Lánczi András: Ha valaki tudja az igazságot, de nem mondja el, az a hazugság egyik minősített esete

Noha legtöbbünk rendszerint zűrzavarosnak érzékeli a választás előtti állapotokat, ritkán fordul elő, hogy morálisan ennyire egyértelmű legyen a voksolást megelőző helyzet. Javaslom, fordítsuk meg a gondolkodás kiindulópontját: induljunk ki abból, hogy mi lehet a választás után! 

Elhallgatott célok 

Most az ellenzék szerint a kormányzó erők személyükben váltak alkalmatlanná a vezetésre, bezzeg ők morálisan tisztább emberek, ezért jól tudnak majd kormányozni. A választás utáni helyzetben gyorsan ki fog derülni, mekkora súlyuk is van a voksolás előtt kiderült tényeknek, a karakterek közti különbségnek – és nem a sárdobálásban megszokott rágalmazás, hazudozás, befeketítés és gyalázkodás erejének. 

Az ellenzék taktikája szerint a tét az Orbán Viktor és kihívója közti választásra egyszerűsödött. Tudható, hogy a két karakter közül Orbán Viktor morális szempontból ugyanaz lesz a választás után is, kihívója pedig hirtelen a meztelen király helyzetébe kerül. Ami addig, a kampány során védte, azaz bármit tett is, azt a szent cél – Orbán Viktor leváltása – szentesíti, a választás utáni pillanatban más megítélés alá fog esni a hívei körében: másnap reggelre le fog esni a hályog a szemükről, mire is szavaztak valójában. Orbán Viktornak a választás előtt is érdeke, hogy a valódi énjét mutassa meg, nem is tehet mást, hiszen évtizedek óta reflektorfényben van, fáskamrájának minden zugát is számtalanszor átvizsgálták már. Ezzel szemben kihívója – karaktere súlyos hiányosságai és a választott taktikai célja miatt – kénytelen képmutatóan, cinikusan, a cél szentesíti az eszközt rutinszerű alkalmazásával, a tényleges céljait elrejtve, elhallgatva politizálni. A leglényegesebb ponton hazudik, amikor a valódi politikai céljait elhallgatja. 

A cél szentesíti az eszközt – ez megkerülhetetlen, de annak felfedése már nem megkerülhető, hogy milyen cél érdekében milyen eszközöket alkalmaz valaki. Egy nyilvánosságra hozott választási program a választás utáni helyzet szempontjából nem segít. 

A politikai hazugság természete 

A hazugság nem mások megtévesztésével kezdődik, hanem az öncsalással. Amikor valaki elhiteti magával, hogy amit tesz, az összhangban van az igazsággal és a tisztességgel. Ezért nem fog rajta a számonkérés, a neheztelés vagy a megvetés. S mivel a modern európai kultúra szisztematikusan kiirtotta az igazság objektivitásának a lehetőségét és hitét, az egyes embernek egyetlen biztos dolog maradt: önmaga. Ez a modern individualizmus lényege, miszerint az egyén a szuverén, a közösség pedig csak akadálya az egyéni cselekvésnek, bármi a célja. Ilyen módon semmilyen morális vétségnek – mi is az? – nincs abszolút megítélése, csak relativizálása valamilyen emberi gyengeség ürügyként való használatával. Hazudni csak az igazság ismeretében lehet, ahogy Hannah Arendt kifejtette, vagyis hazudni csak szándékosan lehet. Egy politikai kihívó, különösen, ha nem egy súlycsoportba tartoznak, minden eszközt be fog vetni, legyen az alávaló, hazug vagy csalárd. Az igazi baj mégsem ez, hanem hogy ilyenkor a politika természetének csak az egyik felét, a hatalomért való harc kegyetlenségét gyakorolja valaki, holott a politikának van egy magasztos, a közösségi cselekvés felemelő mivoltát kifejező oldala is, ami a humanitásunk egyik fontos megnyilvánulása. A hazugság nemcsak a bizalmat rombolja, azaz roncsolja az emberek közti viszonyt, hanem a cinizmus melegágya is, amikor a tárgyilagos megítélés helyett az emberi élet értelmetlenségének érzését és gondolatát sugallja, sőt sulykolja. 

Minden ember hazudik, de nem állandóan. Csak akkor, ha önmaga védelmében félrevezető állítást tesz, vagy súlyos dilemmát csak így tud feloldani. A politikus esetében minden kijelentést a meg­hirdetett politikájával való összhangja szempontjából ítélnek meg. A politikus mestersége a közösségi célok megfogalmazása. Ez majdnem azonos egy művészeti alkotással, ami a kreativitás és a jövőre irányultság követelményét illeti. A politikai célnak ugyanis egyszerre kell a tapinthatóságot, a kézzelfoghatóságot, az idő megragadását és az elvontabb, spiritualitást nyújtó autoritásból fakadó élményt nyújtania. A politika a legszebb pillanataiban az ember közösségi létezésének a legnagyobb élménye. Bárki a szegényes énje fölé emelkedhet a politikai célok morális erejénél fogva. 

