Nem a Google-val fogunk oknyomozni?
Viszont a találatok törlésével fontos információk is szem elől veszhetnek – vetettük fel Ormós Zoltánnak, aki válaszul kifejtette: közszereplő politikusok értelemszerűen nem kérhetik majd a rájuk vonatkozó találatok eltávolítását, akkor sem, ha azok évtizedekkel korábbiak. Ugyanígy cégek sem panaszkodhatnak a jó hírnevük megsértésére, ha például fórumokon alázzák őket, mert az adatvédelem csak a természetes személyeket védi. Azt is hangsúlyozta, hogy az új rendelettervezet értelmében a sajtóban megjelent információkra vonatkozóan minden tagállam saját szabályozást alakíthat ki, és eldöntheti, hogy mikortól számít egy újságcikk elavultnak – a Google találatai közül ugyanis csak elavult találatok törlését lehet kérni. Lehet, hogy a svédeknél már öt év múlva réginek számít egy cikk, míg mondjuk a déli tagállamok ezt tizenöt évben határozzák meg. „Ezt az adatvédelmi szabályozást nem az újságokra és nem a kutatásra találták ki, hanem az átlagemberek egymás közti viszonyaira” – szögezte le. Mint mondta, eleve nem keresnek az emberek régi cikkekre, így teljesen mindegy, hogy egy tízéves találatot egy ismeretlen magánszemélyről kidob-e a Google, vagy nem.
Arra a felvetésre, hogy újságírók, kutatók munkáját – akik adott esetben régebbi információkat is keresnének – jócskán megnehezíti, ha nem jönnek ki a találatok, elmondta: ezek az adatok nem lesznek abszolút elérhetetlenek. „Régen is lehetett cikkeket kutatni, úgy, hogy bementünk az Országos Széchenyi Könyvtárba és elővadásztuk a Népszabadság évekkel korábbi számát. Ezt a nehézséget és szűrést akarja visszahozni az EU-s szabályozás, hogy lehessen kutatni, csak nehezebben” – mondta Ormós, aki elképzelhetőnek tartja, hogy könyvtárakban mondjuk rendelkezésre állhatna az összes Google találat annak, aki magánszemélyek után akar kutatni.
Elég hátborzongató felvetésnek tűnik, mindenesetre egy ilyen modellben, reméljük, a szerkesztőségek is előfizethetnének egy ilyen „teljes Google”-ra.
Ormós szerint egyébként nyilvánvalóan túlzó attól tartani, hogy az adataikra érzékeny ügyfelek „kitörlik a Google-t”. Mint mondja, az rendben van, hogy most az elején jött tízegynéhányezer kérelem, de ez az eddigi húsz év termésére vonatkozik. Később szerinte biztosan mérséklődni fog a törlési kérelmek száma. Annyira ez anyagilag sem fog fájni a Google-nak szerinte, „de jobb most prüszkölni, mert ki tudja, mit vezetnek be megint. Ha a következő lépés az lenne, hogy magukat a cikkeket törlik, az tényleg probléma lenne”, de a régi találatok törlésének lehetősége az internetjogász szerint teljesen rendben van.
Természetes felejtés és mesterséges emlékezés
Az, hogy az internet korában máshogy működik az emlékezet, nyilvánvaló. Hogy ez jó-e, vagy rossz, az már kevésbé. A téma egyik oxfordi szaktekintélye, Viktor Mayer Schönberger az ítélettel kapcsolatban azt
írta a Guardian-ben: sem a sajtószabadság, sem a keresőprogramok nem fognak megszűnni emiatt. Szerinte látni kell, hogy az emberek nem ugyanazok, mint évekkel ezelőtt, a Google viszont ugyanolyan élességgel, az emlékezet tompító jellege nélkül hozza vissza a múltbeli eseményeket, adatokat.
A digitális memóriának köszönhetően a „múlt elkezdett követni” minket, ami ellehetetleníti a felejtést – fejti ki Mayer Schönberger. Ha valakit „megguglizunk”, akkor csak információ-töredékeket kapunk róla, ami bizony félrevezető lehet, így tévesen alkothatunk ítéletet. Szerinte a társadalomban fontos a felejtés, mert az kell a megbocsátáshoz. „Ha nem tudunk felejteni, akkor olyan társadalommá válhatunk, amely nem tud megbocsátani” – írja a professzor.
Most úgy tűnik: a törlési kérelmek mérlegelésével elsősorban a Google dönti majd el, hogy az érzékeny kérelmezők közül kit fogunk elfelejteni és így kinek fogunk megbocsátani.