Kit érdekel igazából, hogy négy ember épp megkerülni igyekszik a Holdat, van nekünk elég bajunk!

Magyar idő szerint április 2-án éjjel fél egykor startolt a floridai Kennedy Űrközpontból az Artemis II küldetés, amely fél évszázad elteltével ismét embert juttat a Hold közelébe. Egyelőre nem a Holdra, mert a négy űrhajós „csak” megkerüli az égitestet, és közben mindenfélét vizsgál, kipróbál, előkészítve a 2028-ra tervezett holdra szállást. 

A maga nemében történelmi esemény ez, még akkor is, ha úgy látszik, hogy most sokkal fontosabb dolgok történnek a világban és Magyarországon is. Ukrajnában és Iránban háború tombol, globális energiaválság van kibontakozóban, zajlik egy egyelőre homályos, nagy átrendeződés – és mindehhez itt van nekünk még a választások előtti pokol is.

Az igaz, hogy van nekünk elég bajunk – és másoknak még sokkal több –, de ebben a nagy búsongásban, panaszáradatban talán nem árt, ha megállunk egy pillanatra ennél az eseménynél. A küldetés elsődleges célja, hogy előkészítse a holdra szállást, aminek viszont már távlatosabb céljai vannak. Az ugyanis, hogy egy állandó bázist hozzanak létre a Hold déli pólusának közelében, egy olyan, folyamatosan lakható objektumot, amely későbbi expedíciók kiindulópontja is lehet akár. A Holdról számos okból jóval egyszerűbb eljutni például a Marsra; ez egyelőre sci-fiszerű vállalkozásnak tűnik, pedig korántsem az. De nem szeretnék erről itt tovább okoskodni, nem értek sem a holdra szálláshoz, sem az űrhajókhoz, sem ahhoz a tudományhoz és technológiához, amely mindezek alapja. Én itt csak merengek és megpróbálom a magam módján megfogalmazni, hogy miért tarthatjuk az Artemis II küldetését történelmi léptékűnek.

Ha felnézünk a csillagos égre, a legtöbbünket valami megmagyarázhatatlan érzés keríti hatalmába. Amit ilyenkor látunk, az emberi ésszel nehezen felfogható. Amikor az éjszakai eget nézzük, a múltat látjuk, a csillagok évezredekkel vagy évmilliókkal ezelőtti fényét. A múltat látjuk, de egyúttal a jövőt is, mert ez az univerzumra vonatkozó múlhatatlan kíváncsiság végső soron arra sarkallja az emberiséget – vagy legalábbis az emberiség egy részét –, hogy egyszer majd útnak induljon a Földről, valahogy úgy, ahogy a tengerészek vágtak neki annak idején az ismeretlen óceánoknak. Kolumbusz vagy Vasco da Gama se tudta igazán, hová indul. Csak a végtelen látóhatár volt előttünk, és a fejükben homályos elképzelések. 

A modern technológia ma már nagyon nehezen követhető fejlődésének ellenére jelenleg az űrkutatás kőkorszakában tartózkodunk, illetve annak egy határpontján, ennek a kőkorszaknak a legvégén.

Ők olyasmiket fognak látni, amikről mi nem is álmodhatunk. És ezt nem valamiféle bamba naivitás mondatja velem, hanem az utóbbi évtizedek több mint látványos eredményei az űrkutatás területén. És ez még csak az út legeleje.

Mondhatnánk erre, részben jogosan, hogy ettől nem lesz olcsóbb a kenyér, ettől nem szűnnek meg a háborúk, és nem szűnik meg a Föld ökoszisztémájának módszeres pusztítása sem. Hogy mire jó ez az egész, ha közben itt tönkremegy minden. Fontos kérdések ezek, de válaszaink nem igazán vannak.

Az ember drámai, súlyos belső ellentmondásokkal terhelt lény. Egyfelől ostobán rombol, másfelől a végtelent vizslatja. Egyfelől feléget maga mögött és maga körül mindent, másfelől folyamatosan új horizontokat keres. Minden jel szerint ez az ellentmondása nem javítható, nem hozható egyensúlyba. Ami tragikus – úgy tűnik, így vagyunk összerakva.

Számtalan filmben tűnnek fel hasonló jövőképek, nem alaptalanul.

Egyelőre mindez nem megvalósítható, mert ahogy a kiváló csillagász, Kiss László szokta mondogatni: a csillagközi tér számunkra olyan szakadék, amelyen nem tudunk átkelni. A Naprendszeren belüli távolságok leküzdése is egyelőre leginkább pőre gépekkel lehetséges. De az Artemis II mostani küldetése arról is szól, hogy előkészítjük a terepet ehhez a csillagközi térbe való kilépéshez. Amihez jó utat kívánok az ükunokáinknak. Mi addig némi szerencsével megleszünk itt valahogy.

Nyitókép: JIM WATSON / AFP