Üdvözlet a győzőnek

Jó lenne a végeredménytől függetlenül nem inni az ország másik felének könnyeit, elfogadni, hogy másképp látta vagy látja a világ helyzetét, nem gyalázni őt érte, pláne nem a vérét kívánni; hiszen ma sokkal könnyebb embernek maradni, és nem ártani egymásnak, mint akkoriban, amikor mondjuk zsidó, „osztályidegen” vagy „ellenforradalmár” honfitársainkat bújtattuk az egyenruhás csőcselék elől – valami ilyesmit kezdtem el írni még múlt hét vége felé, megcsömörölve attól a rettenetes, lélekölő hergelődéstől, ami az internet minden zugába belopta magát. Végül a turbulens helyzetben, hajnali és éjjeli ügyeletek közepette akkor már nem írtam meg.

Huszonkettőben írtam egy hasonlót egyébként a voksolás után, az akkori győztes kétharmadot ünneplőknek, hasonló üzenettel. 

Ilyenek voltak benne:

Persze, nem tudhattam, hogy a momentumos meg szoci – s nem kevés fideszes – szomszéd négy évre rá tiszás lesz, sem azt, hogy ez lesz az az ellenzék, amelyik tényleg megdolgozza, sőt, megdönti a regnáló kormányt;

De akármilyen hányingerkeltő is volt ez a kampányidőszak, mindenféle hangfelvételestül, hálószobatitkostul, szeretetlincselésestül, most már véget kellene neki vetni. És szembenézni azzal is, hogy ha a Fidesz-KDNP pártszövetség és holdudvara feddhetetlen lett volna, akkor lepergett volna róla a külföldi titkosszolgálatok nyilvánvaló és immár beismert aknamunkája (lásd: Panyi kapitány megtette kötelességét, a foglalkozás elérte célját), le a Facebook és a Google algoritmus-tekergetése, jakabpéteri kicsinyes károgásnak hatott volna a templom, kórház, városháza előtti hordószónoklatok sora, és buta demagógiának az urizálás éles kritikája.

A kétharmadhoz kellett persze a Tisza lehajtott fejjel, konokul menetelő, rendíthetetlen és minden tekintetben vérprofi kampánya, és a válságos évek alatt felgyülemlett protesthangulat, amelynek élére állva a kormányt nevezték ki az „arcnak” (the Man), aki ellen rock and roll lett az amúgy politikailag híresen passzív fiataloknak is lázadni. Ernesto Laclau argentin politikai filozófus hajszálpontosan így írta le a populista politikai kommunikáció működését, és biztos vagyok benne, hogy tankönyvi, gyakorlati példa lesz a Tisza kampányából is, bár gyanítom, kevésbé terhelt címkével.

De, meghallva Rivafinoli szavát – pontosabban Placid atyáét –, szeretnék kiemelni pozitív dolgokat is a kampány alatt és után történtekből, olyasmiket, amik egy normális közéletben alapvető dolgok lennének.

Például azt, hogy a réges-rég ellenzéki, most éppen tiszás baráti köröm, rám, ránk való tekintettel csak igen mérsékelten politizált abban a térben, ahol deklaráltan együtt voltunk – egyszerűen fontosabbnak tartották az emberi kapcsolatunkat ennél, és ez nagyon jólesett.

A szomszédot, akiről pontosan tudom, hogy hova voksolt, meg persze ő is rólam, mégsem tudnék hirtelen jobb embert mondani nála a szűkebb pátriámban, remélem, lesz még lehetőségem viszonozni a sok segítséget, amit mint ember adott az embernek.

Vagy, csak hogy két politikus példát említsek, Navracsics Tibor, vagy éppen Őrsi Gergely polgármester, akik a polgári Magyarországhoz méltóan nyilvánultak meg a kampányban.

De nézzük, hogy a Tisza megjelenése és győzelme mit adhat az országnak!

