Navracsics Tibor: A parlamentarizmus sokkal koncentráltabb hatalomgyakorlást tesz lehetővé, mint az elnöki rendszer

Elnök vagy miniszterelnök? Elnöki rendszer vagy parlamentarizmus? Időről időre felbuggyan a magyar közbeszédben a kérdés, és a válaszokat általában a hozzászólók vágyai és félelmei, nem pedig a tények határozzák meg. Van, aki a parlamentarizmust a céltalan és végtelen egyeztetések birodalmának látja, ahol a kormány meg van fosztva a hatékony cselekvés minden eszközétől. Számára az elnöki rendszer a gyors és eredményes kormányzati akciók szinonimája. Másoknak a prezidencializmus a megtestesült diktatúra, a hatalom veszélyes mértékű összpontosítása, a parlamentarizmus pedig széttagoltságából adódóan a demokrácia legerősebb bástyája. 

A tények mást mondanak, mint a vágyak és a félelmek. Demokráciákban a parlamentarizmus az egyik leginkább centralizált kormányzati modell, az elnöki rendszer pedig – az alkotmányos fékeknek és ellensúlyoknak köszönhetően – a decentralizáció megtestesülése. Talán meghökkentő, de tény: a brit miniszterelnök kezében nagyobb hatalom összpontosul, mint az amerikai elnökében. 

A parlamentarizmus ugyanis – ellentétben a prezidencializmussal – a törvényhozás legitimációjára fűzi fel a rendszer működését. A parlamentet közvetlenül választják az állampolgárok, a végrehajtó hatalmat megtestesítő kormányt viszont nem, az a törvényhozás révén alakul meg. Aki győz a parlamenti választáson, általában az alakít kormányt. A klasszikus parlamentarizmust megjelenítő Egyesült Királyságban ez úgy néz ki, hogy a kormány tagja, azaz miniszter csak parlamenti képviselő lehet, a miniszterelnök pedig a választáson győztes párt vezetője. Így a miniszterelnök nem csupán kormánya tagjainak, hanem a párt vezetőjeként a többséget alkotó frakciónak is a főnöke. Vagyis elképzelései akadálytalanul valósulhatnak meg a kormánytagok és a parlamenti többség segítségével. A miniszterelnöknek csupán arra kell vigyáznia, nehogy lázadás törjön ki a pártban, mert ha leveszik a pártvezetői pozícióról, elvész a miniszterelnöksége is, ezt láthattuk Margaret Thatcher vagy legutóbb Boris Johnson esetében. 

Az elnöki rendszer ezzel szemben a folyamatos egyeztetés terepe. A törvényhozást szintén közvetlenül választják, ám itt az elnököt is. Ráadásul a hatáskörök is úgy vannak megállapítva, hogy egymás nélkül hosszabb távon az elnök és a törvényhozás nem tudnak működni. Nem véletlen ez. Az Amerikai Egyesült Államok alapító atyái a korlátozott hatalomban hittek, ezért az alkotmányt úgy alkották meg, hogy tartósan egyik hatalmi ág se kerülhessen a másik fölé. Bár a külső szemlélő számára – elsősorban a médiajelenlétből adódóan – az elnök az amerikai belpolitika legnagyobb hatalmú szereplője, valójában minden jelentősebb belpolitikai lépését egyeztetnie kell valakivel, leginkább a kongresszus egyik vagy mindkét házával. 

Még inkább igaz ez a parlamentarizmus német módra kialakított magyar megvalósulására, az úgynevezett kancellárdemokráciára. Itt valóban igaz, hogy a miniszterelnöknek van kormánya, nem pedig fordítva, hiszen a miniszterelnök az egyetlen kormányzati szereplő, aki a szó szoros értelmében felelős a törvényhozásnak a tevékenységével. Egyedül vele szemben lehet bizalmatlansági indítványt beterjeszteni, vagyis ő viseli a politikai felelősséget beosztottjai, a miniszterek tevékenységéért. 

Ha ehhez még hozzáadjuk a hagyomány erejét is, akkor már készen is áll a válasz. A magyar modern politikai hagyomány mindig is parlamentarizmusban testesült meg. Akár a dualizmus korabeli, akár a két világháború közötti magyar politikai rendszer működését nézzük, mindkét korban – erős államfők mellett is – a parlamentáris elemek voltak a hangsúlyosak.

A szerző közigazgatási és területfejlesztési miniszter 

Nyitókép: Mandiner/Földházi Árpád