Rátévedt a szemem Kormányzó Urunk mellszobrára. Egyedül az Ő szeme nem volt harmatos, egyedül az ő szeme nézett összehúzott szemöldökkel, acélkeményen előre. Csodálatos szimbólum volt ez.
„Nem kell gondolkodnom, ha Rimaszombatról akarok írni. Az élmények színei azóta csak élénkebbek lettek, a távolság még szebbé tette azokat. Nem is tollammal írom ezt, hanem a szívemmel, annak is a szombati felével.
A szemem előtt vonulnak a képek. De nem laposak és nem szürkék, mint a film. Él és ragyog az mind, egytől egyig. Újra átélem azt az izgalmas örömet, mikor a vonat begördült az állomásra. Sorakozó, üdvözlés, csokor kerül zászlónk csúcsára. Azután megindulunk, be a városba. Két oldalt gyerekek szaladnak, a járdán Kossuth-nyakkendős férfiak, Bocskai-sapkás nők kísérnek. Én őket nézem, őket és a várost, ami egyet jelent, megalkuvás nélküli magyarságot. Sehol-sehol nem láttam nyomát a húszéves cseh uralomnak. Pedig építettek azok ide sok mindent. Villanegyedet, dohányvágót, egy gyönyörű kórházat is (bár kirámolták a berendezését menekültükben). De a város lelkét meghamisítani nem tudták.
Olyan igaz, olyan hamisítatlanul magyar volt az a Himnusz, amit a másnapi iskolai ünnepélyen hallottunk és énekeltünk, hogy azt soha-soha el nem fogom felejteni. Betöltötte a hang a hatalmas termet, áttörte a barna gerendás tetőt, és szállt sebesen Istenhez. Égre néző lélekkel követtem gondolatban a hang útját az Úr felé. Láttam, amikor kiterjesztette védőkarját árva magyarsága felé.
Majd rátévedt a szemem Kormányzó Urunk mellszobrára. Egyedül az Ő szeme nem volt harmatos, egyedül az ő szeme nézett összehúzott szemöldökkel, acélkeményen előre. Csodálatos szimbólum volt ez.
De itt sem időzhet soká a visszaemlékezés. A képek szaladnak, és én már ott is vagyok a tábortűznél. A jókedv hangja a tetőt csapkodja. Együtt ülünk a szombati testvérekkel, de nem csak a cserkészek ajkán harsog a nóta. Már az első negyed órában velünk énekel a közönség is. Egy öregúr pipájával verte a taktust. Mindenki fiatal volt ott lélekben, akárhány év nyomta is a vállát. Valami boldog, felszabadult érzés ragadott mindenkit magával.”
(Göncz Árpád írása az 1938 decemberi Magyar Cserkész-lapszámból. A Heti Válasz lelete.)
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
Mint lapunk is megírta, a szlovák parlament kormánytöbbsége büntethetővé tette „a második világháború utáni viszonyok rendezésének” megkérdőjelezését.
A fitneszguru nem ért egyet a Tisza által tervezett SZJA-emeléssel.
Világfelfogások, sőt a háború és a béke pártja között kell majd döntenünk. Látjuk a körülöttünk zajló eseményeket, halljuk a nyugati vezetők, köztük a NATO-főtitkár riasztó mondatait, amelyek apáink, nagyapáink háborús emlékeit idézik. Ebben a helyzetben a polgári oldalnak, a nemzeti kormánynak óriási a felelőssége.
A Jókai 200 emlékév keretében megjelent a Jókai Mór harmincháromszor című, gazdagon illusztrált kötet, amely nem kevesebbre tesz kísérletet, mint hogy kihozza az írót a vitrinből, megmutatva a nagy történetek mögött álló sokszínű embert.