A Tiszának soha korábban nem látott felhatalmazást adtak a választók arra, hogy – sokak szerint jobb – irányba állítsa az országot. Bízzunk benne, hogy a sok, megalapozottnak tűnő aggodalom egy nyugati gyarmati kiszolgáló komprádorkormányról csak a kampány hevében tűnt ennyire fenyegető veszélynek, reménykedjünk, hogy igaz a jobboldaliak felé sugallt kép arról, hogy ők tulajdonképpen nem a balliberális örökséget akarják visszahozni Bokros-csomag 2.0-val, vagy visszakoztak ettől az ötlettől.

olyanra, ami után friss szavazóik már hiába verik a fejüket a falba, hogy saját pártjaikat hagyták megbukni vagy ledarálódni a nagy áradásban, mert abba nem gondoltak bele, hogy az is opció, hogy a Tisza csak „átveszi a boltot” a Fidesztől, és meghosszabbítja Bicske helyett a Holdig.

A Fidesz-KDNP-nek lehetőséget adott a megtisztulásra és önmaga újragondolására. Ha potens, kemény, szakmai ellenzék akar lenni, amelyik az immár ellenfélnek lejtő pálya ellenére ott akar lenni első számú váltópártként, ez valószínűleg elkerülhetetlen. A Fidesz a polgári Magyarország pártja volt, ha vissza akar térni ebbe a szerepbe, ahhoz világos jelzést kell adni a választóinak. Szerintem ezt a munkát nekik és belül kell elvégezniük, nem átadni a kezdeményezést ebben másoknak,

Ugyanez igaz a jobboldali médiára: a kampányüzemmód örökségét hátrahagyva minőségi, ép ésszel bíráló és számon kérő ellenzéki sajtóvá válni, jelen lenni, kérdezni, párbeszédet kezdeményezni.

A magyar zászló, a magyar jelképek visszatértek az utcákra, és immár nemcsak a Fidesz meg az aktuális radikális jobboldali párt lobogtatja őket, hanem mindenki. Rettenetes volt a tudat, hogy az ország fele nem érzi magáénak a hazáját, mert azt ellenzékiként a kormánnyal azonosítja – szerencsére, akár szívből, akár színből, most ott lobogott a zászló a kormányváltó tömegben, az immár ellenzékké avanzsált Fidesz esetében pedig magyartalankodástól bizton nem kell majd tartani.

S ha már itt tartunk: a Gyurcsány-párt utolsó írmagja is eltűnik a Parlamentből, mint ennek a mételynek a legfőbb gazdája.

A folytatást nem ismerjük. Vannak balsejtelmeink – és ezen nem segítenek a vérgőzös iroda- és szerkesztőségfoglalások, sem az, hogy a jelek szerint a győztes oldal benne ragadt a kampányüzemmódban –, de nincs még bizonyosságunk. Nem tudjuk, hogy az óriási mészárlás, amivel Magyar Péter az állami intézmények vezetőitől az utolsó hangtechnikusig megfenyegette a kormánnyal szimpatizáló médiát, mennyire átgondolt, vagy mennyire szól inkább a támogatóknak, esetleg mennyire előremenekülés, hogy legyen bűnbak és téma a hamarosan beköszöntő válságos esztendőkben, hogy a düh ne a Tisza-kormány ellen forduljon. Azt sem tudjuk, mire készülnek például a határon túli politikában, pro és kontra is vannak jelek (a találkozó a pártok vezetőivel rendben van, szemben az elszámoltatás belengetésével az erdélyi magyar projektek kapcsán, aminek egy része arrafelé nem ritkán a helyi magyarság utolsó szalmaszála).

És persze az arányokat sem ismerjük:

vagy hogy vajon a nemzetközi sajtótájékoztatón általa elmondottak írják le jobban, ami következik, mert az még – persze a szokásos leszámolós ígéreteken és keménykedésen túl – nem tűnt akkora tragédiának, vagy mindaz, amit azóta csinál, ami alapján meg Isten irgalmazzon mindenkinek, aki nem együttáradó.

Mindaddig viszont, amíg ez, elsősorban odafent eldől, tartom a ’22-es győzőnek címzett akkori üzenetem: emberek vagyunk elsősorban, magyar emberek mind, és ha nem akarunk permanens polgárháborút, akkor nem lehet elvitatni az ország másik felének az élethez és saját véleményhez való jogát. Ennek tekintetében pedig a nagyobb felelősség mindig a mindenkori győztesé – ha nem akar ő maga is rajtaveszteni.

***

***

Nyitókép: a Tisza Párt demonstrációja az MTVA székháznál (Fotó: Magyar Péter Facebook oldala)