Nehézségei, sőt riasztó kilátásai, a létezéssel összeegyeztethetetlen tulajdonságai jól láthatóak, mégis, némelyeket valami megmagyarázhatatlan kalandvágy vonz ehhez az alapvetően rettenetes jövőhöz.
Az emberben erős az ismeretlen utáni vágy, az izgalom keresésének igénye. De ezt általában kiéli filmekben, regényekben, mások sorsán. Mert alapvetően a nyugalmat, a biztonságot, az ismerőst keresi.
Irigyeljük esetleg az extravagáns művészt, aki mindennap másik városban koncertezik, kontinensek között röpköd és minden kikötőben van egy szeretője,
de a komfortérzetünk már attól sérül, ha a reggeli kávénkat nem isszuk meg idejében,
vagy ha két megállót gyalogolni kell, mert leállt a villamosközlekedés. Megnézzük a Star wars galaxisokon átívelő lézerharcait, de mindezt kényelmesen bevackolódva a kanapén, kedvenc rágcsálnivalónkkal és házastársunkkal, akivel húsz éve élünk együtt. Borzongunk az aktuális krimi- vagy horrorsorozat rémtettein, alig várjuk a folytatást, de örülünk, ha nem kell leugranunk az este sötétjében még egy liter tejért a sarki boltba, mert van a kamrában.
Vannak persze kivételek, a Jelky Andrások és Kőrösi Csomák, az Erőss Zsoltok és Kapu Tiborok, de ők a markáns kisebbség. Szeretjük a megszokott, csendes, kiszámítható, kényelmes életünket.
Ebből próbálnak kizökkenteni minket apokaliptikus víziókkal, klímaválsággal és ózonlyukkal, halálos járványok és természeti katasztrófák veszélyeivel.
És aztán előállnak a megoldással is: akik már kellően rettegnek attól, hogy mi lesz velünk és a Földdel, ha másfél fokot melegszik az átlaghőmérséklet, aszályok és árvizek váltakoznak, és eddig ismeretlen vírusokat hoznak be sosemlátott új állatfajok, azoknak megnyugtató lehet olvasni a hírt: „A Marsra menekülhetünk, ha tönkretesszük a Földet”
Régóta játszunk a gondolattal, hogy milyen klassz lenne egy másik égitestet is meghódítani.
A hetvenes évek népszerű sci-fi sorozata volt az Alfa Holdbázis, amelyik egy, a Holdon létesített támaszpont kalandjairól számolt be. A történet 1999-ben játszódott, és emlékszem, gyerekként ezt olyan reális távlatnak gondoltam. (Közben a Vissza a jövőbe 2015-ös légdeszkáján és önbefűző cipőjén is túljutottunk.) Nos, legújabban Elon Muskon kívül komoly tudósok is foglalkoznak a marsi alternatívával, és valóban, saját planétánk várható katasztrófáira gondolva sokan izgatottan gondolják végig e lehetőséget.
Én valahogy értetlenül szemlélem: a várható borzalmas kánikuláknál és áradásoknál, a kávéfajták élőhelyének csökkenésénél és a bánáti bazsarózsa eltűnésénél nagyobb kihívásnak tartom, hogy ezen nehézségek miatt költözzünk át egy olyan bolygóra, ahol gyakorlatilag nincs légkör és oxigén, az átlaghőmérséklet mínusz 63 fok, a felszíni légnyomás kevesebb, mint egy százaléka az itteninek (alighanem szkafander nélkül előbb-utóbb szétrobbannánk).
Annak a minimális légkörnek, ami van, a 95%-a szén-dioxid; a Földön ez 0,038 %, és ha kicsit növekszik, már kétségbe esünk.
A Mars tömege alig több mint tizede a Földének, a gravitáció kábé egyharmadnyi. Túl azon, hogy magasugrásban és kosárlabdában sokat javulnánk, bizonyára jobban megviselné a szervezetünket és életmódunkat, mint az, hogy megjelentek a kabócák a Balatonnál.
Az egyik életet, az egyik világot, az egyiknek hétköznapjait és ünnepeit, jelenét és kifutását ismerjük. Biológiai és lelki lényünk, élményeink, sikereink és kudarcaink, teljes megrajzolható pályánk hozzá köt. A másik valami romantikus elvágyódás egy ismeretlenbe. Nehézségei, sőt riasztó kilátásai, a létezéssel összeegyeztethetetlen tulajdonságai jól láthatóak, mégis,
valami megmagyarázhatatlan kalandvágy vonz ehhez az alapvetően rettenetes jövőhöz.