A manipuláció legdurvább formája a koncepció szerinti hazudozás. Lehet ügyesen csinálni, de soha nem lehet megbocsátani, mert ha van minősített emberölés, akkor van minősített hazugság is. Mivel a modern világban az igazság relatívvá vált, a törvény nem parancsol, hanem „szabályoz”, az érték nem értékel, hanem igényt jelent be, a valóság nem az igazság, hanem a kommunikáció terméke, a politikai harc sem lehet más, mint késhegyig menő küzdelem hatalmi eszközökért, érdekekért, pénzért, befolyásért. Ám az igazság relativizálásának is van határa: amikor a dolgokat a nevükön kell nevezni, az nem lehet a hazug dolga, ő csak áldozat lehet ebben a folyamatban. Gyurcsány Ferenc megpróbált áldozatból hőssé válni – nem sikerült, mert az igazságnak parancsoló törvénye van. Természeti jellegű, amire ő nem is gondolt. 

Erkölcsi választás 

Lady Gaga azt üvölti Los Angeles-i koncertje végén, hogy „Szeresd önmagad!” – ez a végső üzenete a fellépésének, ahogyan minden liberális-baloldali politikai szándéknak is. Ez a morális üzenete Bokros Lajosnak és más liberális közgazdászoknak, politikusoknak, akik az egyént tekintik minden döntés és politika kiindulópontjának. A baloldali-liberális politikai szándék valójában két össze nem illeszthető szempontot akar egybegyúrni, harmóniába állítani. A vállalkozás, a verseny a minden, ami persze különbségeket fog létrehozni ember és ember között. Ám a liberális észelvűek megérvelik, hogy az elosztás matematikailag-logikailag kidolgozott eszközeivel legalábbis enyhíteni lehet a különbségeket. Az egyenlőség elvont eszméje lebeg a szemük előtt, a végeredmény mégis a szegénység egyenlő elosztása lesz. Bár morálisan könnyekig hatóan érvelnek, hogy mi mindent meg tudnak oldani a liberálisok egyént hangsúlyozó morális felfogásával. Ezzel szemben a jobboldali erkölcsiség üzenete ez: tégy erőfeszítéseket, hogy ne a szegénységben légy egyenlő másokkal, hanem azokkal légy egyenlő, akik akarnak és képesek is tenni önmagukért. Nem az egyenlőséget kell hirdetni, hanem az egyéni erőfeszítés és felelősség fontosságát, vagyis a szabadságot. 

Az adófelfogások közti különbség szépen leképezi a két morális felfogás közti különbséget: a többkulcsos adóval – szól a balos-liberális érv – többet vesznek el attól, akinek több van, a másik érv szerint pedig aki többet ért el, az élvezhesse erőfeszítései gyümölcsét. Érdemeit mindenki önmaga teljesítményéhez viszonyítsa, ne másokéhoz, az mindig csak morális káoszt fog előidézni, s persze tömeges irigységet. Ráadásul nem is igazságos az állami kiegyenlítési törekvés: az, hogy kinek mennyi a nyugdíja, fizetése, jövedelme, szoros összefüggésben van az egyes egyén erő­feszítéseivel, teljesítményével, törvénytiszteletével. Az állam (közösség) nem arra van, hogy a hétköznapi életben elnézett morális hibákat később korrigálja. Természetesen a szerencsének is van szerepe, de azt az állam figyelembe is veszi. 

Sőt, emberképek közti választás. Elvileg a liberális emberkép – mindenki egyformán képes racionális döntést hozni, szuverén, szabadon választó lény – annyira általánossá vált, hogy ezzel szemben bármilyen, az egyént korlátozó erkölcsi felfogás kevésbé vonzó. Kivéve, ha az egoizmus, az individualizmus, a narcizmus már közösséget romboló méreteket ölt, akkor az ember közösségi természete elkezd sóvárogni és elutasítani a magányossá tevő tendenciákat: az embernek szüksége van közösségekre, másokkal együtt megélt hitre, elismerésre, biztonságra. A pszichés zavarok tömegessé válása valójában az életerő, a tenni akarás és az élet értelmébe vetett hit meggyengülésének a jele. Ez a választások morális tétje.

A szerző filozófus

Nyitókép: AFP/Kisbenedek Attila