Szobor árnyékában: egy elhamarkodott kijelentés határai

„A Hírklikk beszámolója szerint Márki-Zay Péter ismét elővette tavalyi ötletét, amely szerint szobrot kellene állítani Magyar Péternek. A politikus most ugyan „metaforikus” túlzásként értelmezte a mondatot, de tartalmilag fenntartotta álláspontját, és kijelentette, hogy Magyar Péter »máris megdolgozott azért, hogy a magyar nemzet történelmi arcékpcsarnokába bekerüljön«. Érvelését azzal erősítette meg, hogy olyan történelmi alakokhoz hasonlította, mint Kossuth Lajos, Petőfi Sándor vagy Nagy Imre, és úgy fogalmazott: »nem lehet kérdéses«, hogy hasonló elismerés más politikai szereplőknek is járhat. A kijelentés azonban nemcsak erős, hanem több ponton is vitatható, mert olyan párhuzamokra épül, amelyek történelmi és politikai szempontból nehezen tarthatók. A kijelentés végleges értékelést próbál  adni egy még alakuló pályáról, miközben figyelmen kívül hagyja a történelmi példák sajátos kontextusát.

A kiindulópont egy látszólag egyszerű logika: ha a történelem nagy alakjai szobrot kaptak, akkor más politikai szereplők esetében sem lehet ez vitás. Ez első ránézésre ártalmatlan általánosításnak tűnik, valójában azonban egy olyan értelmezési keretet hoz létre, amelyben egy jelenkori politikust történelmi súlyú szereplők mellé emel. Ez a megközelítés ráadásul elfedi a lényegi különbséget: bár Magyar Péter április 12-én rendkívüli felhatalmazást kapott a választóktól, egyelőre nem látható, hogy ezzel mit kezd hosszabb távon. A szoborállítás hagyományosan kiemelkedő, már bizonyított teljesítményhez kötődik, miközben ebben az esetben még egy folyamat elejéről beszélünk, nem annak lezárásáról.

A párhuzam tehát nem direkt állításként jelenik meg, hanem közvetett módon ad legitimációt. A szoborállítás általában is a nemzeti önazonosság egyik kifejezési formája, ezért különösen problémás, ha ez a fajta elismerés túl korán merül fel: egy még be sem iktatott miniszterelnök esetében nem látható, hogy politikai teljesítménye valóban indokolja-e az ilyen szintű felmagasztalást. A párhuzam inkább elhamarkodott, mint megalapozott.

A történelmi példák esetében a szoborállítás nem aktuálpolitikai gesztus, hanem egy hosszú folyamat lezárása. Az ilyen elismerések mögött évtizedes, sokszor évszázados értékelési folyamat áll, amely során kialakul egy viszonylagos társadalmi egyetértés. Egy kortárs politikus esetében ez a folyamat még nem zajlott le: pályája nyitott, hatásai nem mérhetők teljes körűen, megítélése pedig folyamatosan változik. Az is fontos szempont, hogy bár a mandátumeloszlás alapján kétharmados felhatalmazásról beszélhetünk, ez nem jelenti a társadalom egészének támogatását: az ország jelentős része – 2,5 millió választó – nem Magyar Péterre szavazott. Egy ilyen helyzetben egy szoboravatás aligha fejezné ki a nemzeti egységet, ahogyan 2010 után sem került sor hasonló gesztusra Orbán Viktor esetében.

Az eltelt idő kérdése szintén kulcsfontosságú. A történelmi szereplők jelentősége nem a saját korukban rögzül véglegesen, hanem utólag szilárdul meg. Az idő nemcsak távolságot teremt, hanem egyfajta szűrőként is funkciónál: eltűnnek a mindennapi konfliktusok, és csak a tartós eredmények maradnak meg. Ezzel szemben egy jelenlegi politikai szereplő esetében még nem látható, hogy hosszabb távon milyen következményei lesznek a tevékenységének.

Még élesebb a különbség a történelmi helyzet tekintetében. Kossuth, Petőfi és Nagy Imre olyan korszakokban váltak meghatározóvá, amikor a nemzeti függetlenség volt a tét. Mindhárman egy idegen hatalommal szembeni konfliktusban léptek fel, és szerepük túlmutatott a napi politikán. Tevékenységük nem pusztán politikai siker vagy kudarc kérdése volt, hanem a nemzeti önrendelkezéshez kapcsolódott, gyakran súlyos személyes következményekkel.

Ezzel szemben Magyar Péter politikai pályája demokratikus keretek között zajlik. Választásokon indul, kampányt folytat, és támogatottsága választói döntések eredménye. A két helyzet között nem fokozati, hanem minőségi különbség van: az egyik esetben a nemzeti szuverenitás volt a tét, a másikban a politikai hatalom megszerzése egy működő intézményrendszeren belül.

A jelenlegi politikai környezet tovább árnyalja a képet. 

Ehhez hozzájárulnak az előzmények is. Márki-Zay Péter 2022-es szereplése és az óbaloldali pártok politikai teljesítménye nem tudott stabil, hosszú távon is működő alternatívát kínálni. Ez a politikai vákuum megnyitotta a teret egy új szereplő gyors felemelkedése előtt, amely elsősorban a rendszerrel szembeni elégedetlenségből táplálkozott. Ez azonban nem azonos egy hosszú idő alatt felépített politikai teljesítménnyel.

Ha egy politikai siker mögött jelentős részben protesthangulat és stratégiai szavazás áll, akkor felmerül, hogy ez mennyiben szól az adott személynek. A történelmi emlékezet ezzel szemben nem helyzetekre adott választói reakciókat, hanem tartós és önálló egyéni teljesítményeket rögzít. Ezért válik problematikussá az a kijelentés, hogy a történelmi megítélés »nem lehet kérdéses«.

A megszólalás legérdekesebb része mégis a végén jelenik meg. Márki-Zay ugyanis hozzáteszi: ha Magyar Péter hatalomra kerülve »kirabolná az országot, lopna,csalna, hazudna«, akkor nem lenne szobra. Ezzel lényegében elismeri, hogy a politikai pálya még nyitott, és a jelenlegi megítélés nem végleges. Ez a kitétel közvetlen ellentmondásba kerül a korábbi kijelentéssel. Ha a jövőbeni teljesítmény dönti el a történelmi megítélést, akkor az nem tekinthető eldöntöttnek a jelenben. Tehát mégis van kérdés. A feltétel bevezetése így nem erősíti, hanem gyengíti az eredeti állítást.

Márki-Zay Péter kijelentése így végső soron inkább elhamarkodott politikai gesztusnak tűnik, mint átgondolt történelmi értékelésnek. A múlt nagy alakjaival való összevetés túlzó, a jelenlegi politikai helyzet félreértelmezett, a támogatottság pedig túlértékelt. Egy választási győzelem önmagában nem kivételes esemény, hanem a demokrácia természetes működésének része. Éppen ezért nem egyértelmű, mit szimbolizálna egy szobor ilyen helyzetben. Bár érthető, hogy Márki-Zay saját korábbi kudarcához képest Magyar Péter sikerét jelentősnek látja, ez önmagában még nem az a lépték, amely hagyományosan szoborállítást indokol. És amikor maga a kijelentés tevője is feltételekhez köti saját állítását, világossá válik: amit korábban biztosként állított, azt végül saját maga teszi kérdésessé.”  

Nyitókép: Balint Szentgallay / NurPhoto / NurPhoto via AFP