Szelektív számok, túlzó következtetések: félrevezető kép az államadósságról

„A Népszava írása határozott és egyértelműnek tűnő állításokkal operál az államadósság alakulásáról, ám a bemutatott adatok értelmezése több ponton hiányos és egyoldalú. A cikk központi eleme a nominális növekedés hangsúlyozása, vagyis az, hogy az államadósság összege több tízezer milliárd forinttal emelkedett. Viszont ez önmagában nem ad teljes képet a folyamatokról. Egy növekvő gazdaságban – különösen tartós inflációs környezetben – a nominális értékek emelkedése természetes jelenség.

A cikk azt állítja, hogy az Orbán kormány »2010 óta 42 ezer milliárddal növelte, vagyis megháromszorozta az államadósságot«. Ez a megközelítés azonban félrevezető. A valódi kérdés nem az, hogy nőtt-e az összeg, hanem hogy a gazdaság méretéhez képest hogyan változott az adósság terhelése. Ebben a tekintetben a GDP-arányos mutató sokkal beszédesebb, amely az elmúlt másfél évtizedben összességében csökkenést mutat. Míg 2010 körül az államadósság a GDP mintegy 83–84 százalékát tette ki, addig jelenleg nagyjából 73–75 százalékos sávban alakul, ami egyértelmű mérséklődést jelez. Ennek ellenére a cikk háttérbe szorítja ezt a folyamatot, és a nominális számokra építve mutat be egy romló folyamatot.

Az uniós összehasonlítás hiánya tovább erősíti ezt az egyoldalú képet. Magyarország GDP-arányos államadóssága jelenleg nagyjából 73–76 százalék között alakul, ami az Európai Unióban közepes szintnek számít. Számos meghatározó gazdaság – például Görögország, Olaszország, Franciaország vagy Spanyolország eseteiben – ennél jóval magasabb mutatókat láthatunk. Ennek elhallgatása azt az érzetet kelti, mintha Magyarország kiugróan eladósodott lenne, miközben valójában a középmezőnyben helyezkedik el. A teljes képhez hozzátartozna annak bemutatása is, hogy az EU-átlag magasabb a magyar értéknél, ami árnyalná a cikk következtetéseit.

A szelektív adatértelmezés azonban nemcsak az összehasonlításoknál jelenik meg, hanem a jövőbeli kilátások bemutatásánál is. A Magyar Nemzeti Bank előrejelzéseinek értelmezése sem áll szilárd alapokon. A cikk »egyhelyben topogásként« írja le a várható adósságpályát, arra hivatkozva, hogy a mutató néhány éven belül visszatérhet a 2022 végi szint közelébe. A számok azonban ennél árnyaltabb képet mutatnak: 2026-ban ugyan átmeneti emelkedés valószínű, ezt követően azonban 2027-től mérsékelt, de egyértelmű csökkenés rajzolódik ki. Az adatok ilyen módon történő leegyszerűsítése figyelmen kívül hagyja a pálya irányát, és egy dinamikus folyamatot statikus állapotként mutat be.

A 2022-es szinthez való visszatérés kritikája azért is félrevezető, mert a két időpont közötti időszakot rendkívüli gazdasági sokkok – extrém infláció, energiaválság és kamatemelkedés – határozták meg. Egy ilyen környezet után a korábbi adósságszint újbóli elérése nem stagnálást, hanem stabilizációt jelez, amely a gazdaság sikeres alkalmazkodóképességére utal.

Fontos azt is tisztázni, hogy a Magyar Nemzeti Bank előrejelzései mindig abból indulnak ki, hogy a jelenlegi gazdaságpolitika lényegében nem változik. Ez egy szokásos szakmai kiindulópont, nem pedig egy adott kormány melletti vagy elleni állásfoglalás. Ha ezt úgy értelmezik, mintha a jegybank egy konkrét politikai szereplő jövőjéről mondana véleményt, az könnyen félrevezető következtetésekhez vezethet, mert az előrejelzés valójában csak egy technikai számítás.

A cikk nagy reménnyel tálalja egy esetleges kormányváltás esetén várható változásokat. De a felvázolt pozitív jövőkép alapvetően feltételezésekre épül, nem pedig bizonyított, számonkérhető folyamatokra. Az uniós források »gyors hazahozatala«, a kamatköltségek érdemi csökkentése vagy a finanszírozási feltételek javulása mind olyan összetett, több szereplős és időigényes mechanizmusok eredményei, amelyek nem következnek automatikusan egy kormányváltásból. Főleg úgy, hogy a Tisza párt ígéretei és vállalásai között vannak olyanok, amelyek szembe mennek az uniós elvárásokkal, például a migráció és a támogatások megtartása ügyében. Az Európai Bizottság döntései jogi és intézményi feltételekhez kötöttek, a piaci finanszírozás pedig nem politikai szándék, hanem gazdasági teljesítmény és kockázatértékelés alapján alakul. Ebben a tekintetben a bemutatott állítások inkább lehetőségeket vázolnak fel, mintsem reálisan megalapozott forgatókönyvet.

A kamatkiadások csökkenésére, a hiány leszorítására és az adósságpálya javítására tett ígéretek szintén erősen leegyszerűsített ok-okozati láncokra épülnek. A globális kamatkörnyezet, az infláció, a növekedési kilátások és a költségvetési pálya mind olyan tényezők, amelyek meghatározóbbak, mint egy politikai deklaráció. A szöveg ezzel szemben azt sugallja, hogy elegendő »hiteles gazdaságpolitikát« hirdetni, és a piac automatikusan olcsóbban finanszírozza az államot – ez azonban nem egy ígéret, hanem hosszú távon bizonyított teljesítmény kérdése. A Tisza Párt vállalásai nagyjából annyit érnek, mint az általuk publikált program egésze: szinte minden cél megjelenik benne, miközben a megvalósítás gazdasági korlátai alig kerülnek szóba.

A Népszava írása tehát valós adatokra épít, de azok szelektív bemutatásával és egyoldalú értelmezésével torz képet ad az államadósság alakulásáról. A nominális növekedés kiemelése, az uniós összehasonlítás hiánya, valamint az előrejelzések leegyszerűsítése együtt olyan következtetésekhez vezet, amelyek nem tükrözik a teljes gazdasági valóságot. Ezzel párhuzamosan a kormányváltáshoz kötött optimista várakozások inkább feltételezésekre és politikai ígéretekre épülnek, mintsem számon kérhető, megalapozott helyzetértékelésekre.”

Nyitókép: MTI/Hegedüs Róbert