sikeres megjelenése” volt. Csak később, 1992-93 körül tudatosult bennük, hogy ez a törekvés nem hoz maradéktalan sikert, és tűnt úgy, hogy „szomszédainkban nincs ilyenfajta politikai szándék, ráadásul megjelentek a szélsőséges nacionalista politikai pártok is, Mečiartól Funárig és Miloševićig”. Ezzel párhuzamosan kiderült az is, hogy „a nyugati kollégák és partnerek sem képesek arra, hogy ezt végigvigyék”. Ez utóbbira pálda Szlovákia felvétele az Európa Tanácsba, amikor a döntnökök „addig, addig hátráltak, hogy végül elfogadták azt, hogy magának az Európa Tanácsnak a feltételeit sem kellett Szlovákiának teljesítenie. És úgy vették fel, hogy megígéri, hogy majd teljesíti, ami nyilvánvalóan nemzetközi nonszensz, aztán három nap múlva már meg is tagadták ők maguk!”

Utópiák: szocializmus, kommunizmus

„Én azért nem beszélek szocializmusról, mert ez nem volt szerintem szocializmus. Az utópia – utalt Jeszenszky a kommunista korszakra és Földes György korábbi fogalmi kritikájára – gyönyörű volt, de megvalósíthatatlan”, „a Kádár-korszak pedig még a szocializmus nemes gondolatához is méltatlan volt”. A könyvét szándékosan 1988-tól kezdte el, mert ekkortól tapasztalt egy olyan fordulatot az állampárt vezetésében, amit a nyílt és- belső ellenzék egyértelműen üdvözölt. Ilyen volt az 1988-as erdélyi tüntetés, és az ezt megelőző kiállítás Erdély hagyományairól, amit Szűrös Mátyás nyitott meg. Kiemelte Antall Józsefnek kevéssé ismeretes, az eskütétele után mondott egyik beszédét is, „amelyben a kormányfő maga is köszönetet mondott Németh Miklósnak és kormányának azért, amit az átmenetért tettek, és hogy ez az átmenet sima volt.” Az "Antall-doktrínát" illető alapkérdésnél maradva akkortájt úgy érzékelte, nagyjából a választásokig „a külpolitikában-, és a nemzetpolitikában, valamint az ezt támogató politikában szükséges egyetértés még megvolt”. Amikor például Duray Miklós pere zajlott nemcsak a későbbi szdsz-es csatlakozók, de Csurka István is elmentek mellette demonstrálni. 1990-ben pedig Tamás Gáspár Miklós terjesztett be az országgyűlésnek olyan javaslatot, amit fél évvel később az ellenzék „ízekre szedett volna szét, mondván, micsoda nacionalista”. Ezért is lett volna üdvös, ha az akkori ellenzék „ezekben a kérdésekben partner, különösen a délszláv válság első, 1991 január-februári fellángolásakor”, amiatt pedig elégtételt érez, hogy „ma már azokat a dolgokat amiket akkor a szemünkre hánytak nemigen vállalja senki”.

A régi-új dilemma

Jeszenszky úgy véli, 1990 óta a magyar politika számára a dilemma ugyanaz, és ebben nyílt ellentét volt az akkori kormány és az akkori ellenzék (benne a Fidesz) között. A kérdés lényege a gesztusok sorrendjében rejlik. Mit kell előbb tenni: 1. elébe menni a szomszédok igényeinek, akár „százszor is újra kimondva, hogy tiszteletben tartjuk a határokat, nem vagyunk revizionisták és hajlandók vagyunk újabb szerződésekben is lemondani az egykori magyar területekről”. És akkor elválik, hogy a szomszédok ezt milyen hasonló gesztusokkal honorálják, vagy 2. „törekedni a jó viszonyra a szomszédokkal, de nem képzelhető el őszinte, jó viszony úgy, hogy az érintettek, a határon túli magyarok nem mondják ki, hogy a helyzetük rendben van”. Antall József és ők „tudatosan képviselték” az utóbbi politikát, de tiszteletben tartva a határon túli magyar pártok autonómiáját nem kívántak helyettük szólni. „Mi – fogalmazott – akkor beszéltünk csak helyettük, amikor minden törekvésük ellenére a nemzetközi közösség nem volt hajlandó belátni, hogy meg kell hallgatni a kisebbséget is.” Utólag is úgy gondolja, hogy „nem tehettek mást”. Az ellenzék, különösen az szdsz, majd az 1994-ben megalakult Horn-kormány viszont az előző „doktrínát” képviselte, és olyan szerződéseket kötött a szomszédokkal, amiket korábban „az Antall-kormány nem volt hajlandó megkötni. Utólag bebizonyosodott, hogy ez a politika sem hoz semmi többet” – értékelte mindezt.

Antall József, mint „lelki irredenta”

A beszélgetés finishéhez érve szó volt még 1919-től a magyar politika előtt álló „maximális” (lényegében a teljes revíziót jelentő) és „minimális” (a határon túli magyarokkal alig foglalkozó) programjáról, vagyis a nagy- illetve kislépések politikájának hasznáról is. Bába Iván szerint a rendszerváltást követően bizonyosan hiba volt, hogy „elhittük azt, hogy az európai politika ama liberális értékrend és normarendszer szerint működik, amit hirdet, és a gyakorlatban kiderült, hogy ez az értékrend hol van, hol nincs, és mögötte/alatta az igen brutális és durva érdekek játszmája zajlik. Ez az utóbbi jelent meg 92’, 93’, 94’-ben és ez aztán ellehetetlenítette mindazt, amit szerettünk volna.”

