Az ostromtól nem felünk: így védte Munkács várát Zrínyi Ilona

1685-öt írtunk. Thököly Imre, a kuruc felkelők vezére török fogságba került. A császári seregek így Tokaj, Kassa, Sárospatak és Eperjes elfoglalása után Munkács várához vonultak. Talán azt gondolták, itt is hetek alatt végeznek, ám Zrínyi Ilona, Thököly felesége bátran ellenállt. Anton Ernst Burckhard von Birkenstein, császári hadmérnök és matematikus így írta le a munkácsi várat: 

a tágas, sík terepből kiemelkedő sziklák remek alapot szolgáltattak megépítéséhez… (…) Az erődítmény alapját a kőzetbe vájták, ennek ellenére lenn a sík talaj mentén – magyar módra – hosszan elnyúló palánkkal övezték, amelyet átlagosan 12 láb mély vizesárokkal vettek körül, biztosítva vele a várat hirtelen támadás ellen.”

1685 novemberében érkeztek az osztrák seregek a vár alá. Az erődítményt csaknem négyezer harcos tartotta Radics András kapitány vezetésével, de a védekezés fő irányítója maga Zrínyi Ilona volt, kinek két gyermeke, Julianna és a tízéves Ferenc a vár falai mögött élte át a harcokat. Julianna a sebesültek ápolásában segédkezett és a kis Ferenc is gyakran kilátogatott a várfalra, dacolva az ágyúdörgéssel. Az osztrákok tűz alatt tartották a várat, ám megostromolni nem tudták. Habár Zrínyi Ilonát többször is az erődítmény feladására szólították fel, minden alkalommal nemet mondott: 

Különben is, ártatlanságuk és kiszolgáltatott gyenge mivoltuk igazsága kellene, hogy megvédje őket (…) A fegyveres erőszaktól meg nem rettenek.”

Az olasz gróf, Caprara Aeneas, Lipót császár felső-magyarországi főkapitánya Zrínyi Ilonát megadásra szólította fel, ám a hős asszony ismét tudatosította, szó sem lehet róla. „A harcot nem kívánom, de mint Rákóczi Ferenc gyermekeinek anyja és legfőbb gondviselője, ha örökségüket megtámadják, köteles vagyok megvédeni. Kérem generális urat, ne háborgasson tovább bennünket. De ha a kérést visszautasítja, tudja meg, nem esünk kétségbe. 

– írta válaszlevelében a hős asszony. A várat az évek során egyre keservesebben tudták tartani, az élelmezés akadozott, s a katonák harci kedve is csökkent. Zrínyi Ilona ezért levelet írt XIV. Lajos francia uralkodónak, s tőle kért segítséget: „Kérem, királyi érzületével sietve legyen segítségünkre… Magamat és árva gyermekeimet további kegyelmébe és pártfogásába ajánlom.” Katonai támogatást nem kapott a francia királytól, csupán ékszereket küldött számára, amelyet pénzzé tehetett. 

Zrínyi Ilona később is hiába fordult XIV. Lajoshoz. Mikor hírét vette, hogy az osztrákok elszakítanák tőle a gyermekeit, ismét levelet írt, ám ekkor már Béthune márkinak, aki Varsóban volt francia követ. Őt kérte meg, hogy tolmácsolja az aggodalmait a Napkirály felé. Leírta, tisztában van vele, hogy rá és gyermekeire száműzetés vár. „Anyai érzésem, ez az erős érzés arra ösztönöz és arra kényszerít, hogy gyerekeim biztonságáról és megmeneküléséről idejében gondoskodjam, nehogy ártatlanul az ellenség hatalmába kerüljenek.” Kétségeit is megfogalmazta: „Nekem, mint anyának azonban fontolóra kell vennem azokat a súlyos körülményeket, amelyek talán ártalmára lehetnek, és ezenkívül látom előre a németek terveit és szándékait, akik fiamat magukhoz igyekeznek láncolni. (…) Könyörögve kérem, 

Ha a legfenségesebb királytól és néhány szenátortól biztosítékot kapnék fiam sértetlen biztonságáról és arról, hogy nem fogják mások kezébe kiszolgáltatni, hálás lennék.”