Egy kicsit ilyen az egész Magyar Péter-effektus. Van egy működő, berendezett világ, egy jól ismert közeg. Szabályai illeszkednek ahhoz az életformához, amit ismerünk, és ami az alapvetően vágyott kereteket biztosítja, azok között zajlik. De egyesekben felhorgad a kalandvágy, s néhány hiba, felnagyított tökéletlenség, ténylegesen meglévő probléma meglovagolásával, ezekre felépített pánikkeltéssel felcserélnék – és ami a nagyobb baj, másokkal is felcseréltetnék – mindezt egy ismeretlen, kiszámíthatatlan újra. Pontosabban nagyon is kiszámítható, hiszen
amiképpen tudható, hogyan is áll a Mars a vízzel, oxigénnel, hőmérséklettel, ugyanúgy tudható, hogy egy pszichésen súlyosan terhelt vezető migráns-, adó-, energia- vagy akár háború kérdésében élhetetlen alternatívákat kínál.
Akikben ilyen önsorsrontó kihívások emelik az adrenalinszintet, azoknak azt javasolhatjuk, menjenek inkább a Marsra. Nélkülünk.
A cikkben ezzel párhuzamosan említett, szintén sok követőt vonzó elmélet, hogy másutt is élnek értelmes lények. Ezt gyakran a csillagok hatalmas számával és a statisztikai valószínűséggel indokolják. „Nehéz elképzelni, hogy ne lennének, hiszen jelenleg mintegy egymilliárd galaxisról tudunk, és ha csak minden galaxisban egy civilizáció lenne, az már önmagában is egymilliárd civilizációt jelentene.”, írja a cikk. Nem vagyok szakember, de ennél azért nagyságrendekkel több (minimum százmilliárd) galaxisról szoktak írni.
Ugyanakkor, ha megnézzük egy bonyolultabb fehérjében az aminosavak sorrendjét, annak esélye, hogy ez véletlenül éppen így jöjjön létre, annyira csekély, hogy a próbálkozások száma meghaladná a galaxisokét.
Másképpen nézve: ha valaki úgy próbálná mondjuk a János vitéz első versszakát összehozni, hogy egy kalapból egymás után kihúzogatja a magyar ábécé betűit, több próbálkozásra volna szüksége a végeredményhez, mint ahány atom az általunk ismert univerzumban van. (Persze ezekkel az adatokkal mindig vigyázni kell egy kicsit, mert amíg azt sem tudjuk biztosan, van-e kilencedik bolygó a Naprendszerben, vagy hogy hány százalék szavazna a Tiszára, „ha most vasárnap lennének a választások”, addig engedtessék meg némi szkepticizmus a tudománnyal szemben.)
Mindenesetre még ha a nagy számok törvénye alapján logikusnak is látszana a földön kívüli élet, valójában nagyon kicsi az esélye, úgy általában pedig az élet véletlen kialakulásának gyakorlatilag nulla.
Az ellenzék mégis azt vallja, hogy statisztikailag mindenképpen kell léteznie alkalmas miniszterelnöknek az ellenzéki oldalon.
De úgy tűnik – matematikai szükségszerűség ide vagy oda –, hogy nincs.
Ahogy ufók sincsenek.
***
Ezt is ajánljuk a témában
Az a helyzet, hogy ezekben a figurákban az eszme felülírja az emberséget, és csak azért nem akasztanak, nyaktilóznak és lövöldöznek még, mert ahhoz is gyávák. Ungváry Zsolt írása.
(Nyitókép: Magyar Nemzet / Hatlaczki Balázs)
Ezt is ajánljuk a témában
Megnehezített élet, drága sör – mindennapok a Kutyapárt kerületében. Francesca Rivafinoli írása.
***
Michał Wawrykiewicz az a lengyel néppárti képviselő, aki minden uniós forrást elvenne hazánktól, és aki kimondta, hogy a Tisza egy Ukrajna-párti formáció.
„Egyetlen lélekről sem mondhatunk le, mert minden magyar felelős minden magyarért” – fogalmazott a miniszterelnök.
„Egyébként az élő tudósításból is láthatod, hogy hazudsz, a Kossuth tér és az Alkotmány utca is tele volt” – írta az elemző Magyar Péternek üzenve.
A két beszéd iránti figyelem eltérése arra utal, hogy a Békemenet nagyobb társadalmi hatást gyakorolt, és Orbán Viktor mondanivalója szélesebb körben talált visszhangra.
Ha tényleg törekszünk az objektivitásra, akkor tisztázzuk!
Sőt, a legtöbben pozitívan csalódtak, és kedves fogadtatásban volt részük mind a DPK-gyűlésen, mind a Harcosok klubjában és a Békemeneten egyaránt.
Cserélni kellett, de nem játékost.
Putyin megbízottja optimista hangnemben nyilatkozott.