Azt már ismét Jeszenszkytől hallhattuk, hogy Antall Józsefről is sikerrel hitette el egy magyar szerző, hogy „lelki irredenta” volt”. „És abban mi a baj, ha valakinek Trianonról megvan a lesújtó véleménye és úgy gondolja, hogy a szomszédok túl sokat kaptak?” A józan szomszédországbeli politikusok nyilvánvalóan nem féltek Magyarországtól, de a saját belpolitikájukhoz a magyar kártyával való fenyegetőzés mindenkor nagyon hatásos volt. „Sajnos az ellenzékünk pedig hozzájárult ehhez a riogatáshoz és nyíltan, vagy kevésbé nyíltan azt sugallta, hogy az Antall-kormány valójában területrevíziót akar”. Holott erről szó sem volt – hangsúlyozta ki.

„Ez van, ezt kell szeretnünk. Illúziók nélkül!"

A beszélgetés végén a könyvet kiadó Gyurgyák János azt kérdezte a szerzőtől, hogy akkortájt nem volt-e veszélyérzetük azzal kapcsolatban, hogy itt „gazdasági és politikai behatolás történik”. Jeszenszky válaszában kiemelte, hogy a mai gondolkodás már nagyon érzékeny erre, hogy kihasználják a multik, és új piacokat akarnak szerezni. Éppen ezért "talán lehet azt mondani ránk, hogy mi akkor nagyon jóhiszeműek voltunk, és túlságosan rózsásnak láttuk a helyzetet”, „ez pedig illúzió volt”. Viszont, mentségükre legyen mondva, emlékeztetett, hogy volt egy olyan félelem is, hogy a régió (és benne Magyarország) újra német érdekszféra lesz. Legalábbis „Amerikában nagyon tartottak ettől”. Arra pedig büszkék voltak, hogy Magyarországra egyedül nagyobb összegű külföldi tőke jött be, mint az egész volt kommunista tömbbe összességében. „De ha nincsenek amerikai cégek, akkor lehet, hogy tényleg több lesz itt a német”. „És persze – egészítette ki újra az elhangzottakat Bába Iván – nem volt alternatíva. Valahonnan tőkét kellett hozni, technológiát kellett hozni, hogy a munkanélküliség "ne menjen föl a csillagos égbe". Sajnos, hogy "így is felfutott". "De hol volt a magyar tőke? Hát sehol!”. Az persze igaz, hogy „naivak is voltunk. A védelmi reflexünk nem működött. Semmit se tudtunk az egészről”. Ismét az alternatívanélküliséget emelte ki Jeszenszky is, amivel Antall is tisztában volt, és szűk körben többször is elmondta: „Ez van, ezt kell szeretni. Illúziók nélkül!”

Lélekben 15 millió magyar

Természetesen szóba került Antall legismertebb mondata, a kormányfő lélekben magát 15 millió magyar miniszterelnökének tekintő vallomása is. Földes – nyomatékosítva, hogy Antall „ezzel a ő szívéből is szólt” – hangsúlyozta, hogy mégis, „tudni kell, hogy ha politizálunk, akkor egy ilyen kijelentésnek ára van.” Az MDF radikálisainak nyilatkozatai, különösen Csurka 1992-es fellépése módot adtak arra, hogy sokan azt higgyék, hogy az országban a „nacionalista vonal erősödik meg”. Ezzel szintén szembe kellene nézni és abbahagyni azt a gyakorlatot, hogy „általában mindenki mélyen egyetért az én önkritikámmal”. Jeszenszky is elfogadta, hogy a sokszor félremagyarázott kijelentésének voltak jó és rossz hozadéka is, mégis, úgy látta, a kormányfő mondata mögött az az egyértelmű szándék húzódott, hogy fel kell hívni a világ figyelmét a magyar kisebbség negligálásának a veszélyeire.

„Nem ilyen európai integrácót akartunk!” – hangzott el a végszónak szánt hozzáfűzés az egyik néző részéről. „Az Uniónak jelenleg nincs alternatívája Magyarország számára. És ha mi rosszul érezzük magunkat benne, az nem kevés mértékben a mi hibánk. Mert vannak közép-európai országok – utalt sebtében Bába Iván Lengyelországra – akik nem érzik ilyen rosszul magukat benne.”

Hogy ne zárjuk az estet ilyen pesszimistán, Erdődy Gábor, mintegy keretbe foglalva a beszélgetést, felolvasott egy mondatot a szerző – Pritz Pál által már idézett őrsújfalui beszédéből. „Ha egyszer majd Magyarország és szomszédai is csatlakozhatnak az európai integrációhoz és rátérhetnek erre az útra, az lesz az igazi revízió, Trianon meghaladása.” Tagadhatatlan, hogy az „eredeti” helyett, ez a végszó azért sokkal vigasztalóbb.