A történelem terhe

„Akit hatalmába kerít a tragikus életérzés, az nemcsak az elmúlás rettenetét érzi át, hanem a halhatatlanság szomját is. Ebből az érzésből születnek az igazán nagy dolgok. A tragikus életérzés nem csupán halálszorongás vagy az öregedés fölött érzett homályos aggodalom. Ha még egyszer látni akarjuk a csillagokat, ha még egyszer ki akarjuk tűzni a zászlót a vár ormára, akkor öntudatlanul is arra gondolunk: örökké.

(...)

Ha egy civilizáció elveszíti az önigenlés képességét, eluralkodik rajta a tragikus életérzés negatív aspektusa. Spengler szerint ez vezet ahhoz a »metafizikai haláligenléshez«, melynek hatására az emberek már csupán egyénenként akarnak élni, típusként és kulturális egységként viszont már nem. A hanyatlás prófétái erre a negatív aspektusra összepontosítanak. Valéry és Spengler egyaránt a kultúrák halandóságának tényét, a kimerülés lehetőségét rögzítették. Fukuyama a világtörténelmi dráma ellaposodására hívta fel a figyelmet. De a különféle elemzések, próféciák és történetfilozófiai eszmefuttatások sajátosságait háttérbe szorítja az a mindenütt uralkodó meggyőződés, hogy egy kultúra akkor veszti el vitalitását, amikor az »összlényben« kialszik a tragikus életérzés.

A tragikus életérzés eltűnését olyan közép-európai szerzők is megfogalmazták, mint Milan Kundera vagy épp Kertész Imre. A lét elviselhetetlen könnyűsége szembeállítja egymással Európa két felét, hiszen nyugaton a puhára bélelt történelem és a »lét ártalmatlanítása« (Josef Pieper) megfosztotta az embereket attól az érzéstől, hogy az életnek önmagán túlmutató jelentősége van, keleten viszont az élet nem légiesült, az emberek továbbra is magukon viselik a történelmi sorscsapások nyomait. A lét elviselhetetlen könnyűsége így elsősorban nyugati probléma. Ehhez hasonló jelentősége van a Sorstalanságnak is, amelyhez Kertész a következő szavakkal adja kezünkbe az értelmezés kulcsát: »Mit nevezek sorsnak? Mindenesetre a tragédia lehetőségét.« Pontosan ez az, amibe egyre kevésbé tudunk beleérezni. A totalitarizmusba zárt elme éppúgy képtelen erre, mint a történetiség nyomása alól felszabadult súlytalan egyén. A mulandóság érzése lassan szétszóródik az időben, és ezzel elveszti ösztönzőerejét. Houellebecq szerint ez a változás »a halálfélelem tragikus érzését belefojtotta az öregedéstől való félelem általánosabb és bágyadtabb életérzésébe.« Ezzel előtérbe lép a tragikus életérzés negatív aspektusa, amely nem rejti magában a tragédia és a katarzis lehetőségét.

A tragikus életérzés egyik legújabb megfogalmazását Peter Sloterdijk kínálja, aki szerint azok a kultúrák életképesek, amelyek őszintén fel tudnak háborodni saját eltűnésük gondolatán. Ennek tükrében kifejezetten örvendetes, hogy a herderi jóslat továbbra is borzolja honfitársaink kedélyét, vitára készteti a diákokat és nyugtalan vonásokba rendezi a véleményformálók arcát. Így viselkedik egy olyan nemzet, amely nem hajlandó lemondani saját történelméről. Persze az etnicista kihalásszorongás és az újpogány panaszkultúra is az »utolsó ember« szellemi impotenciájára vall, de a tragikus életérzés nem csak ennyiből áll. Ha képesek vagyunk életre kelteni a benne rejlő alkotó, poétikus és tettekre sarkalló erőt, akkor a haza valóban fényre derül. Ha pedig erre képtelenek vagyunk, akkor elveszítjük a történelmünket, amelyet ma még minden tragédiájával együtt is a sajátunknak érzünk. A kérdés így hangzik: akarjátok-e a történelem súlyát?

(...)

A történeti érzék és a történelem tragikus felfogása mindmáig a magyar politikai hagyomány szerves részét képezi. Hiába a kommunista rendszer pusztítása, hiába a »történelem vége« és a lét elviselhetetlen könnyűsége, a magyarságban még jelen van a történetiség tudata. Még fel tudunk háborodni saját eltűnésünk gondolatán. Az emlékezetpolitikai vitáink féktelensége azt mutatja, hogy nem eresztjük a történelmet és a történelem sem ereszt minket. A politikai és történeti érzék még mindig összeér a magyar tudatban. A kérdés csak az, hogy megvan-e még bennünk a száz évvel ezelőtti politikai nemzedék »pozitív magyarsága« és magunkra tudjuk-e venni a történelem terhét, vagy inkább súlytalan individuumokként szeretnénk tengődni történelem és sors nélkül. Személyesen és közösségi léptékben is ez a kérdés: szomjazzuk-e az örökkévalóságot, van-e valamilyen pozitív válaszunk az emberi mulandóságot felidéző sorscsapásokra, vagy megrekedünk a tragikus életérzés negatív aspektusában?”

Nyitókép: Faludi Imre