A gyermek II. Rákóczi Ferencről az ostromnapló is említést tett. Sokszor megnézte a sáncokat, lement a Latorcáig „egyszersmind a várat is kívül megkerülte ő nagysága, az egész praesidiummal (őrséggel). Hogy bémentünk volna: a kapu előtt az egész seregnek rendet állván, ő nagyságát lövéssel köszöntötték; ő nagysága is, hogy a kapun bémentünk a tiszteket mind, úgymint kapitányokat, hadnagyokat maga eleibe híván, igaz hűségüket, fáradságokat szépen megköszönte.”

Az osztrák sas karmából azonban nem volt menekvés. 1687-ben Aeneas Sylvius von Caprara jelentős sereggel ostromolta a munkácsi várat, miközben a védők készletei fogytán voltak. Zrínyi Ilona így tájékoztatta minderről Béthune márkit. „Minden reménnyel fel kell hagynom, nem maradt más hátra, csak az, hogy a legfenségesebb király jóindulatához folyamodjak, pártfogását kérjem a magam, árváim és minden itt tartózkodó hívem megmentése érdekében. Mostanáig megvoltak az eszközeim, hogy a védőket kötelességük teljesítésére fogjam és hűségükben megtartsam. 

Ellenben egyre inkább adnak az ellenség szavára. Legtöbbjük harci kedve megtört, hűségük megingott. Jól tudja ezt az ellenség, és minden alkalmat megragad, hogy fenyegetésekkel és ígérgetésekkel elcsábítsa őket.” Zrínyi Ilona a levélben kifejtette: a katonákat fizetség és élelem nélkül megtartani sokáig már nem lehet, ami a vár feladásához vezethet. Félt, hogy lázadás tör ki a várban, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. Azt kérte a márkitól, hogy a francia udvar járjon el az osztrákoknál, hogy a vár feladása esetén senkinek se essen bántódása és szabad elvonulást kapjon, így a megadás „csak kellemetlenségekkel járna és nem követné javaink feláldozását, személyünk, árváink és hűséges híveink véres pusztulását.”

1688 januárjában feladta a várat, ám Thökölyt nem értesíthette róla. Mindezt maga Antonio Caraffa, a császári sereg vezére kötötte ki: „Thökölyhez való küldés és a vár feladásárul való tudósítás, sem a Fejedelemasszonynak, sem másnak meg nem engedhetik: mivel már másképpen, emberi mód szerint megholtnak tartatik.” 

II. Rákóczi Ferenc, már felnőtt fejjel a munkácsi vár átadásáról így írt vallomásaiban: „Anyám összehívta a lázongó katonaságot, okos beszéddel megnyugtatta őket, lecsillapította a lázongókat, de a készakarattal előidézett éhség miatt, mivel a szántszándékkal előidézett szükséggel nem tudott megbirkózni, kénytelen volt a vár feladásába beleegyezni.” Szerinte anyja hősiessége és bölcsessége mindenkit felülmúlt. Európa is egy hős asszonyról beszélt. Egy bátor asszonyról, aki több mint két évig mutatott példát a világnak. 

Nyitókép: Zrínyi Ilona egy későbbi ábrázoláson. Forrás: MNMKK Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye

Következik: II. Rákóczi Ferenc és Thököly Imre

Forrás: 

R. Várkonyi Ágnes: A fejedelem gyermekkora. Móra, Budapest, 1989.

Köpeczi Béla: Tanulmányok a kuruc szabadságharcok történetéből. Akadémia Kiadó, Budapest, 2004.

Rákóczi Ferenc: Vallomások, emlékiratok.